Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1857
I A mas,var névhajlitásról. „Egy bajunk van: inkább szeretjük csinálni mint tanulni a nyelvet.* Ilunfalvy Pál.“) Wlüveltkori magyarságunk a* irodalmi csatorna ’s a’ népi ősmeder közöti vonulva, átlós szabályosságot tanul, ebből pezsgő erőteljt merít. Kell is hogy onnét helyes irányzást, innét uj táplálékokat nyerve, a’ nemzeti nyelv egyfelől simaság és határzottság tulajdonival ékesüljön, másfelől a’ nép ifjuszerfi kifejezést bőségével, eredetiségével ’s életmelegével illatozzék, ’s így társalgásban és irodalom terén belértek — saját kellemű önkinálkozása által tartsa fön ’s terjessze keletét — érvényét, nem mint gátja, de mint vállalatkész — ügyes iparosa a’ szellem vitelének. A’ mértékeltetés és kitágulás, a’ maradás és tovafejtés eme nélkülözhetlen ellentétének sürtése közepett, kétségtelenül kiváló szolgálatot tőnek és tesznek, kik a’ hasonlító nyelvészet átültetésével, szemléltetik a’ nyelv hajdanának egyes nyomokból — maradványokból összeszerkeszthető képét, ’s onnét kiindulva — legomolyitják koronkinti alakulásának történelmét, ’s az alakulás tényeinek e’ folyamában kimutatják a' nyelv ős eszméjét, melyben életét egyediségéhez híven folytatnia lehet, kijelölik az utat, melyen jövője idvesen előkészíthető, és kizárják a’ nyelvszervezet beltörvényének öntudatra hozatala által az egyénies fölfogás és idomizgatás önkényét, mely egyénies önkény a’ mint átalában a’ való tudomány körén kívül tartozik, úgy nyelvünk életfájának ápolása körül tán kissé rongáló — tán kissé kártékony is. — És ezen önkény, mely különösen neveink viszonyragainak, életben alig, könyveinkben annál sűrűbben tapasztalható elejtése, de méginkább az által űzetik, hogy casasragainkra képzőket, jelesül képzőt („honárók,“ „lelkébeni,“ „józanok,“ „azoknaki“ stb.) aggatván, ’s igy belőlük uj meg uj hajlítási törzseket, újból ejtegethetőket (pl. „honáróknaki1) gyártván, velük mint gépien a’ végtelenig toldozható, mint minden iránt közönyös holt lényekkel, akként bánnak: az ilyféle leszervelő (dezorganizáló) önkény egyike azon indokoknak, melyek rábírnak, a' magyar névhajlitás rendszerének világositásához és megállapításához jelen csekély adalékkal járulnom. Mely kísérletem bármi érdemelten vállalatnak láttassuk is, oly munka, mely a’ mint a’ nyelvészkedés nehézségeitől általában nem ment, úgy különösen a’ magyar nyelvet illetve, irodalmi segédeszközeink és forrásaink folytonos elégtelensége által is nehezittetik. Hálás elismerést érdemelnek tagadatlanul és sokban tanácsul veendők nem csak újabb, hanem régibb nyelvtanárink is, kezdve Erdősi Jánostól (1539) ’s folytatva a XVII. és XVIII. századon át SzencziMolnár Albert, Gélei Katona István, Komáromi Csipkés György, Pereszlényi Pál, Farkas János, Kalmár György és a’ debreceni társaság magyar nyelvtani munkáival a’ jelen század elején az „Antiquitates“ és „elaboratior'-ja által korszakolt tárgyszerves nyelvbuvárig Révai Miklósig, ’s az egyéniesb Verseghi Ferenciig; tanulságosak folyvást Kazinczy Ferenc nyelvújítási jegyzetei, a’ leveleiben, előbeszédiben, stb. elszórottak, ’s könyveinek szövegéből önként kiszólalók, úgy az újabbak közül Csaló Pál „ragasztékai és szóképzői“Bittnitz Lajos „nyelvtudományai,1. Fogarasy János és Ballagi Móric nyelvtanai, ’s végre az akadémia némely nyelvészeti dolgozatai, főleg „nyelvrendszere.“ Továbbá, szótári irodalmunkat *) Lásd: Magyar nyelvészet., II. évf. 374. l.