Századok – 1977
Vita - Csorba Csaba: Válasz Spira Györgynek a történeti forráspublikálás védelmében 597/III
írói lexikonában sem említett — Önéletrajznak nyomára bukkanni, sőt eredetiben kézhez is kaptam. Ennek megismerése további munkára sarkallt. Kötelességemnek éreztem ezt, mert Debrecenben nem akadt olyan kutató, aki e témával foglalkozott volna, sőt másról sem volt tudomásom országos viszonylatban, aki Mészáros Károly életműve felderítésére adta volna a fejét. Elolvasva a kéziratos önéletrajzot, nyilvánvalóvá vált előttem — s ebben Spira György is megerősít —, hogy kiadásra érdemes. Ám hamarosan elkerültem Debrecenből anélkül, hogy a kiadás nehézségeit sikerült volna leküzdenem. Úgy tűnt, a kézirat „fátuma" erősebb az én törekvéseimnél. 1973 őszén váratlan ajánlattal keresett meg Dankó Imre, a debreceni Déri Múzeum igazgatója: a hajdúdorogi tanács vállalja a kiadás anyagi fedezetét, de terjedelmesebb bevezető tanulmányra, nagyobb jegyzetapparátusra nincs lehetőség. Továbbá ilyen formában is csak úgy valósítható meg a kiadás, ha heteken belül nyomdakész kéziratot adok le. Vállaltam a feltételeket a kiadás érdekében, akkor még arra is gondolva, hogy módom nyílik arra, hogy újabb kiadványban közöljem azt, ami — terjedelmi okokból — ebből kimaradt. Ez utóbbi tervem azóta sem valósulhatott meg, s kérdéses, hogy egyáltalán lesz-e rá lehetőség. Egy forráskiadvány értékének megítélésénél a következő szempontok vetődnek fel: 1. Szükséges volt-e a forrás megjelentetése? — Erre Spira György válasza is egyértelmű igen, hisz már vitacikke első mondatában leszögezi ezt. 2. A szövegközlés jellege megfelel-e a tudományos előírásoknak? — Spira e tekintetben már elégedetlen. Sok a sajtóhiba, szögezi le mindenekelőtt. Ezt nem tagadom, de egyben — lelkiismeretes korrektúra munkám ellenére — végső soron a nyomda a vétkes. Mindenesetre a sajtóhibák a szöveg megértését nem gátolják, hiszen a vitacikk írója is — az önéletrajz eredeti kéziratának ismerete nélkül — könnyedén tisztázta, hogy a táncterem valójában tanterem, a cserkészvezér helyett pedig helyesen cserkészvezér olvasandó. A sajtóhibák örök gondot jelentenek Guttenberg óta. Gondoljunk csak a reformkori anekdotára, amely szerint Döbrentei örvendezve mutatta az első sajtóhiba-mentes magyar könyvet, amelyről kiderült, hogy már a címlapja hibás... A nyomdahibákból viszont nem szokás azt a következtetést levonni, hogy a szöveg közreadója nem tud XIX. századi — 1870-ben íródott — szépen, tisztán írt magyar szöveget elolvasni. A forráskiadvány végén levő képmelléklet bárkit meggyőzhet arról, hogy a szöveg elolvasása nem szakembernek sem okoz gondot és nem szükséges hozzá levéltárosi diploma, amellyel egyébként rendelkezni bátorkodom. Továbbá a betűhírközlés sem a forrsaközlési szabályok áthágása, s a központozáson változtatni sem kötelező minden esetben (néhol egyébként e tekintetben is nyomdahibáról van szó). 3. A forráskiadás jegyzetelése: olyan terjedelmi kötöttségek akadályoztak megfelelő bő jegyzetanyag közlésében, amelyeket nem léphettem túl. A kötet bevezetőjének végén éppen ezért megírtam: „A szövegkiadáshoz mellékelt jegyzetekben elsősorban a magyar és főleg személyi vonatkozásokat magyaráztuk. A bibliográfiai vonatkozásokat (sajtó, könyvek stb.) készülő Mészáros Károly-monográfiánk tartalmazza." (9. old.) Világosan leszögeztem más helyütt azt is, hogy Mészáros Károly „sok tárgyi adatra hiányosan, néha hibásan emlékezik (pl. nevekre) ..." (6. old.). Ha ragaszkodtam volna nagy terjedelmű jegyzetapparátushoz és bő bevezető tanulmányhoz, akkor a kiadvány kétszeresére duzzadt volna, ami együttjárt volna azzal, hogy a kézirat ma is kiadatlanul heverne. Úgy éreztem, hogy a történettudomány számára elsősorban maga a szöveg a fontos, nem az én monográfiám vagy jegyzeteim. A nyomtatásban való megjelentetéssel az anyag közkinccsé