Századok – 1982
Közlemények - Csóka J. Lajos: Az esztergomi főszékesegyházi könyvtár MS. III. 184. kódexe 969/V
EGY KÓDEX LEÍRÁSA 973 formai szempontból mégis kiváló alkotás, s ezért a 11 — 12. században szívesen használták forrásul. Azt ugyan hangoztatta, hogy az egyház annyiban Krisztus jegyese, amennyiben tiszta, s a tisztátalant el kell távolítani belőle — mégis Bédánál már pontosabban különböztetett kisebb és nagyobb, bocsánatos és halálos bűnök között. Haymo rend- és kortársa volt a luxeuisi Angélum ( ca. 855), aki I. Lothár császár számára készített egy Canticum-kommentárt.18 Allegorikus jellegű kompilációja igen aránytalan és önállótlan, előnye viszont, hogy forrásait - Szent Gergelyt, Alkuint és másokat — pontosan másolta, s azokat igyekezett harmonikus egységbe foglalni. Az ő korszakuk,a „karoling reneszánsz" elhanyatlása után, a társadalmi anarchia korában a tudományos élet, a biblikum művelése és a Canticum-magyarázat is elsorvadt. A megújulás a 11. század második felében kezdődött, mely aztán a nyugati kultúra „12. századi reneszánsz"-ában bontakozott ki. Bár ennek a profán irodalom és az egyházi tudományok terén egyaránt jelentkező lendületes fejlődésnek az elindítói még a bencések: a montecassinoi Albericus, a Bee kolostorában élő Lanfranc, a canterburyi Szent Anzelm voltak, annak kiteljesítői már mégsem a kolostori, hanem főleg a francia káptalani, a székesegyházi iskolák, azok magisterei lettek. Témánk vonatkozásában a laoni iskola jelentőségét kell kiemelnünk, melynek hírnevét Anzelm ( 1117) és testvére, Radulf teremtette meg. Anzelm tanítványa, majd hűséges munkatársa volt az a champeaux-i Vilmos, aki a laoni szellemben szervezte meg Párizsban az ágostonos kanonokok St. Victorról nevezett iskoláját, és mint caloni püspök halt meg 1122-ben, így történt, hogy a két iskola alkotásai annyira hasonlók , hogy ne mondjam, azonosak lettek, hogy nehezen lehet őket egymástól megkülönböztetni, s ezért laoni-párizsi iskoláról lehet beszélni.19 Anzelm laoni működése alatt (1089-1117) főfeladatát természetszerűleg a szentírás magyarázásában látta. Munkásságát a tradícióhoz való ragaszkodás jellemezte. Tudatosan hasznosította elődei, az egyházatyák szellemi-irodalmi hagyatékát, elsősorban Szent Ágostonét. De azt nemcsak átvette, hanem fejleszteni is törekedett „ratio"-ja segítségével, ha nem is alkalmazta azt oly mértékben, mint mestere, canterburyi Szent Anzelm. Szentírás-magyarázatát ő is a glossa-módszerrel kezdte. Ez abban állott, hogy a szentírás egyes szavaihoz vagy mondataihoz a szentírás paralell helyeiről vagy a szentatyák műveiből vett megvilágító részeket fűztek. Anzelm kétféle glossát alkalmazott. A glossa interlinearis olyan rövid, rendszerint csak pár szavas megjegyzés volt, mely a szentírási szöveg egy-egy szavához kapcsolódott, s az illető szó fölé került a sorközbe. A glossa marginalis-ok ugyancsak a szentírási szöveg egyes szavaihoz vagy mondataihoz adott magyarázatok voltak, de már hosszabbak, s ezért a kódex megfelelő helyének margójára kerültek, mint „széljegyzetek".20 Bár az előbbi alkalmazása teljesen Anzelm nevéhez fűződik, az utóbbiakon az elődök és Anzelm iskolája későbbi tagjai is dolgoztak; a befejezést talán a híres párizsi mester, Petrus Lombardus végezte (f 1164). A l*P. L. 115,551-628. 1 '#. Weisweiler: Das Schrifttum der Schule Anselms von Laon und Wilhelms von Champeaux in den deutschen Bibliotheken. (Münster in W. 1936) 4. 20 Biblia Sacra cum Glossa interlineari, ordinaria . . . Tomus III. Venetiis, 1588). A Canticum canticorum 354-68.