Századunk, 1838. január-december (1. évfolyam, 1-104. szám)

1838-06-25 / 51. szám

Az árva költő *). (Kun László’ idejéből.) I. Gyászfüzek’ árnyiban Fából keresztbe áll, Előtte bús fiú, — Imája égbe száll. Szemére bony­­olul Fájdalmas érzetén: Apját vesztette el Már élte’ reggelén. „Rád szórták, jó apám, A’ föld’ örök porát, Szellemed messze kék Egekbe lenge át. Tagjaid nem rokon Porban nyugosznak itt, Kerülni kénytelen Honod’ határait. Ah hol fog nélküled Derülni hajnalom? Föllelni nyugtomat Hol, ah hol foghatom!“ II. Ifjú kesergő mért zenegsz panaszt, Mért énekelsz szívrázó bú’ szaván? Enyhít e’ bánaton egy jobb idő, Majd balzsamot hint rá egy szebb korány! És földerűlend élted’ templomára Újult reményid’ éltető sugára. „Igen, leszállnak majd a’ kikelet’ Örömderítő bájsugárai, De oh e’ szív kelyhet nem jár nekik Mint a’ mező’ ifjú virágai. Sírban leend tanyám, hová apámat, Hová leszállni láttam szép hazámat. Árván, magára hagyva, nyomorán, Lantom hiába zeng nehéz panaszt, Öszhangja elvész a’ bérez’ csúcsain, 'S részvétre semmi keblet nem fakaszt. ’S bár nem fakaszt, keservi énekemnek Tiprott hazát ’s vad háborút zenegnek.“ *) Mutatványul múlt s*. //trneszünkben említett pozsonyi literatúrai intézet’ munkálatiból. *Hír Első esztendei folyamat 1838. ’S lantját ragadva, a’ mindig rokont, Melly csillogó smaragddal hímezett, Átfutja könnyedén érezhurjait, ’S ébreszt belőle hangot, édeset; Mikint a’ csattogány est’ alkonyában, Úgy zeng az ifjú olvadó buvában. ’S majd lelkesülve képzeményiben. Magasra kelti keble­ lángjait, ’S leszen zenéje mint a’ zuhatag, Ha szirtre csapja omló árjait: Mert hontalannak zengi bujdosását, És a' magyarnak elpusztult hazáját. ’S zajgó dalának hullámzása, mint Zúgó vihar, megrázza a’ tetőt, — De szívre nem hat, szív rá nem figyel; Mert mint honárulót kerülik őt. 'S bár gyűlölik, kerülik: őrfigyelme Boldogtalan honának szent szerelme­ ik­. Bús magányban jár az ifjú, Hajh de búsabb érzete; ’S ha pendíti czifra lantját, Éji dal a’ zengzete; 'S fel ha dobban a' kebel, Remény arra nem lehet. „Mért e’ lantról nem zeneg Lány iránti érzelem? Mért nem ömlik ajkamon Bájjal édes szerelem? Lantom akkor kapna bért, Homlokomra zöld babért. Oh de elhagyottan igy Vígan én nem zenghetek! Sem mosolygva­ csillogó Szemnek nem örülhetek, 'S nem derít sem nép’ szava, Sem tavasznak bimbaja. Egyszer zengek én örömdalt, Majd, ha honnom’ szent ege Felderülve, széllyel oszlik Zivatarja, fellege ! Ha László javulni fog, 'S nem zsarolnak a' kunok ! ’S ha javulni teljesen Nem fog a’ parázna hős, ’S nem lesz a’ gaz kunokat Megfenyíteni erős: Haljon ő, — és haljak én. Kuntól ő, kezemtől én!”

Next