Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1842-05-30 / 42. szám
ma, és ebben igazsága is van, mert azért, hogy valaki a mellszobrokat jól készíti, hogy igen jeles kőfaragó, még azért nem jeles szobrász. Az tehát már most a kérdés: 1) Ki készítse a szobrot? 2) Milly módok által emeltessék ezen emlék, miután mindekkorig olly kevés pénz jött be? Az elsőre ezt vagyok bátor indítványozni. Van hazánkban mostan egy szobrász, kinek műveihez honfiaink munkáit távolról sem lehet hasonlíthatani; ez pedig Casagrande Márk olasz szobrász , ki most hol Egerben hol Esztergomban dolgozik. A nagy műértő és pártoló Pyrker patriarch a ő exója egyik barátomnak a minap azt mondotta, hogy Casagrandéról a velenczei művészetacademia elnöke is azt állította, hogy szobrokban és domborképekben már most is bízvást sorompóba léphet Európa akármellyik szobrászával, és hogy talentoma olly roppant, hogy idővel Thorwaldsent is felülmulandja. Ha szabad csekély személyemről szólanom, én hazatérvén a külföldről, hová leginkább is a szobrászat végett mentem, minthogy egész eddigi földi zarándokságomban mindig felette nagy szenvedéllyel és tűzzel viseltettem a szobrászat iránt, legelső kívánságom is az volt, hogy a külföldi szobrok meglátása után a honiakat nézzem meg, s így természetesen azonnal siettem Esztergomba. De jaj! nem is vagyok képes magyarázni, milly roszul esett honi művészünk esztergomi munkáit és a faji kastélyomban készített pásztorleányt szemlélni. Esztergomi műveit nem is nézhettem, a pásztorleányt pedig egy jó barátomnak eladván, alig vártam hogy szabaduljak tőle. De bezzeg, hazámfiai, nem úgy volt a dolog, midőn Egerbe menvén Casagrande munkáit megláttam; még akkor fris emlékezetemben voltak a néhány nappal azelőtt Münchenben látott művei Thorwaldsennek, Canovának, Bartholininak, Scladownak, Baneckernek, a gyönyörű görögországi Faunus stb. valamint Schwantaler remek munkái is; megvallom , csak olly lelkesedéssel voltam Egerben mint Münchenben. Nézzék meg csak a tisztelt olvasók azon négy szobrot, mellyek az egri templom előtt állnak, a legdurvább , legközönségesebb pestvármegyei köbül faragottakat, és mégis ha az ember rájuk néz, minden szobor szól magáért, az ember szíve szinte dobog örömében, és nem győzi elegendőn szemeit rajtuk legeltetni. Honosink munkái ehhez képest csak nyomorúság. Vagy nézzük meg csak szent János szobrát, melly diszesíti a pátriárka galleriáját. Vagy ne menjünk Egerbe , hanem nézzük meg Pesten Ullman Móricz ur teremét és Casagrandenak az abban készített gipsz domborképeit, s mindjárt észreveendjük, hányat ütött az óra; azért ne nyúljunk ezüst almához, mikor arany alma fekszik előttünk; ne tekintsük művészeink magyar születését, ne a többi viszonyokat, mert a szobrászathoz nem kívántatik, hogy valaki magyar legyen, hanem hogy értsen a művészethez. Mikép gondolkozhatunk másról, mikor Európának egyik legjelesb szobrásza mulat hazánkban? Bátor vagyok egyúttal azt is tudatni az országgal, hogy a híres müncheni szobrász Schwantaler, kinek dicséretében szinte megegyez egész Európa, és kinek dicsőséges munkáit a Walhalában is Münchenben láthatni, nekem e napokban levelet irt, mellyben jelenti, hogy egy művét sem vinné olly lelkesedéssel, mint Mátyásunk lovagszobrát, minthogy colossális lovag-szatuát készíteni egyik főszenvedélye. Leveléből az is világos, hogy a szobrot sokkal, de sokkal olcsóbban készítené mint hazánkfia, quid ad haec? Ha pedig szavaimnak nem hisznek, tehát az egyesület akár mikor Schwanthalernek, s látni fogja, hogy igazam van. Képzeljék már most maguknak, milly drága művészeti gyémánt diszesítené akkor Pest városát, ha Mátyás lóháton Schwanthalertől volna készítve, a szentek szentjében pedig a szatuák és kívül a basreliefek Casagrandetől vagy magától Schwanthalertől. Mióta Casagrande és Schwanthaler munkáit láttam, szinte kényerek meggondolván, hogy e drága nemzeti emléket másra bízzuk, kinél annyi jelesebb szobrászok vannak. Nem uraim! ne hajintsuk ki híjába a pénzt, hanem ha már jót akarunk tenni, hazánkfiát alkalmaztassuk a nemzeti museum gondviselőjének; megérdemli nemes lelkéért, buzgó iparkodásáért (mert ő is tett szegény a mennyit tehetett) és jeles hazafiságáért, hogy a haza által megjutalmaztassék; de a magyar nemzet legragyogóbb siriusának, Kollós Mátyásnak, a magyar nagy Sándornak, Julius Caesarnak szobrát az Istenért ne bizzuk még most hazánkfiára, mert ollyanért fogjuk pénzünket kiadni, mi a czélnak meg nem felel. Bizzuk ezt inkább vagy Casagrande vagy Schwanthaler urakra; akkor tudom minden külföldi, ki Pestet látogatandja, azt fogja mondani: „Die Statue des Mathias Corvinus ist ein wahrer Kunstgenuss, und ein erhabener Beleg des Kunst-Sinnes, der Dankbarkeit und der Grösse der ungrischen Nation“, ellenben ha az eddigi minta szerint az egészet felállítandja, csak ki fogjuk magunkat nevettetni. Hazánkbeli szobrászt hasonlítani sem lehet Tatarkiavits lengyel szobrászhoz, mégis midőn a lengyelek 1830- dik esztendőben Ponyatowszkynak szobrot emeltek Varsóban, igaz hogy azt Tatarkiavits készítette, de ott volt ám Thorwaldsen, kinek útmutatása szerint dolgozott a lengyel művész. Ugyanez készített Varsóban még más két szobrot is, Copernicus csillagászét és III. János királyét. Majd minden főváros dicsekszik egy vagy több nagy szoborral, csak Pestnek nincs semmije. Az elfogadott tervezetben van azonban valami, mi nagy dicséretet érdemel; ez a talapzat belsejében az úgynevezett szentek szentje. A gondolat szerencsés, mert ha a műkedvelő egy ideig bámulni fogja a colossális szobrot és a talapzat külsején a domborképeket, akkor bemenvén a talapzat belsejébe, ott igazán a művészség szent templomában lelendi fel magát, látván ott dicső jeleneteket Mátyás életéből, gyönyörű faragások által ábrázoltakat. Az eszme tehát igen helyes, csak hogy a kivitel a tervező erejét felülmúlja és azért inkább soha se emeljünk szobrot és maradjon el az egész, mintsem a kivitel sületlen legyen. Tudom, sokan azt fogják mondani: „Mi lelte ezt a jó embert, hogy ő, ki azelőtt olly nagy tűzzel vitte a pártolást, most majd a fanatismusig ellene van? Milly inconsequential stb.“ Igaz uraim, hogy pártoltam honi művészünket, de mióta a külföldön jártam, én is már jobban értek most a szobrászathoz mint azelőtt, és igy legszentebb köteleségemnek tartom, nemzetem díszéért s Pest városa ékességéért az igazságot tisztán kimondani. Legyen hazánkfia a nemzeti museum gondviselője, de ne vágja olly fába fejszéjét, melylyel sem anyagilag sem szellemileg nem bir. A második kérdés az volt: „Mi módokon emeljünk Mátyás királynak szobrot a hozzátartozandó úgynevezett szentek szentjével és domborképekkel, miután a gyűjtők mindeddig még csak olly kevés pénzt szedhettek össze, hogy ezutáni létrehozását teljeséggel nem reménylhetni ?“ — Erre ez az alázatos észrevételem. Két ízben fizette már a magyar nemesség a diaetális költségeket; reményem kedves hazámfiai, tán csak lesz annyi elővigyázatunk, hogy ebből usust nem csinálandunk örökre ; azért e helyett vállalja fel a nemesség az igen csekély áldozatba kerülő szobor felemelését Kollós Mátyásnak, mint legnagyobb fejedelmének; az emberiségért és parasztságért már vittük két diaetán a költségeket, nem vetheti tehát senki szemünkre az emberiség iránti szeretetlenséget, és így igen