Szeged és Vidéke, 1903. február (2. évfolyam, 28-51. szám)
1903-02-01 / 28. szám
aranyszájú, áldásos kezű Széll Kálmánnak? Széll kormányzásának első korszaka lezárult. Ez a nemzet megsarcolásának időszaka volt. Most jön a második: az Ígéretek korszaka. Az archimedesi csavar megtette kötelességét. No, igazán kiváncsiak vagyunk az Ígéretek beváltására! A politika kulisszái mögül. — Fővárosi tudósitónktól. — Budapest, január 31. Vért is. Pénzt is. Nincs okuk immár parlamenti forradalomtól félteni a haza boldogságát azoknak, akik a katonai javaslatok előterjesztése előtt pártokat bontó, kormányt elsodró zivatar kitörésétől tartottak. Békés nyugodtsággal folyik az ellenzék úgynevezett obstrukciója, amelyről pár nap előtt kisült, hogy nevetségesen lyrikus a javaslat ellen bégetni merészkedő szelíd és kezes báránykáknak a tenorja. Az újonczlétszám megállapításáról szóló törvényjavaslat tárgyalása folyamán a baloldal padsoraiból fel fognak ugyan még hangzani azoknak a bizonyos nemzeti követeléseknek mielőbb történő beváltását sürgető, jól ismert akkordok, de a katonai ügyek jegyében megszületett béke, az obuigát eredményekkel biztosított treuga Dei nem tűri a késhegyig menő harczot, amelyről pedig annakelőtte biztató ígéretek rezegtek a levegőben és hangzottak el az „ó nép“ előtt. Hogy ezek a választópolgárok most ismételten csalódtak, az magasabb politikai szempontból mellékes. A fő az, hogy a kormány lapjai a legközelebbi napokban megírhatják már émelygős ódáikat a tátongó ellentétek áthidalásáról, a különböző felfogások összeegyeztetéséről, a nézeteltérések sikeres elsimításáról. Mert boldog az a kormány, amelynek a legsúlyosabb katonai terhek felemelése esetén a mienkhez hasonló békülékeny és túlságosan szelíd ellenzékkel kell számolnia. A javaslatot ellenző képviselők közt most nem elsősorban a hivatalosan bejegyzett ellenzékieket, a függetlenségi és 48-as Kossuthpárt tagjait, sem a többi ellenzékieket, hanem a volt nemzeti pártnak most az úgynevezett szabadelvű párthoz tartozó tagjait értjük. A magyar politikai életben az ideiglenes szerelmi házasságok biztos kezű közvetítője Széll Kálmán miniszterelnök legalább a szavazásig, ha tovább már nem képes, kizárja, hogy a legmesszebbmenő engedmények megadásával kegyesen dicsekvő Egérváry Géza báró honvédelmi miniszter frigyre lépjen a nemzeti követelések teljesítését szorgalmazó bájos politikai szűzzel, Apponyi Albert gróffal. Akár ideig-óráig tartó vadházasság, akár a javaslatok elfogadásáig tartó politikai szeretkezés a bakakáplárnak a nemzeti szűzzel való ez az összeállása, a közvetítő mindenesetre megkapja jól megérdemelt jutalmát, az annyira rettegett javaslatok hullámai nem sodorják ki kényelmes bársonyszékéből a kormányelnököt. Hiszen a közjogi ellenzék szelíd obstrukciója se ér többet az eredményt tekintve, mint a volt nemzeti pártiak békéltető politikával elhallgattatott ellenvetései. A vér- és pénzáldozatok körül nagy grácziával elrejtett rekompenzácziós figurákkal gyönyörködtető tojástánczot mégis csak bécsi muzsikára aprózzák, a politikai vitatkozások színteréből nem a katonai javaslatok ellen való elszánt csatározások porondjává magasztosult, hanem sima bálteremmé változott a képviselőházban. Jó Komjáthy Bélának még jobb magyar időkbe az ember lelkét visszaandalító sarkantyupengetése, Rákosi Viktornak szellemi sziporkái és Fejérváry Géza bárónak már kevésbbé szellemi természetű sziporkái édes-keveset változtatnak a lényegen, amelyet politikai időjóslás nélkül előre is meglát az ember a pár nappal ezelőtt megindult boszantóan csöndes és türelmesen nyugodt úgynevezett parlamenti obstrukcióból: a túlnyomóan nagy többség szolga módon készséggel megszavazza majd az óriási terheket. Az indemnityt és más provizóriumokat megszavazó törvényhozás nem akar súlyos katonai bonyodalmakat előidézni, nem kívánja a kormányzat folytonosságát megakasztani, nem hajlandó a parlament rendjét megzavarni. Mert mi lojálisak vagyunk a végletekig, mamelukok a legmesszebbre kitolt határokon túl is. Gavallérok vagyunk. Fizetünk, mint a köles. Vért is. Pénzt is. Egy fecske nem csinál nyarat, javaslatok ellen tartott beszéde keretében — úgyszólván — bizalmatlanságot szavazott a szabadelvűnek nevezett pártnak akkor még tekintélyes tagja a kormány ellen. Mind ez a beszéd, mind az ellenzékieskedő honatyának az úgynevezett szabadelvűpárt kebeléből történt kilépése a Lloyd-klubban élénk megbeszélés tárgya a vezető kormánypárti politikusok körében. — Fogy a párttagok száma, — jegyzi meg az egyik. — Különös következményeket nem von maga után a kilépés, — konstatálja a másik. Ép a miniszterelnök halad el a beszélgető klubb-tagok előtt. Odaszól az egyik Széll Kálmánhoz: — A Zichy-esetről beszélgetünk, kegyelmes uram. A másik képviselő meg melankólikusan, csöndes rezignáczióval dünnyögve czitálja, hogy: „Pusztulunk, veszünk. Mint oldott kéve széthull nemzetünk.“ Gúnyos mosolylyal feleli a kormányelnök: — Sohase izgasson bennünket a dolog. Egy fecske nem csinál nyarat. Ez után a megjegyzés után, amelyet szellemesnek, találónak és jellemzőnek tartanak, minden kétséget kizáróan a miniszterelnökkel hübéti viszonyban álló mamelukok, ellépett Széll Kálmán. A miniszterelnök távozásával megjött a bátorsága az egyik képviselőnek, aki különben ismert szónoka a Háznak, amelyben különösen a katonai ügyek tárgyalása folyamán sűrűn emelkedik fel jól táplált alakja a kormány és javaslatai védelmére. Csak a helyzetet tárta föl, amikor kijelentette, hogy: — Igaza van Széllnek. Egy fecske nem csinál nyarat. De ha a politikai látóhatáron széttekintünk, messzelátó se kell hozzá, sok fecskét lát meg ám a szemünk. Most még messzire vannak ugyan, de mindinkább közelednek. Amikor újból érdemlegesen szó fog esni az önálló vámterület felállításáról, mind itt lesznek majd. Gyors a repülésük, akkorra biztosan ideérnek. Szinte kórusban hangzott fel a képviselő megjegyzésére jobbról is, balról is . — Megjövünk. Ideérünk. Itt leszünk. Legalább is bizonytalan azonban, hogy a mostani kormányelnököt találják-e még itt akkor. Ám, annyival bizonyosabb, hogy az akkori Széll Kálmán ép oly lelkes híve lesz a közös vámterületnek, mint amilyen a mai. K. E. A „SZEGED ÉS VIDÉKE” TÁRCZÁJA. Margit legendája. Már éjszaka volt, hogy játtél a gyárból, Te hófehér arczu szép varróleány. Megvártalak a nehéz, rideg munkából És elkísértelek a sötét utczán. Csillagderűs fényben úszott az este . . . Bolygó szellő repült a város felett, A tavaszi áram a lelkünk megeste S szivünkbe lopódzott a kikelet! Lassan mendegéltünk . .. sápadt lámpák égtek. Hajadból az ibolyák illata szállt . . . Mint szélsuhanása, oly könnyű volt lépted. Egy költemény voltál, mely valóra vált! És lelkem bezsongta a mesék világa: Hej, egyszer volt, hol nem volt egy királylány . . . Csodás aranyhaja leomlott nyakára, Mirtuskoszorut viselt a homlokán! Nem volt neki drága, ezüstös ruhája. Ócska daróczköntös födte be testét . . . Kitaszítva bolygott a vészes világba Ahol még az ég is borús, sötét. A tű megsebezte, a szél átaljázta . . . Édes rózsaajkát feltörte a láz . . . És elvérezett az áldatlan tusába . . . Elvérzett ő is, mint annyi száz! .. .S hogy mentünk ... egy kapuban vén banyák állták. Kiaszott, ránczos volt mindannyihány! Összesúgtak gúnyosan . . . amint megláttak: „Mily szép legényt fogott magának a lány! És összerázkódott e szóra a tested, Érzem az arczodba szökni a vért. Mint liliom virága, olyan volt lelked! És sárral dobáltak és por, piszokért! Élénk érdeklődéssel kisérte a politikai közvélemény Zichy Jenő grófnak nagy port fölvert és nagyfokú figyelmet ébresztett harczi riadóját, amely a képviselőházban a katonai S midőn elértük ama kőházat. Melyben piczinke fészke állott. Hogy búcsúztunk, ajakad csókold számat Hófehér arczod könytől ázott. És azzal betértél . . . mig én a sötétben Néztem az ablakra vetődött árnyat És láttam mint dolgozol újra a gépen. Mint szabad, mint varrod a végtelen vásznat! És szerettem volna zokogni az éjben . . . Már keserű átokra nyílott a szám. Hogy vádoljam az eget busán, sötéten. Mert senkit meg nem óv, senkit sem szán . . . ... De fölöttem, köröttem langy szellő szállott. Bűvösen mosolygott a tavaszi ég! Életre csókolva az alvó virágot . . . És elfödve arczomat, halkan sirék! Szekulamenő. SZEGED ÉS VIDÉKE, Szeged, 1903. vasárnap, február 1. Egy színigazgató naplójából. Irta: Molnár Jenő. A gyorsvonaton egy kopaszodó, fekete szakálas úr ült velem szemben. Egy ideig elmerült egy füzet olvasásába, majd álomra csukódtak szemei. Elszenderült, sőt heves hortyogásba fogott. Kiváncsi voltam, ki lehet ez az idegen ember, akinek azelvonásai bizonyos szellemi foglalkozást árultak el. Nem tudtam legyőzni a vágyat, hogy az ismeretlen utitársat megismerjem. Fölhasználva mély álmodását, az ülésre tett füzetet magamhoz vettem s mohó érdeklődéssel kezdtem olvasni. Az első pillanatra láttam, hogy az idegen ur naplója jutott kezembe, de túlhelyezkedtem az indiszkréczión s közbe-közbe az alvó ismeretlen szemeit fürkészve, fokozódó élvezettel lapoztam a füzetet. ... Az afghanisztáni Botrány-szinház vezetését— szól az első följegyzés — ma vettem át. Volt tulajdonosát csődbe kergették a hallatlanul magas primadonna-fizetések és a bennszülött szerzők bukott darabjai. Mondhatom, sok dolgot adott az átvétel. Először is a boldogult igazgató hitelezői rohantak meg. Azután a társulat tagjai. Azután a kritikusok. A színészek szerződést, a kritikusok mindenféle kedvezményeken kívül régóta hevertetett színműveik előadását kérték. Valamennyiek között a hitelezők viselkedtek legcsöndesebben. Eddigelé harmincz színésznek helyeztem kilátásba a szerződtetést, tíz énekesnőt biztattam a primadonnái czímmel és jelleggel és negyven kritikusnak ígértem meg, hogy színműveiket előadatom. A szingid bizottság egyelőre nem mutatkozott. A kaszinók részéről már jelentkezett egy úr, a haza nevében követelvén, hogy Eugénia kisasszonyt tegyem meg vetélytárs nélküli primadonnának. Különben lemondják a bérletet. A kormányelnök titkára figyelmeztetett, hogy ő kegyelmessége nagyon sajnálná, ha a hatalmon lévő politikai elvekkel ellenkező tendencziájú színdarabokat tűznék ki műsorra. Sajnálatán kívül a színház becsukatásával fenyeget. A mai posta hetven levelet hozott. Ezek közül hatvannyolcz azt kívánja, hogy