Szeged és Vidéke, 1908. március (7. évfolyam, 52-76. szám)

1908-03-15 / 64. szám

8 gokat kapok és hülye vicceket a Hüvelyk Matyi­­ban, a Szegedi Napló főlapjában. Kiki úgy ír, ahogy tud. Aki nem tud írni, az káromkodik és dühöng, mint a Szegedi Napló teszi. Hogy erről a hangról a derék és a tiszteletreméltó Szegedi Naplót leszoktassam, a március 10-iki számban Szeged szégyene címen megjelent cikk ismeret­­len írója és a március 14-iki számban Gya­núsítás címen megjelent cikk aláírója, Engel Lajos ellen a sajtópert megindítom. Balassa József. Megsemmisített határozat. Az igazoló-választmánynak azt a határozatát, amelylyel a városatyaválasztásokat igazolta, megsemmisítette a bíráló-választmány. (Saját tudósítónktól.) Közöltük már, hogy a városatyaválasztások miatt Lévay Ferenc dr., Németh István és Kálmán Jó­zsef fölebbezéseket adtak be az igazoló-vá­­lasztmányhoz. Az igazolóválasztmány a vá­­lasztásokat törvényellenesnek mondta ki és a föllebbezéseket elutasította. Az iga­­zoló-választmány határozatát szombaton bí­rálta fölül a bíráló-választmány és a döntést megsemmisítette, mert ki kellett volna ter­jeszteni a vizsgálatot a felebbezésekben em­lített adatokra. A bíráló-választmány, amely Kelemen Béla dr. főispán elnöklésével tartott ülést szombaton délután, a feltűnést keltő határo­zatot ezzel az érdekes megokolással kíséri. Az az igazoló-választmány, amely január 13-án ülésezett, nem volt följogosítva a pa­naszok elsőfokú tárgyalására s az új bizott­sági tagok igazolására, mert nem volt mér mandátuma, tehát tulajdonképpen már nem is volt igazoló-választmány; de még ha mandátummal bírt volni is, akkor sem in­tézkedhetett volna törvényesen, mert újon­nan választott bizottsági tagok is voltak benne, akik azt a furcsa dolgot követték el, hogy a saját választásukat igazolták. Minthogy pedig a hatóság vezető em­berei az új bizottsági tagok igazolását az arra jogosult 1908. évi megbízatású igazoló­választmány megalakításáig halasztani nem akarták, azt a hibát követték el, hogy a vá­lasztások ellen beadott panaszok elbírálására s az újonnan választott tagok igazolására a lejárt megbízatású 1907. évi igazoló-vá­­lasztmányt hívták össze, amely az 1908. évi január 13-án tartott ülésében a panaszokat tényleg tárgyalás alá is vette és elutasí­totta, az új tagok választását pedig igazolt­nak jelentette ki. Ez az is igazolás azonban törvényellenes­nek tekintendő, mert két közvetlenül ér­dekelt fél vett benne részt, nevezetesen Gulyás Ferenc mint elnök, Jászai Géza mint tag, akik szintén decemberben választottak meg, tehát azon sarkalatos jogszabály elle­nére, hogy senki saját ügyében biró nem lehet, a saját választásukat is igazolták. Rajtuk kivül pedig csak négyen voltak je­len az ülésben, holo­tt az 1886. évi XXI. tör­vénycikk 26. §-ának 5-ik pontja világosan megköveteli, hogy az igazoló választmány ülésében „érvényes határozathozatalra az elnökkel öt tag jelenléte szükséges“. A fentebbiekhez hasonló érdekeltségi anomáliák elkerülése végett van az 1886. évi XXII. törvénycikk 51-ik §-ába fel­véve a jelen esetre is vonatkoztatható az az intézkedés, hogy az igazoló­ választ­­mányba csak „a legközelebbi választás alá nem eső képviselők választhatók be és ne­vezhetők ki“. A választási jegyzőkönyvekből kívül kétségbevonhatatlanul az derül ki, hogy a választási jegyzők a választások szint oly­én már mint kinevezett jegyzőkönyvvezetők jelentek meg s hogy kineveztetésük­höz az elnököknek semmi közük nem volt, mert ha lett volna, az esetben a jegyzőkönyvekben is volna erről szó. A választási elnököknek a­á­lasztás előtt hivatalos ténykedésre joguk nincs, mert csak a választások megnyitásakor várnak SZEGED ÉS VIDÉKE, 1908 II/15 választási elnökökké s csak akkor szerzik meg a jogot a választással­­összefüggő hi­vatalos teendők végzésére. Éppen ezért a választási jegyzőkönyvvezetőknek a választás előtt történt kinevezésébe még akarva sem folyhattak be. Mindezek alapján a bíráló­ választmány az igazoló­ választmány elutasító határozatát megsemmisítette s új eljárást rendelt el. ROVÁSOK. Lakásbéruzsora. Sehol olyan szánalmas lakásviszonyok nincsenek, mint Szegeden. Annyi piszkos és egészségtelen zug rej­lik ezekben a vakolatjukat hullató, ormótlan, szánalmas téglahalmazokban, hogy az szinte bámulatos. A város levegője amúgy is telve van fertőző mikroorganizmusokkal, környéke mocsaras, talaja mélyen fekvő, agyagos földje porzik, mint az országút, vize szűkös. Az emberek már a gümőkór iránti halálos von­zalommal születnek a világra és egész éle­tükben csak fokozzák satnya testük hajlan­dóságát. Lakásaik nyirkosak és egészségte­lenek. Néhány év óta látunk normális igé­nyekkel megkonstruált házakat emelkedni, de az ezekben rendelkezésre álló lakások csak egy elenyésző részét elégítik ki a jobb társadalomnak. Kevés a lakás. Ami van, az a legritkább esetben van a modern higiéna elvei szerint megépítve. A fürdőszoba öt évvel ezelőtt még ismeretlen fogalom volt Szegeden. Elő­szoba ma is csak az összes lakások egyhatod részében van. Az udvarok bűzösek és ron­dák. A nap elkerüli a lakást, holott az egész­ség első követelménye, hogy egész napon keresztül besüssön az ablakon. A parkett irigylésre méltó ritkaság. A villany drága és rossz. Mindezekkel szemben a lakásbérek egészségtelen emelkedése mutatkozik. Nagyon keveset építenek és ezért a kereslet mindig jóval nagyobb, mint a kínálat. Pedig üres telek van még bőven és a házba épített tőke közepes konjunktúrák mellett tíz százalékot is jövedelmez. A vállalkozó azonban nagyon kevés és így egyelőre nem is lehet várni, hogy a viszonyok szanálása közelebbi időben bekövetkezzék. Az állami tisztviselők panaszkodnak, hogy törvényszerű lakbérilletményeik alig felét teszik ki annak az összegnek, amit lakásért fizetniök kell. Kérdik, hogy miért van ez így? Miért nem tud róla a kormány és a pénzügyminiszter, hogy itt milyen viszo­nyok vannak? Kassa, Pozsony, Temesvár és Kolozsvár egyáltalán nem lehetnek drágább városok, mint Szeged. A piacuk sem drágább, miért lennének a lakásaik? Erre a kérdésre nagyon könnyű a fele­let. Azért, mert a pénzügyminiszternek csak azok az adatok állanak rendelkezésére, me­lyeket maguk a háztulajdonosok jelentenek be a házadó kivetése végett. Ezek a bejelen­tések pedig — kevés kivétellel — legnagyobb részükben hamisak. Azt lehetne mondani, hogy alig van ház Szegeden, melynek bér­­jövedelmét a valóságnak megfelelően valla­­nák be a tulajdonosaik. Megesik, hogy a bevallási ívben ötszáz koronát jelentenek be olyan laká­sért, melynek az ára tényleg öt­száz forint. A lakások pedig méregdrágák, uzsorát kamatoznak. Szegeden ma egy három­szobás modern lakásnak az ára 800—1000 korona, egy négyszobásé 1000—1200 korona, egy ötszobásé 1400 korona. A tisztelt ház­tulajdonosok azonban nem szeretik bevallani valódi jövedelmeiket s ez az oka annak, hogy a pénzügyminiszter egy egész sereg hamis adat birtokában nem is alkothat ma­gának fogalmat arról, hogy milyen viszonyok uralkodnak itten. A háziurak természetesen sokszor rajta­vesztenek ezen a kisded műveleten. A törvény nagyon szigorú és a büntető törvényszék egész éven keresztül foglalkozni kénytelen a háziurak dolgával. Utána jártunk a dolognak és tudomásunkra adták, hogy az elmúlt 1907-ik esztendőben a szegedi pénzügy igaz­gatóság és az elsőfolyamodású királyi törvény­szék tizennyolcezer koronánál nagyobb összeget róttak ki a szegedi háztulajdono­sokra, bírságul azokért a jövedelemeltitkolá­sokért, amelyekkel a kincstárt megkárosí­tották. Hát ezek a számadatok fényesen beszél­nek. Ha figyelembe vesszük, hogy a kincstár kára, vagyis a házadó a tényleges jövedelem­nek csak 11­2 százaléka, könnyű elképzelni azt az összeget, melylyel a háztulajdonosok az egyes lakások árait leszállították. Magyar­­országon az ilyesmi virtusszámba megy; idegen földön, nyugati államokban diffamáló cselekedet. Nem bánom , csaljuk meg a finán­cot, ahol lehet; de ime, az egész város tiszt­viselői osztálya kénytelen megelégedni a tényleg fizetett lakásbérnek a felével,­­ csupán csak azért, mert rosszhiszeműen meghamisították a hivatalos adatokat. Falragaszok útján kellene elhíresztelni ezeknek a jeles háziuraknak a névsorát. Bizonyosan lehet állítani, hogy a város közegei által nemrég összegyűjtött hátbér­­vallomási ívek csak úgy hemzsegnek a hamis bejelentésektől. És a pénzügyminiszter figyel­mét föl kellene hívni ezekre az apró, de igen érdekes dolgokra. Habár az ő figyelmét hívhatják , senki oly könnyelműen és mosoly­gósan nem tud ígéretet tenni, mint Wekerle, a sváb erkölcsökben kényelmesen terpeszkedő fináncminiszter és filiszter. Amikor kiejti az ígéretét, ő az egyetlen, aki a legszentebbül meg van győződve róla, hogy nem fog be­váltani belőle semmit. Szó, szellő. Ez az ő politikai erkölcse, amelylyel a nyaktörő pályán végigbalanszíroz. (..)

Next