Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)
1862-11-01 / 88. szám
Vegyes hírek. — Garibaldi sebe miatt aggódnak az orvosok ; újabb jelenségek szerint a golyó lába izmai közt volna, mely miatt elmetszés leend szükséges, miről azonban az a vélemény, hogy életveszélylyel járna. — Görögországban trónváltozási mozgalom ütött ki; a király az országot odahagyta és m. hó 28-án Velencébe érkezett. A „Deutsch-Ungarischer Bote“ újonnan keletkezett kőnyomatú bécsi lap mutatványszáma arról értesít, hogy a m. k. udv. kancellária intézkedéseket tett, hogy a Magyarországra eső megállapított költségvetés megszaporítatván , a közbiztonsági hatóságok jobban dotáltassanak. A rablások félelmes elterjedtsége ugyanis szükségessé tenné, hogy ellenök hathatós rendszabályok alkalmaztassanak, erre pedig tetemesb dotatio kell. A török művelődésnek egyik kitűnő jele azon hivatalos hirdetmény, mely szerint Törökország fővárosában 1863. február havában egy nagy kiállítás fog tartatni a török terület gazdasági és iparterményeiből. Minden kiállított tárgyat, melyet magánosok meg nem vásárolnak, a kormány fogja megvenni. A „Weser Zeitung“ egy ritka zenészeti élményre figyelmezteti olvasóit. Ez Rigó János balassagyarmati magyar zenetársasága , mely Brémában a vaspálya-csarnokban egy hangversenysorozatot adand. Ezen zenekar — úgymond — Hannoverában a Tivoli-teremben folyvást nagy tetszés közt játszott. Kinek egyszer alkalma volt nemzeti zenészektől magyar dallamokat hallani, e zenének sajátos báját és a cigányok lélekdús játékát soha sem fogja elfelejteni. Ránk nézve mint különös jelenség emelhető ki, — mondja az említett lap, — hogy a magyar cigányok minden darabjukat hangjegy nélkül adják elő, s mégis ami a szabatosságot és öszhangot illeti, egy csöppet sem engednek a német zenekaroknak, s ez nem csupán eredeti indulóik és táncdarabjaikra áll, hanem különféle operák nyitányaira és nem magyar darabjaikra nézve is. Működésök belértéke mellett a festői nemzeti viselet által e magyar zenekarnak külső megjelenése sem fogja hatását téveszteni. TÁRCA. Halottak estéjén. Csöndjében a néma esti szürkületnek , Bús hangon kesereg a lélek harangja, A sírok honából, a gyásztemetőből Messze, messze, széjjel elhullik a hangja... Ifjak mint vének, telve áhítattal, Szemeikben könynyel, ajkukon sóhajjal A kedves halottak sírjához sietnek , És ha oda értek, némán fájó szívvel A gyöpös hantokra ráborulnak ottan— És imádkoznak mély, benső fájdalommal, Benső fájdalommal, csöndben meghatottan, Csak az esti szellő suttog a fűz ágon: „Elenyészik minden, minden a világon.“ Itt a férj keserg. Szép, hű nejét siratja.... Sírba szállt a hű nő, kit csaknem imádott. A halál letépte jéghideg kezével A férj kebeléről a kinyílt virágot. Pedig úgy szerette, oly nagyon szerette, Szive dobbanását s vágyait kileste ; E nő volt lelkének minden gondolatja. ....... Boldogsága mélyen, mélyen szállt a sírba, S most a boldogságnak csak fájó emléke , Csak fájó emléke, a gyötrő búbánat Maradt meg számára, az keserg ott véle, És az esti szellő suttog a fűz ágon: „Elenyészik minden, minden a világon.“ Ott a másik síron egy ifjú nő térdel, S hulló könyzápor közt, mint bánatos angyal, Koszorút akgat föl a még új keresztre, Azután ráomlik, búbánatos arccal Ráomlik a sírra, s hogy ne lássa senki, Halvány kisírt arcát ott a fűbe rejti, Megcsókolja hantját elvesztett férjének, S sötét gyászszal födött lelke éjjelében, Kialvó reménye végső lobbanásán Ezer múlt boldogság tűn föl képzetében___ Mig az esti szellő suttog a fűz ágon : „Elenyészik minden, minden a világon.“ Reszkető agg áll a kis unoka sírján. Hófehér fürtéin enyeleg a szellő.... Mögötte egy hosszú , egy tövises élet, Előtte a halál, a sír, a temető.... Síri lámpájánál az emlékezetnek Visszaszáll a múltra s könyűi reszketnek, Könyűi reszketnek búredezte arcán, Mert a világon csak egy öröme volt még A kis unokában,... de az is oda lett.... S bús szemeiben a tört szív könyvje ég. Csak az esti szellő suttog a fűz ágon: „Elenyészik minden, minden a világon.“ Egy virággal hantolt sirhalom tövénél Sötét gyászba burkolt halvány lányka nyögdel, Arakoszorút tart pihegő kebelén S meg-megcsókolgatja...... Majd könynyes szemekkel Föltekint az égnek elborult Ivére, Mintha onnan várna enyhet, irt szivére, S kis kezeit összetéve, búsan Forró áhítattal a sírra letérdel, S úgy imádkozik, sir kedveséért ottan, Vérző fájdalommal, vérezőbb kebellel Csak az esti szellő suttog a fűz ágon: „Elenyészik minden, minden a világon.“ Kettős fakereszt van a sírra letűzve___ Mindkettő elkorhadt. Könyörület adta. Akkor is rész volt már, amikor lefűzték,... S azóta hány fájó könycsepp égé rajta! ? Hány, hány fájó könycsepp, ki számíthatná fel. Hány vérző csók s sóhaj szállt rá egy-egy éjjel?!.... Mikor a kis árvák ott virasztgatának, Nyughelyül használva a szülőknek sírját, S meleg kebel helyett hideg sírra lelve, Annak dűlt keresztjét sírva ölelék át.... Csak az esti szellő suttog a fűz ágon : „Elenyészik minden, minden a világon.“ Szegény, szegény árvák, sírtak egykor nagyon, De most már nem sírnak, már nem tudnak sírni. Kiapadt a köny és a szív összeszorult, Még azt a sok bút majd meg nem fogja bírni!! — Csordultig a kehely, a szenvedés kelyhe, Nem férhet bele több, nem volna már helye, Szenvedés és nyomor gyötri, sújtja őket, Gyászvirági lettek az elhagyott sírnak, Szerető szüléknek szivéből nőve ki, Kik érettek talán az égben is sírnak. Csak az esti szellő suttog a fűz ágon: „Elenyészik minden, minden a világon.“ * * * A süppedt hantoknak hervadó virágvirágy harmatként rezg a búnak égő könye. A hervadt virág a hervadt élet mássa, És a rezgő könyű fájdalomnak gyöngye, Fájdalomnak gyöngye , vérző fájdalomnak , Melytől a virágok újra fölvirulnak , Emlékezetben, a múltnak boldogságin. Elmereng mindenki vesztett kedvesével, S vesztett boldogsága, szétrombolt reménye Feltűnnek előtte— mint egy letűnt csillag, Melynek a bánatban megtörött a fénye. Csak az esti szellő suttog a fűz ágon: „Elenyészik minden, minden a világon.“ Mennyi bánatos szív, mennyi fájó kebel, Mennyi tűnt boldogság! Hány elhamvadt remény, Hány szenvedő élet van itt egybegyülve!! S mindannyinál mégis egy közös érzemény. Közös érzeménye a bús enyészetnek Azoknak sírjain, akiket szeretnek.... Elmerülnek a bú-, kin- és fájdalomban. Vigasztalhatlanok a hűlt porok felett. Elfeledkezve, hogy: „Meg nem haltak azok, Kiknek sírja fölött él az emlékezet. Az esti szellő csak suttog a fűz ágon : „Elenyészik minden, minden a világon.“ Zarándi Aurél: Utazási naplótöredék. Honunk egyik legnevezetesb, de hazánkfiai által talán legkevésbé látogatott vidéke kétségkívül az aldunai, hol annyi vadregényes s oly nagyszerűen megragadó tájképekkel találkozik az utas, hogy azoknál igézőbbeket költséges külföldi utazás mellett is alig találhat. A méltóságteljesen hömpölygő folyamkirály, a virányos partok mellett fölmeredező koronás bércek a fölöttük örvénylő keselyűkkel, a parti városok kellemes fekvése, a várak búskomor tekintete, halhatlan emlékű nagy Széchenyink sziklaútja, a híres Traján-út, a felső és alsó vaskapu sziklazátonyain iszonyú robajjal lezajló hullámfodrozatok szédítő örvényei mind oly pontok, melyek a szemlélőnek nem csak figyelmét ragadják meg, hanem lelkét is átringatják az ősi idők dicső emlékein. Nem szándékunk ez alkalommal rendszeres utazási leírást adni, sem az utazásunk közben érintett helyek vagy pontoknál történt események terjedelmes rajzát körvonalazni, de a szíves olvasó elnézésére számítván, némely helyeknél a további időzést mégis megengedni hittük magunknak. * * * A Tisza kanyargó vízösvényén September hó derekán megindulván, a folyamvidék feltűnő egyhangúsága által kevésbé érdekelve jutottunk a 30 ezer török halálán aratott győzelmet máig is megülő Zenta mellett elhaladva Tittelig, hol a Tisza szétterjeszkedése a Duna által nem sokkal alább történendő elnyeletését sejteti. Tittel, másként Titul, magyarabban Tétel, a csajkások kerületének főhelye s a dunai hajóhad főállomása már a hajdankorban szerepelt. A rómaiaknak itt valószínűleg kikötőjök volt, mit az időközönkint kiásott s az azon korbeli hajóépítés jellegét föltüntető hajórészek maradványai tanusítni látszanak. A Vernik hegység hullámzatos lejtőjénél Zalánkemény (Szlanbamen, a régi Rittium) tűnik fö kis város alakjában, hol a magyar alföld csöndesen folydogáló Nílusát a Duna sebes árjai mohón temetik el telhetlen medrekbe, kékes-szürkébe játszó színezetét is azonnal szétmosván. E helyütt jön tönkre téve 1456-ik évben a Nándorfehérvárt ostromló Mohamednek 200 hajóból álló dunai hada a dicső Hunyadi János vitézei s Kapisztrán János, az igénytelen barát keresztesei által; — itt lön halhatlanná a badeni Lajos fővezér soraiban 1691- ben a törökök ellen küzdő Zrínyi Ádám, Miklós fia, az utósó Zrínyi, kinek számos hőstársával a haza fölszabadításáért föláldozott élete Köpriki nagyvezér s 20,000 pogány életébe került. A Tisza sekélyes hullámaiban óvatosan haladott s a fönnakadás veszélyeivel is küzdött gőzösünk az anyafolyam hátába kapaszkodva, szaporább léptekkel s változatosb partok között úszott a végvidéki városok között legszebb, gazdagságban kitűnő s történelmileg is nevezetes Zimony alá, mely az átellenében fekvő Nándorfehérvárral egyikét képezi azon ritka környképeknek, melyek bájoló szépségek s festői regényességek által áhitatos bámulatra ragadják a szemlélőt; s ha Budapestet Európa legszebb tájképei egyikének tartjuk, úgy Nándorfehérvár-Zimony gyönyörű vidékét ha nem kiesőnek, mindenesetre amazéval hasonlónak kell elismernünk. Mind a két várost az itt egyesülő Duna és Száva választják el egymástól; — a közlekedést részint az örökös mozgásban levő csónakok, részint a kisebb osztrák gőzösök eszközük, menetkörükbe foglalván Pancsovát is. Azonban a jelen feszült viszonyok között a szerb fővárosba juthatás még a helybeliekre nézve is csak a zimonyi katonai parancsnokság által engedélyezett igazolási jegy mellett eszközölhető. Zimony (közönséges néven Zemlin, a rómaiak idejében Taurinum) a Duna felé mindinkább lehajló halmok lejtőjén épülvén, csinosabb tekintetű városaink között nem utósó helyen áll. Utcái mind kikövezvék; főutcáját sok emeletes köz- és magánépület disziti, milyenek a köztéren s mellékutcáiban is szétszórva bőven léteznek, az osztrák-török kereskedés átmeneti pontjául szolgálván, sürge nép által élénkül. Jó karban levő elemi tanodái nem egy, hazánk szive táján létező intézetet szégyenének meg. A nép vallásos kegyeletét a sűrűn látogatott egyházak s a város fölötti dombon falakkal körített szép temető tanúsítják. A nép nyelves viselete szerb és német, s a magyar fehér holló gyanánt tűnik föl. Szomorú de igaz, hogy a magyar elem zöme a Maros alatt s az alsó Tisza mentében lefelé mindinkább gyérül, mig e végpontnál egészen elmosódik. Történelmi nevezetesség gyanánt még maiglan is kegyelettel mutogatják azon házat, melyben állításuk szerint a legdicsőbb magyar hős, Európa műveltségének s a kereszténységnek rendíthetlen védfala s nemzetünk őrangyala, a halhatatlan emlékű Hunyadi János honszeretettel lángoló életét a fényes nándorfehérvári ütközet után (1456-ban augustus 11-én) buzgó vallásossággal bevégezte. Másfél napi idézésünk alatt alkalmunk volt átrándulni Nándorfehérvárra. E néven 1072-ik év óta fordul elő történelmünkben. Azelőtt Bolgárfehérvár, a római korszakban Singidunum név alatt volt ismeretes. Későbbi időkben közönségesen Belgrádnak (a szerb Bjelogradtól) halljuk említetni, mi a magyarban épen oly visszatetszőleg hangzik, mint a Bánát rész elnevezés a szintén idegenszerű, de mégis jobb Bánság helyett. Nándorfehérvár a hajdani időkben mint első rangú erősségű Magyarország és Szerbiának a törökök ellen védbástyája, számos csatának és ostromnak volt színhelye. Csupán a minket közelebbről érdeklőkre vetünk futólagos pillantást. Már a honfoglaló Árpádról olvassuk, hogy győzedelmes hadainak egy része által az alpári mezőkön tönkre tett Zalánt, a tiszamelléki bolgárság főnökét egész Bolgárfehérvárig űzette (896), hol a menekült utalmába fogadott Simon, bolgár fejedelem csapatai megveretvén, a várnak csak hűség ígérete mellett maradhatott birtokában. A fölemlitett 1072-ik évben Salamon király alatt Géza vezér, a cserhalmi hős a görög, bolgár és besenyő hadakat a sopronyi nemesség vitézsége által megvervén s egy fogoly magyar leány által a várban támasztott tűzvész segélyével Niketasz parancsnokot hódolatra s a vár föladására kényszerítvén, urától, Dukasz Mihály görög császártól nagylelkűsége jutalmául fejedelmi aranykorúát nyert, mely maiglan is szent István koronájának alsó részét teszi. (Folyt. köv.)