Szegedi Híradó, 1864. január-június (6. évfolyam, 1-52. szám)
1864-02-20 / 15. szám
f ARC. .. Az ínség napjaiban. A fájdalomnak tengere rád borult, Szegény hazám! Ős bűneidért lakolsz Talán? avagy számodra nincs már irgalom a magas ég uránál? Ha véte Árpád népe az isteni Törvények ellen , vétkeiért ezer Éven keresztül bűnhődik már. Léte erét könyök árja tölti. A szenvedések súlya alatt lehül A népek életfája. Nagy Istenünk! Bocsásd le ránk kegyed sugárit! Űzd el a vészt beborult egünkről! Végső nyomorral küzd sok ezer magyar, Az éhhalálnak rémei üldözik. Vetéseit megölte a szomj ; Őt a nyomor keze sújtja földre. Mit látok ? a hon szelleme ébredez ! Százezrek arcán mennyei fény derül; Feszült kebellel tenni vágynak, Tenni, mit emberiség sugalmaz. Pénz és élelemmel környezik a segély- Gyűjtöket. A szent lelkesedés tüze Éleszti a hőn áldozókat A nyomoron diadalt aratni. A népcsaládon vérrokonok lévén , Rokon rokonnak nyújtja segédkezét, Megosztja a fölösleget bús Társaival, kiket üldöz a sors... Neptun hatalmát félik a tengerek ; Ahol dühétől reszket az óriás Erdő, teösvény! féld boszúját A könyörért epedő erénynek. Nem látod alföld népe miként nyomorg? Nem látod inség dúita vonásait ? Nem látod a fojtott keservet Rég kiapadt szemeikben égni? Nézd a családfő munka után eped, De nem lel, és lesz hervatag a család, A kedves arcokról lehullnak A viruló kor örömvilági. Akkor van a hiú legmagasabb fokon, Ha éhs hidegben sorvad el a család, És a családfő nem segély hét, Mert maga is diledékeny oszlop. De nézd ! leszálltak földre az angyalok; Hazánk legelső hölgyei árusok Lőnek. Gyönyörben úszik a szem , Látva az égi erényt közöttük. Menny, föld magasztal benneteket nemes Úrnők ! Kényektől a koszorú ragyog, Melyet fonának számotokra Vértanúink az örök hazában. Önző! miben lelsz öntudatod sötét Éjében üdvöt? Kincs, vagyon üdvözít? Dús kények m , lukulli évek Adnak-e kést fanyar életednek ? Minden múlandó, csak maga a dicső Erény öröklő. Minden öröm hiú. Csupán a jótett üdve kisér Sírodon át az örök világba. Fényes hit és név élteti a vitézt, Ki a hazáért küzdeni, halni kész, De a kesergők- s éhezőknek Adni vigaszt, magasabb dicsőség. Nem volt-e sokszor bőkezű a magyar, Hogy nemzetének hite dicsőbb legyen ? Megóvni a hont pusztulástól, Lenne-e most fukar áldozatban ? Oh nem! Hazánk őrcsillaga fennragyog, Az éhhalálnak rémei oszlanak. Fönn áll az oltár, áldozásra Híva a hon fiait, leányit. Mikint az Ínség napjaiban, körül Állván az oltárt minden igazszivü Áldozni kész, akként hevítse Tettre szivünk a hon üdve mindig! Bója Gergely: Az indiánok életéből. (Folytatás.) Az indiánok közti kérdezősködéseim egyik tárgyát természetesen jogi szokásaik is képezték, név szerint azon intézmények, melyeket bűnügyeknél követnek. E tekintetben nagyon sokfélét beszéltek, miből kitűnik, hogy ők a gonosztevőket megbüntetik , természetesen olykor sajátságos, csekély politikai fejlettségeknek megfelelő módon. Úgynevezett főnökeik vagy polgári elöljáróik ebben rendszerint csekélyebb szerepet játszanak, mint a bűnös által megsértettek magán boszúja. Gyilkosság esetében például alkudozások folynak a gyilkos és a meggyilkolt családja közt. A gyilkost többnyire úgy tekintik, mint aki mindenestől a sértett családjának sajátjává lett. A körülményekhez képest majd kiszolgáltatják neki, vagy pedig helyette megfelelő árt ajánlanak. Ha sem egyikre, sem másikra nézve meg nem egyezhetnek, akkor nemzetségi vita támad köztök, s ekkor mindedik család oly állást foglal el egymás irányában, mint az ellenséges néptörzsek , s ekkor a kiöntött vérért forbátul az ellencsalád valamely tagja életének föláldozását kívánják. A többi közt a következő esetet beszélték el. Egy indián egy másikat meggyilkolt, s ezután menekült és elrejtőzött. A gyilkos családja késznek nyilatkozott őt ellentállás nélkül kiadni, ha a másik fél őt fölkeresi. Erre a sértett család két tagja ajánlkozott kutatóul és hóhérul, de egyszersmind azt kívánták, hogy a gyilkos testvére kövesse őket és egyúttal biztosságuk kezeséül szolgáljon. Ebbe bele is egyeztek s a szándék kiviteléhez lógtak. Sok kóborlás és utazás után végre megtalálván a gyilkost, a boszulók meg is gyilkolták. Azt állítják, hogy az indián bűnösök és gyilkosok ilynemű kivégzéseknél épen úgy nem állnak ellen, mint a mi megbékézott és katonaság által őrzött bündönceink. A testvért azután szabadon bocsátották. De ha a tettest meg nem lelik, akkor ennek kellett volna életével lakolnia. Az úgynevezett főnökök átalában igen gyönge hatalmú elöljáróságot képeznek , s ritkán van bátorságuk a gonosztevőt komolyan megbüntetni, mert félnek az ifjúság magánbosszújától. Az azonban mégis megtörténik, hogy olykor megrendelik, hogy büntetésül a gonosztevőnek lőfegyverét szétroncsolják vagy lovait agyonlöjjék. Átalában a Sioux mellett és a praire-indiánok főnökei rendesen nagyobb tekintélylyel bírnak, részint mivel ott még az európaiak régi tekintélyüket annyira alá nem ásták, részint mivel a bivalvadászó törzsek többnyire nagyobb társaságokat képeznek. A bivalvadászat az erők nagyobb központosítását, következőleg a parancsnok nagyobb hatalmát is kívánja. Itt odjibenálnél a főnökök régi tekintélye sok oknál fogva csekélyebb. Először is, mivel szétszórtabban élnek. Vadászatuk tárgyai: a medve, szarvas, caribon stb. melyek nem élnek nagy csoportban együtt mint a bivalok, s azokat egyenként kell üldözni. Másodszor, mivel az európaiakkal való hosszas érintkezés ellene működött a főnökök tekintélyének. Hajdan, mint mondják, nagyon nagy kapitányságok (cheferies) voltak itt. Több helyiséget mutattak nekem a tó körül, hol azelőtt hatalmas főnökök tartózkodtak. Az európaiak érdekükben állónak tartották, e nagy csapatokat mesterkedve szétdarabolni. Fölhasználván a törzsek belviszályait, kisebb főnököket áhítottak. A franciák, angolok, amerikaiak, kik itt valaha parancsnokoltak, nagyon sok főnökséget alkottak. Szinte úgy azon társaságok is, melyek itt valamikor működtek. Sőt némely tekintélyes borkereskedők (traders) sok indiánnak főnöki oklevelet állítottak ki, s befolyásuk által gyakran annyira vitték a dolgot, hogy majd ez, majd amaz kegyenceik közül a régi főnökök — vagy mint canadai tolmácsaim egyike őket mindig nevezte, les chefs naturels — ellenében magát állította fel főnökül. Ezáltal a főnökségi ügy annyira összebonyolódott, hogy az indiánok olykor már azt sem tudják, kinek engedelmeskedjenek, s a chefs naturels-ek tekintélye végkép meg van törve. * * * Beszéltek nekem különféle országos menedékhelyekről, melyek az odjibewák közt léteznek és nagy tiszteletben tartatnak. Említettek többi közt ily mendékhelyet, mely a Leech lake (nadálytó), a felső Missisipi tavainak egyike mellett van. Oda minden gyilkos biztosan menekülhet, mert átalános azon vélemény vagy előítélet, hogy ott nem szabad rajta boszút állani. Ott most is lakik a Hudson-öböl-társaság kormányzójának gyilkosa, és pedig teljes biztosságban miért tartatnak e helyek oly menedékeknek, és mennyiben tartatnak oly értelemben menedékhelyeknek, mint a régiek szent asylumai, azt meg nem tudhattam. Talán nem egyebek ez asylumok, mint a természettől és fekvésüknél fogva védett tartózkodási helyek a vadonban és független törzsek körében. A pillagereknél (fosztogatóknál) mely egy erdők közt élő különösen vad törzs, állítólag szinte van ily menedékhely. (Folytatása következik.) Egyveleg, A walesi koronaőrükülő népszerűsége. Azon fejedelmi magzat, ki közelebb született, aligha életvidor emberré nem válandik, minthogy a vidám farsang miatt a szokottnál néhány héttel előbb méltóztatott a világba lépnie. Este s épen színház volt, midőn az eseménynek híre London utcáit végigluta. Mindenütt vidám öröm hangzott, és a színházban a „God save the Queens“t énekelték, mi a jelenvoltaktól zajos „cheer“ekkel üdvözöltetett. Londonnak egész népe a lelkes örömnek oly eleven nyilatkozatát adá, aminő más országban aligha mutatkozik. Különösen az alsóbbrendűek örömnyilatkozványa nem ismert határt, minthogy a koronaörökös leginkább a népnél áll rendkívüli szeretetben. Nagyban ébresztette ezt egy évekkel ezelőtt történt esemény, mely akkor Londonban minden ajkon megfordult, és melyet mi is itt röviden előadni szándékozunk . A walesi koronaörökös igen kedvelte volt a minden kísérő nélküli sétákat, és egy ilyennek alkalmával egy elhíresedett korcsmába lépett, milyennel London számtalan mennyiségben bir. Egyike azon nőszemélyeknek, kik ily korcsmákban mindig föllelhetők, rögtön közeledők hozzá s öt „schottisch“ keringőre szólítván föl, kérte, hogy egy pohár „brandy“t venne neki. A skót keringő csak megjárta, de máskép állt a dolog a „brandy“ra nézve, minthogy az öt millió forintnyi jövedelem emberének történetesen épen egy árva penny sem való zsebében. E zavarodásában értékes melltüjét ajánló zálogul a korcsmárosnak, mi el is fogadtatván , a „brandy“ meghozatott. A korcsmaáros azonban egy rendőrnél e neki föstünőnek látszó — mint mondá—„ifjú semmiházi“nak tettéről jelentést tett. A koronaörösös befogatván, biró elé hozatott, hol letévé incognitóját, ily módon hamarább vélvén a félreértésből kibontakozni. A túró azonban óvatos ember lévén, igy szólt: „Walesi koronaörökösnek vallhatja magát bármelyik csavargó is.“ A fogoly a fátylakba hozatván, csak midőn a királyi szülőpár fiának elismerte, távozott a már most megnyugtatott törvény embere. Hogy a koronaörökös ekkor erős dorgálást kapott, városszerte tudva volt, de ez egész esemény csak mindinkább növelte irányában a nép szeretetét. Ez idő óta már néhány év tűnt le. A koronaörökös minapi sétakocsizása alkalmával nejének egy tekintélyes tivornya helyet mutatott, mely amaz esemény óta büdzsén viseli e címet: „A walesi koronaörököshöz!“ Pollák Joákim: Bezerédj és a debreceni csősz. Midőn 1849-ben az országgyűlés Debrecenben székelt, Bezerédj István —szokásaként— nagy sétákat tett a városon kívül. Egy szép tavaszi délután sétája közben nyitva találja a vén kert kapuját; a sok szép gyümölcsfától vonatra bemegy s körüljárja a szöllöskert nagyrészét. A hús esti jég ellen magával vitt tavaszi felső ruhával karján, találkozik a csöszszel. — Miféle járatbeli ember az ur ? — kérdi ez. — Jó járatbeli magyar ember — felesé Bezerédj. — Hát mit keres itt az ur? tudtomra nincs itt szölföje, vagy kinek a szöllöjébe jött? — Édes atyámfia, én ismeretlen vagyok itt, nem tudom, kinek van itt szöllöje, kinek nincs; szép gyümölcsfákat láttam e kertben, melyekben gyönyörködöm; azért jöttem be a nyitott kapun, hogy kissé szétnézzek. A csősz meggondolkozik, a kis ember karján levő gúnyára tekint; ez nem igaz után kerülhetett, — gondolá — valamelyik pajtánál vehette magához stb. — Csak nem szeretem én, ha idegen ember itt kóborol, kinek itt semmi járója! — Így tört ki gondolatja — jöjjön az úr a kertgazdához. — Nem bánom barátom, ha úgy akarja, menjünk. Szerencsére nem távol lakott kertgazdáram, ki értelmes ember lévén, békével bollgy. De várjon mi- csatá el a kis pomologot. Tudomány, irodalom és művészet* 4*3 (A nagy. tud. akadémia.) febr. 1 én tartott ülésében olvastatott b. Prokesch-Osten jan. 20 án kelt levele, mely szerint sikerült jegyzékét elkészíttetnie a revail könyvtárban még meglevő azon kéziratoknak, melyek egykor a nagy Corvin Mátyás királyéi voltak. Teljes biztossággal ez 14 ről mondható, melyek pergamentre írvák, szép kezdőbetűkkel, 8 egyen kívül (mely bőrbe van kötve) különböző színű selyembe kötvék, magyar címerekkel, az országéval és Corvin Mátyás hollójával. Még 9 más kéziratról véli a tudósító külső tag, hogy ugyancsak Mátyás könyvtárából valók. A könyvek közül többen vandál kezek nyomai látszanak. Majd a szép kezdő betűket, rajzokat, majd a címezt és selymet vágták le késsel. Legszebben conservált mű Polybius, mely Ibrahimé volt.Vörös betűkkel van beleírva: „Possessor buius libri Ibrahim Maczar donatus a Caesarea Maiestate anno post adventum Mahometi 966 (~ 1558—1559.) 4*3Megjelent) „A magyar főpapok a trienti zsinatom“ A zsinat befejezésének háromszázados emlékére. Irta Frankl Vilmos. Levélkosár. B. E.-nek Pest. A napokban személyesen adom át üdvözletemet. Nyílt tér. *) Kényszerű válasz Schütz Antal és Brunner József pékmestereknek. Önök a „Szegedi Híradó“ 14-ik számában engem azzal vádolnak, hogy a szükölködök részére általam kiszolgált kenyér porcogós és élvezhetlen lenne, s felszólamlásukat azzal mentegetik, hogy egyikök a takarékpénztár, a mácik pedig Leffter Mihály úr megbízásából süt hasonló célra kenyeret; — azonban csupa nagylelkűségből elhallgatják, hogy az egyik 6, a másik pedig 7 krajcáron süti fontját, akkor, midőn én a Szeged város inségügyi bizottmánya által ellátandó szegények számára fontját 49/10 , sőt e megye több községe és néhány nagybirtokos megbízásából 49/2 áron is sütöm; tehát oly áron, minél drágábban most azon liszt eladható, melyből süttetik. Hogy minőség és mennyiség tekintetében a szerződés szerinti jó és élvezhető kenyeret szállítok, arról már most is több elismerő bizonyítványt bírok felmutatni. Önök aljas gyanúsítását tehát annál könnyebb visszautasítanom, miután a kenyérszállítás tekintetében az inségügyi bizottmány edlenőrködése alatt állok, melynek több tagja, azon kívül a polgármester úr által megbízott városi főorvos a kiosztási napokon a kenyeret megvizsgálván, ellenem eddig semminemű panasz nem emeltetett. „Ha tehát a kiosztott kenyérre nézve mégis van méltányos panasz, név szerint, hogy az porcogós, akkor ezen vád épen nem alulírottad, hanem csak is Schütz Antal és Brunner Józsefet illetik, kik általam az inségi ügyből remélt kövér haszontól elütve, kenyéririgységből talán az általuk szándékosan sütött élvezhetlen kenyeret, mint sajátomat híresztelik, amint az élelmezett közönség egy részének panaszáról is beszélnek, mikről azonban senki mit sem tud , csak irigységük kifogásául tekinthető. Ki hitte volna, hogy az ínségben levők önökben még hívatlan szószólókra, újdonsült pártfogókra is fognak találni, önökben, kiknek nevével semminemű közcélnál vagy jótékony intézrménynél találkozni még eddig szerencsénk nem volt, pedig önöktől is telnék ám néha-néha valami. No de mindennek van oka. Önöknek az fáj, hogy az árlejtésen általuk egy font kenyérért ajánlott 6 és 6/1 kr. ár— írásbeli ajánlatom folytán, azt 49/10 krért szállítani — elvettetett; fáj, hogy személyesen az árlejtésen meg nem jelentem, s mint utána néhány nappal Brunner úr mondá: „ki lehetett volna egyezkedni“, t. i. hogy vagy önökkel egyetértve az általuk követelt ár mellett — az inségügybeli kövér haszonban közösen osztozkodtam, — vagy ha mindegyiköknek 50—50 vagy 100—100 forint úgynevezett sápot adtam volna ; — ha ezt teszem, bezzeg süthettem volna akárminő kenyeret, önök akkor egy kukkot sem szóltak volna. Ez egyszer azonban nem sápoltak, a zsíros vállalatiéi is elüttettek s ez természetesen bozzantó is oly urakra nézve, kik nem az ügy szentségét, hanem zsebök érdekét szokták tekintetbe venni. Nem úgy uraim! ily időben ne a kenyéririgység vezesse önöket, hanem tettekkel álljanak elő, s majd ha annyi áldozatot mutathatnak föl egész pályájukon, mennyit én csak egy év alatt gyakorlok vagy osztok; — csakis akkor léphetnének fel önök ellenem, de csak úgy, ha vádjaikat bebizonyítani is képesek; ellenkező esetben nevetségessé teszik magukat s nem szabadulnak meg a kenyéririgységi részakarat gyanújától. Mészáros Pál. *) Az e rovatban közlöttekért csak a sajtóhatóság irányában vállal felelősséget a szerk.