Szegedi Híradó, 1871. július-december (13. évfolyam, 79-156. szám)
1871-10-18 / 125. szám
Mestjelen: hetenkint 3-szor, vasárnap, szerdán és pénteken reggel Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illetés közlemények küldendők : iskola-utca, Vadász-ház, 1-sdi emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők. Szegeden kózházhordással, és vidékre poétán : Egész évre ... 8 frt. | Félévre .... 4 frt. évnegyedre ... 2 frt Előfizetési föltételek: Helyben a kiadóhivataltól, elvitetve: Egész évre ... 7 frt. | Félévre . . 3 frt 50 kr Évnegyedre . . . 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban; PestenNeumann B. első magyar hirdetési irodájában, kigyó-utca 6 szám . Bécsben Hausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wollzeile 22) és Mosse Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynököknél; Maria m. Frankfurtban G. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában, Lipcsében Eugen Fort, Párisban Ilavas, Laftite, Bullier & Co. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse R. hirdetési irodájában. 125-ik szám. Szerda, október 18-án. 1871. Tizenharmadik év folyam. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU KÖZELISTY. Hirdetések dijai: Magánhirdetéseknél a hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 11 kr., kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. és minden beigtatás után 30 kr. kincstári illeték fizetendő Hivatalos hirdetések megrendelésénél a hirdetménynye együtt a díj előlegesen megküldendő, és pedig minden hirdetés után a bélyegilleték betudásával, 100 szóig 1 frt és 50 kr. minden további szóért egy kr. fizetendő. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 krajcár. Bécs, október 15. 1871. (K. L.) A csehek elöl ez időszerint nincsen menekülés; nincsen sehol és soha, ahol vagy amikor két ember együtt van. Bármily mogorva képet vágsz , bármily visszariasztó hallgatásba burkolózol , a másik, kivel a véletlen egy vagyonban, egy társaskocsin, egy sétanyughelyen, egy asztalnál összehozott, csak rákezdi a cseh nótát, mert oldalát fúrja. Te nem válaszolsz az előtted egészen ismeretlen politikus százféle kérdéseire, vagy csupa udvariasságból olykor fejeddel bólintasz, elvétve egy igent vagy nemet szalasztasz ki a fogak zárai közül, anélkül, hogy tudnád, mire vagy miért, mivel gondolataid épen egészen más téren szövik fonalaikat. — Nem tesz semmit! a másik csak folytatja beszédét, újabb kérdésekkel áll elő, nekihevül, hangja mindinkább erősebb, szava nyomósabb lesz és végre llileidbe dörgi egész politikai hitvallását és dühös lelkesedéssel zárja ki előtted az ő csalhatatlan nézetét a cseh kérdés állása hordereje és megoldhatása fölött. Azután önérzetes, győzelemittas tekintetet vet rád, mintha mondani akarná: „lennék csak én miniszter!“... Ha pedig te ezen büszke végkifakadásra is közömbös maradsz és konokul hallgatsz, mivel saját ügybajaidon eltöprenkedve , múltadon elmélázva, jövödön elmerengve , csak félfüllel ügyeltél menydörgő szomszédod szónoklatára; akkor megvetéssel fordul el tőled, vagy oly kifejezéssel néz reád, mintha szánakoznék ostobaságod fölött. És jó, ha még ily csekély áron menekülsz meg a politikus csizmadiától, kiről azt sem tudod, ha német e vagy szláv, mert van eset,, hogy téged is kezd faggatni nemzetiséged iránt, és ha elég vigyázatlan vagy a „magyar“ szót elröpíteni ajkaidról, úgy rövideden megbánod elhamarkodásodat, mely egy újabb fölvonásra szolgáltat alkalmat. Mert ha szomszédod német, akkor agyba-főbe kezdi dicsérni a magyar nemzet politikai tapintatosságát, és érettségét s kezet fog veled mint legjobb barátjával és szövetkezik veled e csúnya krízisben, melyen „nagylelkű“ segítségeddel minden esetre sérülés nélkül fog túlesni. Ha pedig szlávval van dolgod, úgy csak vértezd magad háromszoros érccel, mert úgy összeszid, mint annak a rendje! Hogy is ne ! mikor a deákpárti sajtó oly határozottan visszautasítja a csehek túlkapásait és a nemzeti fönnhéjázás bolondos bugyborékainak tekinti, hogy is ne, mikor már a pesti nemzeti színházban is tüntetnek a csehek ellen, amint ez valósággal megtörtént a „Toldi Miklós” előadásának alkalmával. Szent Vencel ezt a Szigetit máglyára kellene hurcolni és égetné el darabját a hóhér a vesztőhelyen ! . . . De beszéljünk komolyan és beszéljünk— ugyancsak a csehekről. Hiában, a farkasveremben vagyok, és nem lehet tagadni, hogy a cseh kérdés most minden politikai mozgalomnak és zűrzavarnak közép- és kiindulópontja. A tyrol fölirat, mely az államjogi önállóságot, a hagyományok kegyeletes megóvását és a korona szokásos hódolatát hangsúlyozza; a laibachi felirat, mely egy oszthatlan , együttes szlovénségért lép a sorompóba , valamint a morva fölirat, mely a morvák, csehek és sziléziaiak egyesítése mellett szólal föl, nem egyebek, mint a prágai „alappontozatok“ viszhangjai. Legfurább a morva fölirat, mely nem csupán a szláv tartományok egyesítését, hanem Morvaország számára a „cseh királyság“ határain belül megközelítőleg még oly állást is kíván, aminét Horvátország foglal el a magyar korona területén. Ha az ember mind e szeparatisztikus nyilatkozatokat olvassa, melyeknek valósítása Ausztriát atomokra osztaná , úgy azt hiszi, hogy tébolydába került. Soha nem űztek még oly könnyelmű játékot komoly dolgokkal, mint jelenleg; soha nem értelmezték még az alkotmányosság, szabadság és önállóság fogalmait oly ferdén, mint most, hol Ausztria mint egységes állam tulajdonképen nem is létezik többé — az agyvelőkben. Nem csoda tehát, hogy a helyzet a túlságig feszült és már-már elviselhetlen; innen erednek a miniszterválságok körüli hírek és elvileg a kérdés úgy áll: „Beust-e vagy Hohenwart ?“ , mivel abban a dualizmus és a német elem, ebben a foederalizmus és a szláv elem van képviselve. A miniszterelnök nevéhez különben már a reakció és a katonai abszolutizmus réme is kezd tapadni, lehet, hogy minden ok nélkül. Azonban hangosan beszélik, hogy a kamarilla kezére dolgozik, mely állítólag az ogulini zendülést is előidézte azon rendszer nyomán, melyet Metternich állapított meg, és melyet huszonhárom esztendő előtt alkalmaztak a magyarok és németek ellen. E rendszer lényege abban áll, hogy a nemzeteket egymás ellen föllázítják, hogy így egymás segítségével féken tarthassa őket a katonai vaskar. Az ilyen eshetőségtől mai napság alig lehet félni, azonban a lázitás nyomai mindenütt mutatkoznak és a csehek nem csekély kívánságot éreznek arra, hogy úgy, mint a forradalomban, ellenségként vonuljanak Bécsbe. Akkor kiöntötték boszorokat e város ellen és vandál módon gazdálkodtak, míg jó testvéreik, a horvátok, a borszeszt itták meg, amelyben egy híres tanár anatómiai készítményeit tartá. Hanem azóta a csehek, sőt a horvátok is, a kulturnemzetek sorába léptek, ezek pedig nem innának mást , mint champagneit. Tehát csak jöjjenek! Tisztviselők-e a város községi tanítói? A város jövőjére és életére nézve oly nagy fontossággal bíró szervező-küldöttség nem sokára befejezendő működését és nagy gonddal és fáradsággal összeállított terveit és javaslatait leteszi a közgyűlés asztalára. Nem hiszszük, hogy az ötventagú küldöttség által megállapított elvek a közgyűlésen lényeges módosulást fognának szenvedni. Nem ismerjük még egészben a küldöttség által beterjesztendő munkálatot, s így azoknak csak egyes mozzanataira tehetünk némi észrevételeket. Nevezetesen a küldöttség egyik utóbbi ülésében azon indítvány is szőnyegre hozatott, hogy a város községi tanítói szintén városi tisztviselőknek tekintendők. Ez indítvány a küldöttség által, minden észrevétel nélkül, egyhangúlag elfogadtatott. El nem mulaszthatjuk e tekintetben a küldöttség iránti elismerésünk és helyeslésünknek kifejezést adni, mert ezen indítvány elfogadása által a tanítói fontos hivatal erkölcsi becsét látjuk kifejezve s megállapítva. A másik, ép oly lényeges oldala ennek az, hogy a tanítói állásnak ily szellemben való fölfogása és elismerése után magától eljövend az idő , midőn a néptanító nem a község alárendelt szolgáival , hanem a község tisztviselőivel leend címben és fizetésben egyenlő. Midőn a szervező-küldöttség Szeged város községi tanítóit elismerte a város tisztviselőinek, s midőn ezen elvet a közgyűlés elé is kívánja terjeszteni , meggyőződésünk szerint csak a népiskolai törvények 133. §-ának akart érvényt szerezni, mert a népiskolai törvények ezen szakaszában világosan ki van mondva, hogy az alkalmazásban levő tanító hivatalt visel. Minden kétség elkerülése végett néhány sort jónak látunk idézni az érintett 133-dik §-ból, mely szóról szóra így hangzik : „Tanítói hivatalra ezentúl csak oly egyének képesittetnek , akik valamely nyilvános képezdében az egész tanfolyamot bevégezték s a kötelezett vizsgákat letevén, oklevelet nyertek.“ A szavak jelentményét illetőleg, hivatal vagy tisztség, nyelvünkön mind a két szó egy fogalmat fejez ki. .Meg vagyunk tehát győződve, hogy midőn a küldöttség e tárgyra vonatkozó előterjesztése a közgyűlésen napirendre tűzetik ki, a közgyűlés is ép oly tiszteletreméltó elismeréssel és örömmel fogja pártolni ez igazságos ügyet, és beiktatja Szeged város községi tanítóit a városi tisztviselők sorába, anynyival is inkább, mert erős meggyőződésünk az is, hogy városunk közgyűlése az iskolai törvények 133-dik §-nak jogát és tiszteletben tartását városunk keblében megőrzi és érvényesítendi is. Mielőtt e tárgyra vonatkozó közleményünket befejeznénk , nem hagyhatjuk eriltetlenül, mikép általában kiváló örömünk és megelégedésünkre szolgál azon minden tekintetben nyilvánuló élénk érdekeltség, melylyel Szeged városa legújabb időkben a tanügy iránt viseltetik. Most már elmondhatjuk valahára, hogy városunk tanügyének egén fölhasadt a hajnal, bár a népnevelés fáján termő gyümölcsöket csak az újabb nemzedékek fogják élvezni, de a gondos plántálás érdemei a jelenkor ültetőit és alapítóit illetik. A tanítótestület pedig, az általa nagyon is ismert türelem erényét még egy kis ideig gyakorolva , nyugodtan várhatja a már rég kiérdemelt elismerést, mert a népnevelés ügye nem olyan, hogy azt elejteni szabad volna; a tanítók pedig ennek fölényezői lévén, semmi körülmény közt tőlük a méltányos elismerést ezután megtagadni nem fogják. Hazai ügyek. A határőrvidéki zavargásról végre hivatalos tudósításaink is vannak, nem ugyan magyar, hanem osztrák hivatalos tudósításaink, melyeket a bécsi „Wiener Ztg.“ közöl. Ezek Mollinary abbnagy sürgönyei, melyek lényegükben megerősítik az eddig közölt magánhíreket. Az első sürgöny Zágrábból okt. 12-én éjjel kelt s Buff altanagy, Bazics őrnagy és Kukulj alezredes jelentéseit tartalmazza, melyek elseje szerint az összeütközés a fölkelők és az oguliniak közt október 11-én délelőtt történt a ljubicai erdőben s a fölkelők szétugrasztásával végződött; e jelentés csak Bakicsot mondja elesettnek, míg Kvaternik és Bach elfogattak. Bazics jelentése szerint azonban (melyet Kukulj alezredese is megerősít) Kvaternik és Bach is elestek. Az összeütközést egy határőr is jelentette, aki kényszerítve volt, hogy a felkelőket vezesse, kik azonban az első lövésekre szétfutottak. A 2-ik sürgöny, mely október 13-án d. e. 10 órakor kelt, Kukulj alezredes második jelentését tartalmazza, mely szerint a nevezett vezetőkön kívül még néhány felkelő is elesett, harminc pedig fogolylyá lett. A katonaságnak sem halottja, sem sebesültje nem volt. A 3-ik távirat a zágrábi főhadparancsnokságtól október 13 án estétől kelt; ebben megerősíttetnek a már jelentett események, továbbá azzal egészíttetnek ki, hogy eddig 60 fölkelő , 194 fegyver s a ruházat egy nagy része került kézre, s hogy a vizsgálat kezdetét vette. A fölkelés színhelyéről egy bécsi lap érdekes adatokat közöl a fölkelés előzményeire nézve. Eszerint az ottani vidéken már több hét óta nagy nyugtalanság volt látható, de a dolognak folyvást ártatlan színezetet tudtak kölcsönözni, így pl. a gyakori zajos gyűlések szinteg a határőrvidéki erdők tárgyában tartattak, holott voltaképen a fennálló rend megdöntésén tanácskoztak. Kvaternik elnöklete alatt mintegy 14 nap előtt Skrad közelében titkos értekezlet tartatott, melyben több ezredbeli határőrök mint küldöttek vettek részt. Itt dühös proklamációk osztattak szét, melyekben a hűt cseh testvérekre volt utalás és a magyar-osztrák iga alól való fölszabadítás igértetett. Hogy a cseh testvérek eljárásának nagyobb nyomatékot adjanak, elhatározták a határőrvidék fegyveres föllázítását. A lázadásnak a megállapított terv szerint Fiuméban és Zenggben kellett volna egyszerre kitörni, a déli ezredek azután hozzájuk csatlakoztak volna. Hogy mennyi igaz midebben , s hogy mi tehát a fölkelés tulajdonképi célja, az remélhetőleg kiderülene a megkezett vizsgálatból. Az újvidéki „Srbski Národ“ október 14-iki számában a határőrvidéki papság és községi elöljárókhoz fordül s mindenre kéri őket, hogy a népet tartóztassák vissza a lázadástól. E lap az ogulini zendülésben egy Magyarország alkotmánya ellen törekvő, messze elágazott összeesküvés nyilvánulását látja s erősen kárhoztatja az izgatókat, kik a bátor határőrnépet elcsábitják és szerencsétlenségbe döntik. A Lajtán túl. Szeged, okt. 16. Bécsben a miniszter, vagy ha úgy tetszik, Beust-válság , még e pillanatig egész élességében fönnáll. Egyrészről Beust, másrészről Hohenwart előterjesztéseket tettek ő felségének, ki mindkettőt személyesen ki is hallgatta. Az eldöntést közel kilátásba helyezik. A győzelemért mindkét részen roppant erőfeszítéseket tesznek, egyrészről a csehek és feudálisok Beust ellen, másrészről mellette ennek az udvarnál levő hatalmas pártja, melyhez Vilmos és Károly Lajos alkotmányhű főhercegek is tartoznak , s mely minden befolyását latba veti amazok heves ostroma ellen. Ily körülmények közt a fejedelem helyzete valóban nem irigyelhető ! Csehország még a saját ügyeivel sem jött tisztába s a prágai „Pokrok“ már fejtegeti a csehek terveit, amelyek szerint a Morvaországgal és Siléziával való viszonyaikat akarják rendezni. Ezek szerint e két tartomány Csehországgal hasonló törvényhozási jogot és felelős kormányokat nyernének — a cseh korona alatt, úgy, hogy mindhárom országos ügyeiben a legtöbb hatalmat a cseh udvari kancellár gyakorolná. Eközben megszületett a morva tartománygyűlés fölirata is, mely egészben ugyanazon álláspontot foglalja el, mint a cseh fölirat. Ennek a magyar kiegyezésre vonatkozó része így szól : Az 1867. dec. 31-ki s a birodalmi képviseletről szóló alaptörvény a monarchia legbensőbb lényével ellenkezésben a birodalom két részre való osztását iparkodott befejezni. Ettől a birodalom még az absolut uralom idejében is megkímélve maradt. Bármennyire állította is az 1867. magyar országgyűlés XII. törvénycikke a magyar korona tartományait, mint zárt állami organismust, a monarchia többi országaival szembe, a közjog fejlődésének mégsem vont oly határokat, hogy az egyenes királyságok és országok jogai elismerésre és érvényre ne juthattak volna. Ha az 1867. magyar országgyűlés XII. törvénycikke az alkotmányos rendszer megszilárdítását a birodalom másik felében tette a kiegyezés és a közös ügyek elismerésének föltételéül, ez a magyar alkotmány védelmére történt, de a magyar kiegyezés sohasem akarta a többi királyságok és országok államjogi viszonyait egymáshoz alterálni, vagy ezen országoknak szervezésük törvényeit előírni. A magyar királyságot, ha a magyar kiegyezésnek a birodalmi egység továbbfejlesztésére nézve legfontosabb vívmánya, a delegáció intézménye vétetik szemügyre, nem érinti, várjon a közös ügyek tárgyalására kiküldendő delegáció az egyes tartománygyűlések, vagy az osztrák birodalmi tanács által választatik-e, ha csak a választás a nem magyar országok részéről alkotmányos módon történik. A többire nézve Morvaország is a landtagból akarja választatni a „delegatiót“, kér magának külön kancellárt, de azért elismer bizonyos közös ügyeket Csehországgal is.