Szegedi Híradó, 1871. július-december (13. évfolyam, 79-156. szám)

1871-12-03 / 145. szám

5.­­ pont a IV. fejezetnek a rend­őrkapitány által kim­ondott pénzbírságok be­hajtására vonatkozólag azon módosítást teszi, hogy a tanács a bírsági összegeket a hozott határozatok jogerőre emelkedése után a köz­pénztárnál bevételkép előírássá, stb. A 6. pontban a segédmérnök­i állomást, valamint a fogalmazó gyakornoki állomások szervezését nem találja szükségesnek, to­vábbá a fogalmazók elnevezése helyett az aljegyzői elnevezést ajánlja. Ezután a leirat a tiszti fizetésekre tér­vén át, azt mondja, hogy ezek az eddigiek­től eltérőleg oly nagymérvben szabattak meg, hogy azok, a városi pénztár nyomasztó hely­zete mellett, az amúgy is nagyon igénybe vett városi adózók újabb elviselhetlen meg­­terheltetése nélkül nem engedélyezhetők. — Belebocsátkozik a leirat a kiadások külön­bözetének boncolgatásába s a f. évi közkölt­ségvetés alapján kihozza, hogy a tervezett fizetésfölemelésekkel 20—25 ezer frt kiadási többlet álland elő az évi budgetben. Figyelemmel tehát a város rendkívül zilált pénzügyi viszonyaira, a tiszti fizetések­nek a tervezett mérvben leendő fölemelésébe bele nem egyezhet a miniszter, s fölhívja a város közönségét, hogy a fizetéseket az ed­digi mérvben hagyja meg , a főjegyzői fize­tés kivételével, mely 1700 frtba állapítható meg; az árvaszéki ülnöki fizetés a városi ta­nácsnokokéhoz képest 1200 frtban, a köz­gyámé 800 frt- s a fogalmazóké 600 fo­rintban szabandó meg. A napidíjakat a leirat szintén tetemesen leszállítja. Mindezekről a leirat a várost azon föl­hívással értesíti, hogy szervezési munkálatát az előadott észrevételek értelmében igazítsa ki s azt újólag fölterjeszsze, egyidejűleg pedig a törvény 92. §-ában előírt intézke­déseket tegye meg. A leirat tárgyalás alá vétetvén, az első észrevétel ellen s a munkálat eredeti szöve­ge mellett fölszólal Magyar J. , különösen azt hangsúlyozván, hogy e pont nemcsak a kormány, hanem más hatóságok törvénytelen beavatkozása ellen is óvni kívánja a város törvényhatóságát, amire a miniszter nem is tesz észrevételt. Ellenében azonban Balogh J. kimutatja, hogy e szakasz mellett igenis lehetséges , hogy a hatóság a törvénynyel jön összeütközésbe ; ajánlja tehát a minisz­teri észrevételhez képest e pont kihagyását annál inkább, mert elvégre is ott a törvény, melyre bárminemű beavatkozás ellen támasz­kodhatunk. A nagy többség elfogadja az észrevételt. A 2­ dik és 3 dik észrevétel vita nélkül szintén elfogadtatik. A 4 diknél Magyar J. ismét a szerke­zetet kívánja fönntartani , a gyakorlatra hi­vatkozván . Mészáros György fölszólalására azonban ez is elfogadtatik , illetőleg a la­­kosítási díjszedésre vonatkozó rendelkezés a szövegből kihagyatik , ehelyett azonban ez utóbbinak indítványára a közgyűlés külön fölterjesztésben fogja kérni a lak­­díjszedés engedélyezését. A fogalmazói elnevezés a miniszter ál­tal javasolt aljegyzői elnevezés ellenében meghagyatik, különösen azon indokból, mi­vel az aljegyzői állásra a munkálat szerint jogvégzettség kívántatik, ami a fogalmazó­­sághoz nem kívántatik. A tiszti fizetésekre vonatkozólag M­é­­­szár­os Gy. főjegyző hosszasabban s az ed­digi költségvetés egyes tételeiből kiindulva számadataikkal kimutatja, hogy a leirat szá­mítása téves s az 10 ezer írttal nagyobb kiadási többletet mutat ki, mint a mai va­lósággal kimutatható; az ő számítása sze­rint a munkálat szerinti kiadási többlet csak hatezer s néhány irtot tesz, azonban ez is csak látszólagos s mindent összevéve ki­mutatja, hogy a valódi többlet alig 500 s néhány írtra rúg. Előadja ezután, hogy előzőleg értekeztet tartatott e tárgyban, mely az itt kifejtett számadatok helyességéről meggyő­ződve, de mindamellett mérsékelt levonások eszközlését célszerűnek látva, abban állapo­dott meg, hogy a tervezetben megszabott fi­zetések általában 10°/o­­­kai, némelyek pe­dig, mint a t. főorvosé, erdőmesteré, közgyámé és ellenőré, állatorvosé, stb. nagyobb összeg­gel is leszállittassanak, amely szerint a kia­dás körülbelül 9000 írttal apadna. Bemutatja e tervezetet írásban is és ajánlja azt elfo­gadás végett , hogy ez értelemben a minisz­tériumhoz fölterjesztés intéztessék. Efölött hosszabb s meglehetős bonyoló­dott vita fejlődött ki, mely azzal végződött, hogy tárgyalási alapul elfogadtatott a főjegyző által beterjesztett javaslat, mely részletesen tárgyaltatva, kevés módosítással el is fogad­tatott. A napidíjakra nézve, a leirat által proponált szerfölött csekély összegű osztály­zat ellenében, a közgyűlés által régebben megállapított napidijak fog­gadtatnak el s ennek helybenhagyása fog indokoltan kéretni. Olvastatott ezután a második miniszteri leirat az árvaszéki munkálatokra vo­natkozólag, mely e munkálatot változtatás nélkül helybenhagyja, de fölhívja a várost, hogy az árvaszéki ügyek kezelése körül eddig gya­korlatban volt eljárási módozatot — melyre a munkálat hivatkozik — pótlólag terjeszsze föl, — ami elfogadtatik. A gyűlés erre az elnök fölhívására vis­szatérve az első min. leirat végpontjára, hoz­záfog a törvény 9. szakaszában a bizottság (közgyűlés) megalakítására nézve előírt in­tézkedések megtételéhez. Elnök előterjesztése folytán a választás napja minden kerületben december 8-ikára tűzetik ki. Ezután megejtetett a választási elnökök választása, az igazoló és bíráló bizottságok megalakítása. Mindenekelőtt a választások vezetésére megválasztottak: Az első kerületbe (felsöv.) elnöknek Ta­kács Mihály, alelnöknek Mészáros György ; a 2 ik kerületbe (fv.) elnöknek Korda István, aleln. Pozsgay Mihály; a 3-ikba (rókus) el­nöknek Babarczy József, aleln. Szabadfi Ede; a 4-ikbe (belv- északi rész) elnöknek: Ma­gyar János, aleln. Szluha Ág.; az 5-ikbe (belv. déli rész) elnöknek Molnár Márton, aleln. Mihályfi Ferenc; 6-ikba (alsóv. köve­zeten felüli rész) elnöknek Pálfy Fer., aleln. László Mihály ; 7-ikbe (alsóv. déli rész) el­nöknek Wagner Károly­­nok, aleln. Eördögh Ferenc. Az igazoló bizottság következő­kép alakíttatott meg: Választott tagok : Fo­dor Ád. Imre, Börcsök Ignác, Neskovits Gy. Szűcs Fer. (szürszabó), Szemmári József; a főispán által kineveztettek: elnökül Fluck Ferenc, tagokul Bozsó Imre, Zsótér Andor, Bátori Antal. A bíráló bizottmányba megvá­lasztottak : Balogh Fer., Damjanovits J., Dobó Miklós, Kovács Albert és Tóth Mihály. (Folyt. kov.) A mestergerenda titkai. Szellőzteti egy családapa. Azon szives fogadtatás, melyben a t. szerkesztőség „A konyha titkai” című köz­leményeimet részesítő , fölbátorított még fon­tosabb titkok szellőztetésére is. Anyagot e közleményeimhez véletlenül egy tanyai pol­gártárs szolgáltatott, kitől a háztartás egy jelentékeny cikkét vásároltam be télre a na­pokban. — Hogyan múlnak a hosszú téli esték a tanyán ? — kérdém emberemet. — Csak úgy étjük-vetjük bizony mi az estéket unalommal — viszonzá a tanyai gazda. — Legfölebb iskolás fiam olvas néha egyet­­mást a kápolnai könyvtárból. *) — Igaz bizony , használják-e e szép ajándékot számosan a tanyaiak ? — kérdém kíváncsian. — Válogatunk benne többen — jön a felelet. — Nemde , van miben válogatni ? — kérdém tovább, — mert úgy hallom, ötszáz darab hasznos könyvből áll már a könyvtár. — Van biz ott márijó csomó — viszonzó emberem — hanem egypárt én mégis hasz­talan kerestem eddig benne. — Ugyan mily cimü könyvek lehetnek azok? — kérdém mindegyre nagyobb kíván­csisággal. — Ritka könyvek azok manapság, uram, pedig oly hasznosak azok a jóravaló háznál, mint a jó kakukóra. — Talán csak nem a százesztendős kalendárium? — kérdém mosolyogva emberemet. — Eltalálta — viszonzó emberem — meg párja : a „csízió.“ — Hisz többet ér ezeknél egy közönsé­ges szegedi naptár is — mondom tréfásan a nagy fölfedezés hallatára. — Többet ám , akinek — jön rá a ki­­csinylő válasz­­ — de nekem nem. Mióta az enyém eltévedt egyik rokonomnál , azóta a „jövő“ dolgában egészen föl vagyunk akad­va. Szeretnék is másikat, de nem igen ta­lálni. Azt mondják , hogy most azért nem nyomtatnak ilyen könyveket , mert akkor nem igen kelnének a naptárak. El is hiszem, mert a naptárcsináló, ha valamit eltalál, hát ilyen könyvekből írta ki. Fölöslegesnek tartom a csí­zióra pa­zarolt egyéb dicséretek fölemlítésével tovább igénybevenni a türelmes olvasó figyelmét; a mondottakból is eléggé kitűnik, mily tárgyú olvasmány érdekli ezidő szerint még a köz­népet. Ezeken kívül a „mestergerenda könyvkészlete“ alig terjed a legmeré­szebb jóstehetséget révkomáromi naptáron túl. És valóban alig csodálkozhatni az ilynemű olvasmányok kapósságán, ha meggondoljuk, hogy azok oly kérdésekre adnak feleletet, melyekre a tudománynak még ez idő szerint sincs biztos tanácsa. Ki ne szeretné közülünk nemcsak az időjárás, hanem saját jövője titkát is tudni? S várjon a tudomány első fáklyavivői, mint pl. Humboldt, mernek-e a természet törvényei nyomán e kérdésekre csak átalános tájéko­zást is nyújtani ? Míg tehát a tudós világ a fönt érintett kérdésekre adós marad a felelettel, addig a „csizió“ kész mindenkinek a jövő titkát szel­lőztetni, mily biztos alapon , azt a követke­zőikben szándékozom e lapok teréhez mérve a türelmes olvasóval közleni. (Foly­tatása következik.) *) Ez azon könyvtár, melyet ft. Tóth János úr az áldozatkész népbarát saját költségén állított a tanyai nép józan művelődése hathatós elősegítése céljából, a lengyelkápolnai iskola­helyiségben. A nemzetiségi igények túlzásai haz­aink­ban. Korunk különösen a rokonnépek egye­sülési törekvése által teszi magát feltűnővé ; minden nemzetiség odahat , hogy nyelve a tudományok alkalmas közegévé váljék.­­ Mindez az elérkezett öntudatosság jele, és amennyiben a becses törekvések a kellő kor­látokat túl nem hágják, dicséretre is méltók, így pl., ha a hazánkbeli tótok , rácok, horvátok , rusnyákok az általános „szláv“ elnevezéssel inkább kielégítve találják vagy találnák magukat, mint a mostani különböző neveikkel ; ha közös és egységes szláv nyel­vészet , irodalom alakítására igyekeznének, azt mondanák, hogy e természetes törekvé­sek, a magyar állam, a magyar nemzet lé­tezésével nem ellenkeznek, s ezért törvényes akadályok tárgyait nem képezik; valamint nem azon célok, melyek pl. ezen rokon, de különböző nevű nemzetiségek nyelvészete és irodalma kiképzése és emelésére egymástól való elkülönözéssel volnának irányozva. Nem lehet szándékunk ez alkalommal a nemzetiségi küzdelmek végeredményeit jelez­ni ; az idő meghozza végét ezen versenyek­nek is, s csak azt kívánhatjuk, vajha ezek az emberiség, a szabadság, a műveltség elő­nyére végződnének, sújtó veszedelmek és si­kertelen vérontások nélkül. A hazánkban mutatkozó nem magyar nemzetiségi törekvéseknek csak egyetlen moz­zanatára van célunk jelenleg a közfigyelmet vezetni. Úgyis mi úgy tudjuk, hogy hazánk nem magyar nyelvű népei közt egyiknek sin­csen gúnyneve, mely szégyennel vagy gya­lázattal volna egyértelmű; mindeniknek in­kább olyan történelmileg elfogadott elneve­zése van, melyet az egész haza tisztelete, nemzetiségi különbség nélkül környez. Mégis azt észleljük, hogy a hazánkbeli rácok, rusznyákok vagy oroszok, a tótok és oláhok ellenszenvvel viseltetnek neveik iránt, és a rác inkább szereti magát szerbnek; a rusznyák vagy orosz russinnak; a tót szlávnak, az oláh románnak ne­veztetni. Nevetséges hiúságok! Haragszik vagy neheztel-e azért a ma­gyar , hogy ez a tót „uher“, az oláh „un­ Mindazon alakok közt, melyeket a régi tudományosság képviselőinek titkolódzá­­s­i hajlama magára öltött, egy sem kép­ződött ki annyira, mint a csillag­jóslat (astrologia). Habár a csillagjóslat az egész középkorban csaknem zsarnokilag uralgott is, azonban eredete mégis a homályos ókorba esik vissza. Nagyon valószínű, hogy keleten nyerte lételét. Közönségesen a babilonokat és khaldeaiakat tartják föltalálójául. A khal­­deai név Ró­mában egyjelentésű volt a mennyi­ségtanár s a csillagjós elnevezéssel, s olvas­hatni az ókor irataiban , hogy ezen tudós osztály nem egyszer száműzetett a biroda­lomból, nemcsak a köztársaság, hanem a csá­szárság korszakában is , mint­ erről Tacitus évkönyvei tanúskodnak. — Azonban a több­ször ismételt kiutasítások arról tesznek bi­zonyságot, hogy igen csekélynek kell­ lenni eredményüknek. — Ezen emberfaj — mondja Tacitus — folyton kiutasíttatik tőlünk, s megint csak köztünk terem. Mintha csak a mi szerencsemondó sáto­ros cigányainkról beszélne a híres történész. Úgy látszik, Görögországban a kormány ezen emberek iránt nem foglalt el ellenséges állást, mert ott szabadon jósolhatták a ki­­vánkozónak a csillagok állásából jövő sor­sukat. Az első csillagjósok tanának semmi nyoma nem maradt hátra, és így nem is tudhatjuk, vájjon az emberek nézetei ezen művészet keletkeztekor megegyeztek-e azok­kal, melyek később, midőn hirdetőik oly hevesen megtámadtattak és üldöztettek, min­denütt kapósak valának.­­ Azonban való­színű , hogy a csillagjóslat, habár később természeti tapasztalatokkal is támogattatott, a legrégibb időkben leginkább h­i­t­r­e­g­é­­ken alapult. A görögök a csillagok „befolyásá-­­ ról“ vagy „kifolyásáról* beszéltek, a i­gur“, a rác „madsar“, a lengyel „venger“, a német „ungar* névvel nevezi­k .. . Bizo­nyosan nem, mert minden nemzet olyan név­vel nevezi a másikat, amilyent nyelve ter­mészete és a történeti kifejlődés megala­kított. Hány tisztes magyar család viseli ha­zánkban a Rác, Tóth, Orosz, Oláh, Horváth, stb. nevet , tehát ezek gúnynevek-e ? Rác- Almás, Rácfejértó, Ráckeve, Rác-Szentpéter, Tót-Komlód , Tótváralja , Oroszvég , Oroszi, Oláhpatak, stb. magyarhoni helynevek gúnyt jelentenek-e vagy inkább azon közbecsülést, melylyel ezen elnevezéseket a magyar nem­zet a történelmi jogok megőrzéséül megho­­nosítá. Az orosz valódi neve „russ“, ezt ma­gyarosítva mi rusnyáknak mondjuk, mint a boszniai embert bosnyáknak vagy orosz­nak, t. i. a kezdő „r“ betű elé „­o“ betűt te­szünk és a második „u“ betűt „o“-val föl­­cseréljü­k, hogy a magyaros szó az első „o“ betűvel nyelvészeti öszhangzásba jöjjön , mert az „orosz “ szó jobbhangzása az „orosz“ vagy „orosz“-nál. A rácok törvényeinkben latinul r­as c­­­a­­n­i névvel jelezvék, ebből lett magyarosan a „rác“ elnevezés. Az oláhok a „vlach“ szóból lettek ma­gyarosika ; t. i. a vlach szó első betűje „o“ betűvé alakult, negyedik betűje a „c“ kiha­gyatott, — harmadi betűje az „a“ éket nyelvén, „á“-vá lett, — igy hozta ezt a ma­gyar nyelv természete és rendszere; külön­ben az oláh nép nem „rumán“, de „rumuny“­­nak nevezi magát, stb. stb. Mindenik nemzetnek természetes joga van ugyan magát tetszése és ízlése szerint elnevezni, ez igaz; de vszont mindenik nem­zet jogosítva van a másikat saját nyelvén akképen nevezni, amiképen azt nyelve ter­mészete és a történelmi fejlődés magával hozza. • S ezért mi nem bánjuk, legyen a rác ezentúl szerb, a tót szláv, az orosz ru­sin, az oláh román, stb.; ne ha ennek így kell lenni, a szerb, szláv, russin, román nép is különbség nélkül minket „magyarénak írjon és mondjon , és eredeti nevünk semmiféle nyelv zagyvalékával elferdítve ne legyen. A magyar nemzet ősi nevével meg van elégedve, ezen változtatni nem is akar; va­lamint soha a magyar hazabeli nemmagyar nyelvű népeket gúnynévvel nem illette s gúnyt magára nézve abban nem talált, hogy a német, tót, lengyel, oláh, rác „magyarnak” nem nevezte, hanem nevezte úgy , mint már föntebb kimutatva van. A külön nyelvű és eredetű népek töre­dékeit képezik az egységes emberi nemnek, és cselekvéseik csak akkor hibátlanok, ha tartalmazzák azon öszhangzást, melynek az emberi nem és a nemzetek közt meglenni szükséges. A magyar nemzet ezredéves élete e hazában a nemmagyar nemzetiségekkel szem­ben annak bizonysága , hogy itten a hazai nemmagyar nyelvű népek a magyarral teljes politikai jogegyenlőséggel birtak, és hogy nyelvük bántalmazva nem volt, ezek fönn­khaldeaiak pedig hihetőleg különös erőket tulajdonítottak azoknak, melyeket azok, mint ugyanannyi istenségek gyakoroltak. Azonban akármi módon azonosítók is a napot, holdat s a bolygókat az istenek- és istennőkkel, mégis úgy látszik, hogy a jellemeknek, me­lyeket ezen istenségeknek tulajdonítottak, azon csillagzatok erőit és tulajdonságait kelle m­eghatározniok, melyeket viseltek vala. — Ezen , valósággal csak képzelt, társasítást megtarták, kitágiták és kiképzék, és ily mó­don keletkezett egy úgynevezett uj tudo­mány, mely a titkolódzás bélyegét vi­lágosan magán hordja. A régibb, világosabb észjárású időkben, azon közvélem­ény látszott uralkodni, s a csillagjóslat elterjedése ellen működni, mely­­nélfogva minden elméleti véleményt előbb vizsgálni és a természet észleleteivel nyugod­tan egybevetni kell. Így beszéli el Cicero „Jóslatok“ című művében , hogy Eudoxus a khaldeai csillagjósok vakmerő állításait el­vetette , sőt maga Cicero oly világos és ért­hető okokkal nyilatkozik ellenök, hogy eze­ket még napjainkban is használhatnak, ami­dőn pl. azon emberek jelleme és sorsa rend­kívüli különbözőségéről tesz említést , kik ugyanegy percben jönek a világra ; amidőn név szerint megemlíti Pompeius-, Crassus- és Caesarra vonatkozó jóslataiknak végképi si­­kerületlenségét, mint akiknek ezen jósok dicsőségteljes aggkor és nyugodt halált jö­vendöltek. Még egy más okot is hoz fel, melyet az olvasó talán nem is várt volna tőle, t. i. a bolygóknak nagy távolát, arány­ban a holdnak a földhöz való távolságával. „Ugyan mily befolyást gyakorolhatnak — mondja ő — oly tárgyak reánk , melyek csaknem mérhetlen távolban állanak tőlünk?!"

Next