Szegedi Híradó, 1893. január-március (35. évfolyam, 1-77. szám)
1893-01-01 / 1. szám
meg a New York Recorders-féle céget egynéhányat, de fájok sem hederítettem, mert éreztem, hogy nekem most a city-i lapok közül kell egyet felkeresni. A brooklyni híd fejénél egyszerre csak a szemembe ötlik egy 19 emeletes torony, mert olyan keskeny volt az alja ennek a nagy palotának, hogy toronynak nézett ki az aránytalan magassága miatt. A fedél gúlában végződött, amelynek a csucsában egy rúdon egy üres kocka forgott. Ennek minden oldalára fel volt írva: «New-York Herald». A kapus, egy igen művelt, sok nyelvű angol ember, azt mondta, hogy a «riport» a 15-ik emeleten van. — Már hogy lehet ép ezt a forgalmas szakmát oly magasra tenni ? — Mindegy az kérem, négy felvonógép felváltva jár le-fel, valamelyiket csak trafálja az ember. Városi esetek ritkák. Egy nagy terembe lépve, felajánlottam a szolgálatomat egy úrnak, aki itt. A pennájával a háta mögé mutatott, ahol egy ajtó volt. Felnyitottam abban a szobában is itt egy úr. Ennek is felajánlottam a híremet. Ez is úgy tett, mint a másik. Négy szobán küldtek így át, a negyedik teremben felütötte a fejét az az úr. — Tessék helyet foglalni, mondá németül. — Azt vártam volna, hogy ön is tovább küldjön, — jegyzem meg bosszúsan. Nevetett, mikor mondá : — Pedig lássa, ez a legjobb berendezés. A szolga mindenkit azon az ajtón küld be, amelyen ön jött, akármilyen nyelvű is az az illető, valamelyik teremben megértik a nyelvét, ott aztán mindjárt ki is vallatják. — Tegyük fel, hogy valaki a magyar szóval kezdené meg a vándorlást ezekben a termekben. — Akkor annak le kellene menni a tolmácsi teremig, amely a legutolsó helyen, a sarokban van. — Szabad tudnom, miért nem küldik a jámbor jövevényt legelőször is oda. — Mert nekünk így kényelmesebb. A folyosó felöli ajtó kinyílt és belépett egy öreg úr. Mosolyogva köszönt, aztán kalapját, botját otthonosan akasztá egy szögre. — Kérem, tudja mit, mondá az újságíró, üljön le addig, oda a vendégasztalhoz és írja le a hírét németül, én majd lefordítom. — Nem bírom annyira a német nyelvet, jegyzem meg. — Nem tesz semmit, úgyis csak udvariasságból mondom, hogy lefordítom, mert amit így hoznak, az csak anyag, megírjuk mi magunk. — Helyes, viszonzom és írni akartam, de nem lehetett, mert egyszerre csak megszólalt az öreg úr. Érces hangjától visszhangzott a terem és egy nagy színésznek becsületére valló gestikuláció kíséretében beszélte el, hogy Minnesotából egy barátjától levelet kapott, amelyben érdekes dolgok vannak egy általa is ismert özvegy patikáriusnéról. Ezen asszonyság a község leggazdagabb parthiéja volt és a múlt tavaszon jegyet váltott a legfiatalabbik segédjével, mert az egy csapásra a kis city leghíresebb embere lett. A galamb lövészetnél «lövészmesteri» címet vívott ki magának, lelővén a postagalambokból 20 közül húszat. Ámult rajta az egész Hudson-öböl vidéke és mikor még erre ráadásul a következő, alig egy hét múlva rendezett galamblövészetnél azt a «vor»-t adta lövészmester elődeinek, hogy ő nem is galambra, hanem vad gergyai család sarja, tizenkét esztendő előtt eljött Szegedre, a víz után az adósságok árjába merült polgár városba és itt épp úgy belemerült a munkába, mint más emberfia, mintha nem is volnának tatárverő ősei és országkormányzó cousinja. Polgár lett a polgárok, munkás a munkások előtt, bárha a «Miká da» néven emlegetik is. És egyszer csak, a múlt hét elején, jön a királyi elismeréssnek napfényben megfürdetett szava, amely a polgár főispánnak azt adja tudtul, hogy ott van a helye a mágnások házában. Nem tudom Reizner János, akinél már csak Oblath Lipót lehet nagyobb történettudós, mit szól hozzá, de én azt hizem, Kállay az első szegedi ember, akit a méltóságos főrendek közé kineveztek. Olyan már volt, akiről az hirlett, hogy rá fog tűzni a királyi kegy sugara és főrenddé lesz. Bérces hazánk fia, aki már a bölcsőben Mars szolgálatába jegyzi el akadémikusan kopasz, pöntyögő polgártársainkat, abban az időben, mélyebb jelentőségű titokzatossággal vonult el az utcákon. Kisült azonban, hogy a választott nép ékesszavú prédikátora vagyon a méltóságok közé kiválasztva — a lapok által. Hát persze, hogy a város komoly bölcsei sem irtóznak egy-egy csinos leányliccrelő a versenynél — és ez alkalommal is ő nyert magával Cooper Vadölejével hozták párhuzamba. Azonban múlt az idő és a városba költözött egy ember, akiről előbb semmit sem tudtak, de utóbb kisült, hogy alighanem New York citybe tanult. Ez alatt begyűltek a szomszéd szobából is. Az újságírók cognacot raktak az öreg tr elibe. (Na, gondoltam magamban, ez nem lehet más, mint a city Bernát Gazsija.) Ez a furfangos jövevény — folytatá az öreg — megleste a patikáriust, mikor a vad gerlicéket tanitotta . — Mi a menyköre ? — Hat arra, hogy mikor elereszti őket, csak hat ölnyire repüljenek a magasba és ott ,szárnyaikkal csapkodván, álljanak meg egy pillanatra. — És leleplezte ? — Dehogy leplezte,sőt ő maga tett ilyen nyilatkozatokat: «Michiganban engem tartottak a centry legjobb jövőjének, de be kell ismernem, hogy ez a patikárius .... — Különben ezt majd meglátjuk, téve hozzá rejtélyesen. — Hát aztán, mi lett a vége, John bácsi ? — kérdé a furfangos, rendszeresen alkalmazott riporter. — Hát az, mondá az öreg úr, hogy a jövevény kelő időben kicsente a kalickából a gerlicéket és csupa vad galambokat rakott a helyibe. A nagy napon a patikus egyetlen egyet se tudott meglőni, míg a michigani jövevény mindet lepsiffogtatta. Ha egy nappal később történik ez a komédia, ne legyen a nevem John Bull, ha ebből egy jóízű amerikai válópör nem lett volna, mert ép esküvő előtt álltak. — És igy persze az esküvő elmarad. — Dehogy maradt, — az özvegy arctól. Ennek bizonyságául álljon itt a következő, rövidke történet. A milteniumi bizottság tárgyalt. -Az öreg urak előtt Sterczel Frigyes beszélt azokról a csinos, azokról a kecses formákról, (Magyar János bácsi leteszi a szemüvegét.) a szépségnek ama poetikus, bájos alakjáról, (Lichtenberg Mór összedörzsöli a kezeit.) arról a zsuzsaszerű kincsről, (Wagner Károly felsóhajt.) amelyet a kulturpalotánál kell kifejezni. (János bácsi fölteszi a szemüvegét és Polezner Jenő odasug Fodor Istvánnak: most már itt van a tél.) A kultúrpalotából egyébként a zsuzsu-szerűség érdekelte leginkább a bizottságot. Zombori addig addig emlegette a zsuzsut, míg végre az egész bizottság Zsuzsikáról, egy bájos, pajzán teremtésről kezdett beszélni. Természetes, hogy mindentudó Obáh foglalkoztatta legtöbbet szóval a bizottságot s mikor a hü Weinerrel szemben kezdett magyarázni, ez méltatlankodva közbe szólt: — Ez az Obláth utovégre azt hiszi, hogy már medvét is tud lőni. A vén öreg lehorgasztotta havas fejét, egyet hördült és kiadá lelkét. Consummaum est. A derék öreg igz. meghalt. Elte-mették. (A gáláns tisztikar rendezte A „SZEGEDI HÍRADÓ“ TÁRCÁJA. Vasárnap. — jan. 1. — «P—6» fészket bontott. Siomoru «vasárnap». Polgár-firend. Történet-tudósok. Félbemaradt főrendek. Zsuzsika a bizottságban. Mit nem tud Obláth ? Consummatum est. — A vasárnapi tárca szokott tréfálkozásainak hangja fátyolos szomorúra változott. Az az ember, a ««P—á.», aki tolla hegyével szines figurákat, pajzán koboldokat rajzolt ebbe a rovatba s az igazi humor pajkos kedvtelésével boncolgatta a helyi társadalom nagyságainak és kicsinyeinek apróbb dolgait, s elköltözött Szegedről. Emiatt a rovatot most gyászkeretbe lehetne foglalni. Az ő örökké derűs kedélye, ki se fogyható elméssége, gazdagon buzgó humora, átható, éles eszének látszó kedve tette ezer színben csillogó szellemi játékká a «Vasárnap»-ot. Az olvasó bizonyára nem veszi rossz néven, ha az első «Vasárnap» ban, ami már nem az ő tollából került ki, nem csillog egyébb, mint egy könnycsepp, a távozó után. A gratuláció hetének lehetne ■elnevezni a haldokló esztendő végső napjait. Ká 1ray Albert, a legősibb ma SZEGEDI híradó . Vasárnap, 1893. jan. 1.