Szegedi Napló, 1911. október (34. évfolyam, 239-259. szám)
1911-10-07 / 239. szám
Őszi rózsák. Eseged, október 6. Hatvanharmadik évfordulója van a fekete epilógusnak, mely a szabadságharc époszát befejezte s a gyászos köntösű emlékezés megint felkereste koszorúival az aradi golgotát. Nem keserű szívvel és viharos lélekkel már, hanem csöndes, kegyelettel. A boszu tűzfényes, kegyelet őszi rózsái lebeg, ma a vértanuk obeliszkjén. Méltóságos, megilletődött gyászünnepekről számolnak be a jelentések az ország minden részéből és jól esik, az idén különösen jól, hírt venni az ország ünnepi érzéseiről. Mert különös és cinikus időket élünk. Az új idők új tanítása nem éri be azzal, hogy az élők testét, lelkét, becsületét marja meg, hanem kinyújtotta vakmerő kezét a nemzeti hagyományokra is. Vannak sajtótermékek, melyek a modernség örve alatt sportot űznek abból, hogy részint tudós nagyképűséggel, részint korcsmái trágársággal mérget lövetjenek a nemzeti kegyelet legszentebb tárgyaira is. Van e szebb hagyományunk az aradi vértanukénál, akik a legnemesebb emberi ideálokért adták életüket? S van elvetemedett lélek, aki csak a közel napokban sütötte rá az aradi tizenháromra, a minden időkben glóriás vértanukra is az osztályérdek bélyegét. Egygyel több okunk van örülni annak, hogy az ország kegyelete ma még mélyebb és harmonikusabb volt, mint más esztendőkben. Minden nemzet megbecsüli hagyományait, mert akárhogy tüntetnek ellenük hol nemzetközi, hol anyagi jelszavakkal, a legegyszerűbb munkás szívében is van egy húr, mely olykor megrezdül és róluk beszél neki. A haza és nemzet fogalmát, a nemzet dicsőségének és szomorúságának emlékét ideig-óráig el lehet hántolni valamely népréteg lelkében új tanítással, mert „az emberek az új dalt szeretik“, de kiirtani soha nem fogják. A magyarnak különben egyéb oka is van a múlt hagyományainak megőrzésére, mint más, egyébként nála szerencsésebb nemzeteknek. Hiszen a mi nemzeti életünk legerősebb indája a történelmi tudat, a történelmi jogfolytonosság, mely indán bűvös virágpatak gyanánt fut végig a bűvös és nagy nemzeti események és erények hagyománya. Ezeknek a hagyományoknak a kultusza volt az, mely a magyart mindig összefűzte, a mainál sötétebb és zivatarosabb, ha nem vigasztalanabb időkben is. E hagyomány volt lámpása a sötétségben és vára a vészben. Ez a hagyomány virágzott ki minden új, dicsőséges korszakban és ez termékenyítette meg a jövőt. Az aradi tizenhárom vértanú nemes alakja, története és komor végzete is ilyen jövőt megtermékenyítő hagyomány. Láttatlanul és észrevétlenül, mint szél a virágport a virágkehelybe, nemzeti érzést hintenek a milliók szívébe. És e hivatást mindaddig ellenállhatatlanul, megállíthatatlanul teljesíteni fogják, amíg emlékük él a magyarságban. A múlt és jövő nyújtott ma kezet egymásnak a vértanuk obeliszkje mellett: ez volt a jelentősége az idei október - nak. Ama komor nap egyre tündöklőbb alakú áldozatai, mint katonák, hervadhatatlan dicsőséget és új nemzeti föltámadást szereztek a nemzetnek és szent hagyományukkal szárnyat, erőt, ihletet minden nemzeti mozgalomnak és harcnak. Az OBSTRUKCIÓ ELLEN, Krassószörény vármegye törvényhatósági bizottsága tegnap Lugoson Medve Zoltán főispán alnözlésével tartott közgyűlésén Versec városnak az obstrukciót elítélő átiratát tárgyalta. A közgyűlés hosszabb vita után határozatot fogadott el, amely szerint az alkotmány kockáztatásáért a felelősséget az ellenzékre hárítja és határozottan elitéli a kisebbségi erőszakos ellenállást. Lefelé a magasból, írta: SZABÓ PERENC. Tornaljai Gábor nyolc szobában agglegénykedett és fáradtan unatkozott. Nyolc szobában lakottés mégsem volt otthona. Az esőtől, zivataroktól megoltalmazta ugyan, de a lelki sebek ellen —■ amelyekkel az élet bőven áraszottta el a nyolc szoba urát — nyájas szelídségével védelmet nem nyújtott. Különben csak éjjeli tanyája volt itt; a nappalokat rendesen távol töltötte el; ha csak lehetett, — pedig többnyire mindig lehetett — elszökött hazulról, hogy a négy fal hideg, ólmos levegője agyon ne nyomja. Mert mintha kősziklává tömörült volna össze, úgy nehezedett rá. Aztán meg sötét, fenyegető alakok is üldözték itt, akik visszajártak a céltalanul elvesztegetett múltból. Holmi önfeláldozó jóbarátok, akik azonban olyanok voltak, mint az aszú puszták leselkedő beduinjai; holmi szép, kacagó asszonyok, akiknek kacagásában ott csengett az ördögi számítás hasogató gyilka. Szerencsétlensége volt, hogy mind ilyen barátokkal, mind ilyen asszonyokkal hozta össze a végzet. A gazdag emberek átka rajta is megfogant. És hogy fázott ettől a kísértetes múlttól, mintha meglazult sziklafal lett volna, amely minden pillanatban fenyegette, hogy sötét, kegyetlen terhével a fejére roskad. Ilyenkor fölkereste a külvárost, a szegény emberek világát, mert a nagy, fényes palotáktól irtózott a lelke. Az apró házak között, melyek közül nem egy olyan volt, mintha szarka madár aggatta volna valamely hegyoldalhoz, fényesre kopott padokon vidám, megelégedett emberek ültek, beszélgettek egyszerű dolgokról, amelyek sebes hullámzásba nem hozzák a vért. Nyájas mosolygás, egyegy jókedvű kacaj volt a fűszere ezen beszélgetéseknek, nem számítva ide azt a langyos, erős, egészséges párát, melyet a fölforgatott föld lehelt ki magából. Aztán meg az aszszony-szemek is milyen csodálatos melegen sugároztak a jólelkű beszélgetőkre. Hízelgésnek, tettető alázatnak, hazugságnak sehol semmi nyoma. . . — Milyen kár, hogy nem születtem ebben az Árkádiában! Mennyi sebtől menekült volna meg a lelkem! —S sóhajtotta magában a nyolc szoba ura és kérdezte magától: vájjon milyen lehet a munkában fáradt, szelíd asszonyok csókja? S ezen aztán úgy eltűnődött, hogy vége-hossza nem volt a gondolatának. Bolyongásában kis, fehér ház akadt elébe, ablakában szegény emberek virága: muskátli, rezeda; a szobában nyájas félhomályt terjesztett a pattogó tűz, mellette ifjú menyecske pirította az arcát s dalolgatva főzött valamit az urának . . . Szivébe vad, emésztő fájdalom nyilait s úgy érezte, hogy ezt az idült tőle rabolta el a végzet ... Ki kárpótol érette, én Uram? —■ tette fel halkan a kérdést, ahogy vontatottan tovavánszorgott. Itt-ott vidám muzsikaszó, jókedvű beszélgetés csendült elébe. Fáradt munkások ültek a kecskelábú asztalok mellett süritgették a poharat. Tornaljai Gábort erős sóvárgás fogta el, hogy leüljön közéjük s ürítse velük a horváti poharat, hogy az egyszerű, meleg szivekkel felvidámitsa a lelkét. Lám, otthon hatalmas hordókban finom borok hevernek s nem tud elfogyasztani egy gyüszünyit sem, amiótta a jóbarátok beletorkoskodtak... Vajjon, ha szurtos vargává teremtette volna a sors: fölkeresték volna vagy egyszer? Rongyos, maszatos gyerekek futkostak az utcán. Játszottak s játékukban annyi volt a melegség, a hűség, a ragaszkodás. Irigyen, szomorúan nézegette őket: Várjon melyik lehetett volna az enyém? . . . Ifjú párral találkozott: vőlegénynyel és menyasszonynyal. Nem bújták egymást, szépen egymás mellett haladtak, de szemükben csak úgy lobogott a' határtalan szerelem, a boldogig. Hasztalan törte a fejét, nem emlékezett, hogy a fényes világban ilyen boldog embereket látott volna. Akiket ő ismert, akik őt szerették . . . Ah, ezekről jobb nem is beszélni ezek között a küzdő, verítékező emberek között! . . . Amerre ment, mindenütt feltűnt valamely egyszerű, kedves kép, melyet rögtön párhuzamba állított a saját sivár életével. S utána a gondolatoknak egész raja költözött a szivébe, szomorú, fájdalmas, megalázó gondolatok, amelyek egyre jobban meggyűlöltették vele a fényes világot. Amit itten látott., ... .. ^. . «^ Sziged, 1911. szomibat, oktSsier 7. Egyes szám ára 10 fillér. IkXIV. (fulyim. 239. szán. SZEGEDI NAPLÓ POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS IRODALMI NAPILAP ELŐFIZETÉSI ÁRA Ez év évre . . 38 kor. | Negyedévre T kor. — flU. fmvr« ... 14 kor. | Egy hóm . 8 kor. 40 fllL SÁFÁR LÁSZLÓ felelés serkentő. ENGEL LAJOS kiidótulajdonos. Bietkintösés és kladéhivitel. TELEFON DOMONICS-TÉR 12. (Szigedi NipUháza). 94. \ írr íiT Lapunk mai száma 12 oldal ■ rft'p !’• • iiTina ir- • 7*