Szegedi Napló, 1913. június (36. évfolyam, 131-157. szám)
1913-06-03 / 132. szám
Szeged, kedd SZEGEDI NAPLÓ 1913. junius 3. 132. sz. elmélkedés a kétfajta becsületről, mert hiszen tények mutatják, hogy Heine szerint szólván: alle beide stinken. Tisztogatás olyan seprővel, amelyen a nyél másik végén korbács van. Tisztogatás, de gyorsan, amig el nem merülünk a slamasztikákban. Ankét a szegedi paprikáról. Tanácskozás a Kereskedelmi és Iparkamarában. Vasárnap délelőtt a szegedi kereskedelmi és iparkamarában impozáns, tartalmas és rendkívül érdekes tanácskozás volt. A tanácskozás tárgya a magyar, elsősorban a szegedi paprika termelése és forgalombahozása. Képviseltették magukat a tanácskozáson a kereskedelemügyi és a földmivelésügyi minisztériumok, a vegyvizsgáló intézetek, ipari és kereskedelmi érdekképviseletek, termelők, kiviteli cégek és mindazok, akiknek e híres magyar cikk forgalombahozatalánál vagy irányításánál szerepe van. Értékes, magas nívójú előadások és értékes szakszerű hozzászólások hangzottak el a tanácskozáson és az ott szerzett tapasztalatok föltétlenül nagy értékűek olyan javaslatok előterjesztésére, amelyeket a kormánynak figyelembe kell vennie. A tanácskozásról a következőkben számolunk be: Szarvady Lajos kamarai elnök a tanácskozás tárgyát ismertető beszéddel nyitotta meg az ülést, üdvözölve elsősorban a minisztériumok, hatóságok, városok, társkamarák stb. megjelent képviselőit, s a szegedi és kalocsavidéki szép számmal résztvevő érdekeltséget. Perjéssy László kamarai titkár a tanácskozás rendjére tett előterjesztést s röviden vázolta, hogy milyen kérdéseket mely sorrendben tárgyaljon az értekezlet. Elsősorban a magyar paprikatermelés fokozásának kérdése került megbeszélésre Merkler Lajos és Pick Jenő beható tanulmányra valló előadásaik után. Hozzászóltak a fontos kérdéshez: Pálfy Dániel, Groszmann József (Kalocsa), Fidschi Dezső uradalmi tiszttartó (Csóka), Albeker Károly dr. orvos (Kalocsa), Nyáry György kereskedelmi iskolai igazgató Szeged, Grosz Dániel Budapest, Berjéssy László kamarai titkár és Károly Rezső dr. gazdasági tanintézeti igazgató Budapest. Az előadói javaslatokból és felszólalásokból megállapítható, hogy a paprikaekszport örvendetes növekedésével nincs arányban a szegedi és kalocsavidéki paprika termelésének fokozódása. A földbér és a munkaerő drágulása, a paprikatermelésre igénybevehető idő rövidsége, sokszor az időjárás kedvezőtlen hatása, a szárítás körüli bajok, a paprikamagvak tökéletlensége, degenerálódása és más hasonló dolgok a paprikatermelés rentabilitását nagyban csökkentették. Ezért a termelés a fogyasztás ■és akivitel céljaira nem szolgáltat kellő menynyiségű anyagot, pedig gondoskodni kellene e fontos magyar világcikk mennyiségének növeléséről. Kísérleti telepek létesítése, az öntözés és szárítás megkönnyítése, a spanyol paprika aránytalanul nagyobb terméshozamának tanulmányozása, a szegedi paprika fajnemesítése, nagyobb ellentálló képességű palánták nevelésének szükségessége s ingyenes szétosztása, a paprikatermő földek feljavítása, a vetésforgás helyes beosztása stb. említettek fel gondozandó kérdések gyanánt, melyek megoldását a földmivelésügyi minisztérium képviselői kilátásba helyezték. Különösen nagy megelégedést keltettek Károly Rezső dr.-nak, a Szegeden létesítendő kender- és lentermelési intézet igazgatójának kijelentései, aki jelezte, hogy intézetének működési programjába a felvetett eszmék minden irányban való tanulmányozását a megbízható palánták kiosztásának és a szárítók létesítésének megoldását fel fogja venni. A paprika forgalombahozásának feltételei és ellenőrzése, valamint kiviteli kereskedelmünk érdekei körül felmerült kívánalmakat tárgyalták ezután. A széleskörű vitát Csonka Ferenc tanár, a szegedi vegyvizsgáló állomás főnöke, Vágó József budapesti kereskedelmi és iparkamarai főtitkár és Rózsa Ernő szegedi kereskedő előadásai indított Fog-Krém ták meg. A tanulságos és a paprika forgalombahozatala körül tapasztalt visszásságokat beható részletességgel tárgyaló előadások érdekes vitára adtak alkalmat, melynek során Szalay József dr., a szegedi rendőrbíróság vezetője, Székely Salamon, az országos vegykisérleti intézet fő vegyésze, Szivessy Lehel dr. ügyvéd, Merkier Lajos, Reitzer Lipót, Biró Izlárk, Pick Jenő szegedi, Groszmann kalocsai, Kotányi János bécsi nagykereskedők is mások szólaltak föl, sok gyakorlati példával illusztrálva, hogy mennyi károsodást okoznak az élelmiszerhamisításra vonatkozó rendelkezéseknek e kérdésnél nem helyesen alkalmazható részletei. A vita anyagát Vágó József budapesti kamarai titkár határozati javaslatából ítélhetjük meg, melyet az értekezlet magáévá is tett s amely itt következik: 1. a földmivelésügyi m. kir. miniszter úr ő nagyméltósága felkérendő az országos chemiai intézet odautasítására, hogy az más tudományos állomásokkal és laboratóriumokkal együttesen megállapítandó közös munkaterv szerint folytassa a paprika hamisításának és minőségének vegyészeti vagy górcsövi után biztonsággal leendő megállapithatására vonatkozó kísérleteket s e kísérletek eredményeiről folytatólagosan tájékoztassa az érdeklődőket. 2. A paprika közforgalom mindaddig végleges szabályozás tárgya ne lehessen, amíg az 1. pontban említett kísérletek közmegnyugtatást keltő tudományos eredményekre nem vezetnek. 3. Az országos paprikaszakértekezlet felkéri a földmivelésügyi m. kir. miniszter úr őnagyméltóságát egy újabb, a paprika közforgalmat ideiglenesen szabályozó körrendelet kiadására, amelyet életbeléptetése, illetve végleges megszövegezése előtt a szegedi és budapesti kereskedelmi és iparkamarákhoz kér véleményezés végett leküldeni. 4. Az új rendelet foglalja össze a meglevő rendelkezésekből mindazt, amit belőlük az újabb tudományos kutatások szem előtt tartásával még érvényben hagyható; nevezetesen ne állapítson meg az új rendelet olyan rendelkezéseket, amelyek betartásának ellenőrzése a vegyészeti és górcsövi tudomány jelen állásában kivihetetlen. 5. A vegyészeti intézetek szakvéleményezése arra volna szorítandó, hogy csak a paprika hamisítatlanságáról nyilatkozzanak njonnan előírandó egységes és megfelelő vizsgálati módszerek alapján. — Mert nagy fájdalmad van, felség, és van-e szebb, dicsőbb költemény, mint telkedben átélni a jajgató fájdalom keserű dalát? — Te a boldogság dalnoka vagy talán? — Igen, felség, mert boldogság az, mikor egész testünk lázban ég s tehetetlen lelkünk vergődve sir, mialatt felforgatott énünk nyugtalanul keresi önmagát, nem kell az étel, mert keserű az ajkunk, s nem kell a lét, mert nincs benne örömünk. Kígyó mérge járja át húsúnkat. Szunyogfalka lakomázik rajtunk. Hangyabolyok csatároznak rajtunk. S mi láthatatlan módon megkötözve, védekezni nem tudunk, csak élvezzük ezt a nagy, dicső, csak kiváltságosoknak jutott boldogságot, melyet én szűkszavú létemre egyre istenitek, mert nincs nagyobb, nincs dicsőbb és széles e világon boldogítóbb erő, mint amelyet nekünk a kínzó fájdalom szerez, mert csodamód átalakít minket. Mily mélyen látjuk egyszerre bensőnket, s lelkünkben jótettre mennyi új forrás akad. Oh, felség, én nem cserélném a boldogság e keserű izét el száz édes izü boldogsággal sem, mert ez erősít, s engem tettekre ösztönöz, mig a másik csak petyhüdtté tesz és elhízásra készt. — De hogy jutottál erre a hangulatra? — kérdé a király. — Azt is elmondom neked. Rövid az eset s a mindenséghez képest nagyobb az én tragédiám, mintha a nagy óceán helyett csak egy mosdótálban remeg meg a víz, hogy hántorogva kis erejét kiöntse. És látod, nekem mégis nagyobb méretű e nagy világnál s az egész mindenségnél, mert hisz mindent felölel, mit a lét határai közt egy érzemény csak felölelhet. Oh, felség, hallgass reám, az ütöttkopott dalnokra most, s tanulj meg szeretni, bármit áldozol fel érte is, mert mint az égből alászálló felhő büszke magasságban suhan el még a legmagasabb hegycsúcs felett is, úgy ez az érzés magasan fent lebeg minden érzemény fölött, melyen halandó ember átmehet. — úgy, — szólt a király — tehát ez bántja lelkedet? így legalább megtudhatom, mily mélyen megy le ez az érzés a láthatatlan lélek mérhetetlen mélyébe. Felelj ezért, minő dal fakadt fel lelkedből, kiséri-e azt halk zene, vagy csak a kesergés szomorú zokogása tölti be a szavak közeit? — Felség, — szólt a dalnok — őszintén meg kell mondanom, nekem kétféle húr van lantomon. Egyik arany huzatus ezüst lantnak felelne meg, de a másik rézkeretü és bádoglanthoz tartozik. — Hogyan lehet ez? — szólt a király. — Hisz épp ez az én tragédiám. Kétféle húr van az én lantomon és kétféleképpen zokog fel dalom. — De hát mi változtatja meg nálad a dalok sorát? A hold járása talán? — Nem, felség, a szem járása. — Minő szem járásról beszélsz? — Egy női szemnek fényes villanása, vagy lesújtó fénysugára az, mely lantomon dalt cserél. — Úgy látom, te eszelős vagy, az a te bajod. — Nem, felség, de olyan furcsa az életem. Ha látom őt, rézhuru bádogszelence lesz a lantom, melyen dadogva ostobaságokat kotyogok, ha meg nem látom, aranyhúron játszom édes melódiák zaját. Dúdolom a puszta légbe a hangtalan magányt. — Mondom, — szólt a király — bolond vagj’ te fickó, az a te bajod. De tudod, olyan kedves bolond. Nem bánom, légy hát miniszterem. — Oh, felség, megköszönve mondok le e nagy meghívásról, mert ha bolond is vagyok, én, azért nem mások bolondja. Önmagam bolondja vagyok csupán. — Vigyétek a deresre, — szólt a király. — Huszonöt kemény bottal gyógyítsátok meg állapotját. Aztán hozzátok elém, hadd látom, használt-e a testedzés s helyrehibbant-e az esze. A király parancsa teljesítve lett s a szegény dalnokot jól elhusángolták. S ő megint ott állt aztán a király előtt, aki nevetve kérdezte tőle: — Nos, fiam, van-e most változás? — Semmi, felséges úr, — felelt a dalnak — legföljebb gyorsabb lett a vérkeringés. Oh, hidd el, sok éjszakán át vertem én a fejemet a falba, hogy kiűzzem agysejtjeimből az észbontó gondolatot, hogy’ elkerülve a kínok kínját, újra szabad és gondtalan lehessek. De látod, felség, gondolj — amit már előbb mondtam — a magasan járó