Szegedi Napló, 1913. június (36. évfolyam, 131-157. szám)

1913-06-21 / 149. szám

2 Szeged, szombat SZEGEDI NAPLÓ 1913. junius 21. 149. sz. A politika átalakulása. Az az akció, amelyet Andrássy Gyula gróf­­ kezdett a hatvanhetes ellenzék megszervezése céljából, most még csak az első lendülésekre mozdult meg, de bizonyosra vehető, hogy rö­videsen tető alá kerül. A függetlenségi pár­tok fúziója után, amely új hadállásba for­mázta a parlamenti pártokat, a hatvanhetes ellenzéknek is szervezkednie kell, ha nem éri be egy másodrendű pozícióval a tűzvonal mö­gött. Igen természetes, hogy az új párt egy kicsit nehézkesen fejlődik bele az új vonalba. Az­ a stratégia, a­melyet Andrássy Gyula gróf a pártkeretek reorganizációjára kitervelt, a füg­getlenségi hadoszlopok végleges kiválása után, lényegesen módosult. Az az eszme, hogy az összes ellenzéki pártok egységesen egységes keretbe tömörüljenek, nem valósulhatott meg. Ehhez nem volt elég egységes a különböző ár­nyalatok felfogása. Sőt voltak és vannak e felfogásnak olyan lényeges elemei, a­melyek a kooperálást ugyan nem ellenzik, de a teljes összeolvadást igenis lehetetlenné teszik. Hogy mást ne is említsünk, itt van a kormányképes­ség kérdése, amely a függetlenségi párt tö­rekvéseiben másodrendű jelentőséggel bír az­zal a mindent felülmúló törekvéssel szemben, amelyre a hite és programja kötelezi. Ezzel szem­ben a hatvanhetes ellenzéki csoportok igen fontosnak ítélik a posszibilitásukat és ezt föl­adni nem akarják. Ezzel az értékkel akartak bevonulni az egységes ellenzékbe, ami csak úgy lett volna lehetséges, ha magukkal vihe­tik azokat a principiumokat is, amelyek azt ál­landónak és megtámadhatatlannak tüntetik fel. Ez ugyan még nem jelentette azt, hogy a füg­getlenségi pártok alapvető elveiket az új párt­ban nem érvényesíthették volna, bizonyára megtehették volna, de kénytelenek lettek vol­na türtni a párt külső megjelenésében olyan szí­nezést, amely megzavarta volna a párt­­ ősi karakterét és zavarólag hatott volna fölfelé is, ahol örökké­ a megalkuvás lehetőségével számí­tanak, lefelé is, ahol néha a látszatok is ad­nak alapot a gyanakvásokra. Ilyen körülmé­nyek között az a fúzió, amit Andrássy Gyula eredetben tervezgetett, nem jöhetett létre. A függetlenségi pártok csak a maguk erejének gyűjtésére ásták mélyebbre a medencét. An­drássyékkal való összeállásról le kellett mon­­daniok. Andrássy Gyula ezek után a saját eszméjéből eredő logika okán is nem tehet mást, mint azt, hogy most már a legszorosabb híveit szer­vezi bele egy ellenzéki organizációba. Az el­lenzéki erők koncentrációja szempontjából két­ségtelenül jobb lett volna a teljes fúzió, de a legközelebbi feladatok szempontjából a hadba­­állásnak ez a formája is eléggé célszerű. Sőt bizonyos politikai tekintetekből talán így még jobb. Magyarországnak sajátságosan kialakult köz­jogi politikája abba a kényszerhelyzetbe so­dorta a függetlenségi pártot, hogy alig-alig érvényesítheti, azt a mindenütt elfogadott par­lamenti elvet, hogy a pártok lehetőleg a napi politikának éljenek, hogy céljaik közül mindig csak a legközelebb esőt igyekezzenek elérni és a kormányt ott támadják, ahol legköny­­nyebben érhetik. A mi viszonyaink között a függetlenségi párt nemcsak hangsúlyozni, de feladatainak homlokvonalaiba kénytelen tolni az utolsó célt: Magyarország teljes független­ségét, ami csak lépésről-lépésről tett hódítás­­sal, sok időközi sikerrel érhető el. De ez a cél annyira a köztudatban van, hogy a köz­vélemény türelmetlen, ha ez a törekvés nem fejeződik ki szemmel látható élességgel a párt­nak minden egyes ténykedésében. Pedig lehet­nek feladatok, amelyek országos és nemzeti ér­dekekből fontosak, anélkül, hogy például a personal unió eszméjét a megvalósuláshoz kö­zelebb juttatnák. Ilyen feladat most is a jo­g­­rend helyreállítása, a parlament megtisztítása, a korrupció kiirtása és az általános választó­jog demokratikus alapokon való megalkotása. Óriási nagy munka ez, de más körülmények között a közvélemény bizonyára keveselné. Abban a pillanatban azonban, amikor a füg­getlenségi párt mellett egy más ellenzéki párt is létesül, elutasíthatlanul és parancsoló erővel lép a függetlenségi párt elé a gyakorlati poli­tika, a­melyet csak a maga meggyöngülése árán hanyagolhatna el. A hatvanhetes el­lenzék ugyanis kormányképességének de­monstrálására csak gyakorlati politikát űzhet. Csak ebben mutathatja, hogy az országért töb­bet, jobbat művelhet, mint a nemzeti munka­párt. Andrássy­­ Gyula pártját természetesen nem köti egy régi program, nem kötik szent­ségekké megjegecesedett principiumok, felada­tait olyan rendbe osztja, amelyik megfelelőbb­nek tetszik és azt a feladatot ruházza fel prio­ritással, amely a­­­hasznosság szempontjából arra legérdemesebb. Nyilvánvaló, hogy első felada­tai azonosak lesznek a függetlenségi program első felével: küzdeni kíván a jogrend helyre­állítása, a parlament megtisztítása, a korrup­ció kiirtása­­és a választójog demokratizálása végett. Mihelyt a hatvanhetes ellenzék eze­ken a pontokon kezdi meg a harcot, a füg­getlenségi párt nem adhat előnyt csupán nép­szerűségi okokból az eszményi politikának, mert nem engedheti, hogy egy másik párt aras­son győzelmeket olyan feladatok teljesítésé­ben, amelyeket legelsőbben ő tűzött maga elé. Ilyen formán aztán a függetlenségi párt a legközelebb eső gyakorlati kérdésekkel foglal­kozván, kooperálhat az Andrássy-párttal és ilyen politikával eljuthat a messzebb eső cé­lokhoz is. Eljuthat odáig, hogy a kormány­buktatás tényleg rendszerváltozást vonhat ma­ga után, nemcsak személyi csere­berét. Ha ilyen nézőszögből vizsgáljuk a mostani pártalakulást, könnyen arra az eredményre jut­hatunk, hogy az összes ellenzéki pártok fú­ziója előbb-utóbb mégis csak be fog követ­kezni. Mert a mostani rendszer megbuktatása után az Andrássy-féle ellenzék kevésre jutna a maga kormá­nyképességével. Többséget pe­dig, amely méltó legyen a harchoz, amely a politikai váltógazdaság elvét diadalhoz juttassa, csak úgy szerezhet, ha a függetlenségi nagy táborral egyesül. Az egyesülésnek akkor ter­mészetesen más feltételei lesznek és más lehe­tőségei, mint amilyenek most voltak. A hatvan­hetes felfogás hegemóniájáról le kell akkor mondani, mert amennyire a kormányzó párt most azt tünteti fel a kormányzás egyetlenül lehetséges alapjának, úgy kell majd az ellen­zéki sorokból alakuló többségnek fölismerni azt az igazságot, hogy a jövendő Magyarorszá­got csk a függetlenségi párt eszméin építheti fel. És minthogy a romok eltakarítása után ennél más célja semmiféle becsületes több­ségnek nem lehet, a politika súlypontját át kell helyezni a függetlenségi párt programjára és irányítóul az ő eszméit kell elismerni még olyan pártegyesülésben is, a­mely a becsü­letes hatvanhetesek bevonásával alakult. Mig, amíg meg nem értettem, hogy miért, hon­nan van ez a kin? Négy­ évig tartott, amíg megértettem, az egyetemesség azt parancsolja nekem, hogy ezeket az ellentmondásokat be­leoldassam a mindenség harmóniájába. Akkor lelőttem a feleségem. Kétszer a szívébe lőt­tem, és egyszer az agyába. Ezzel aztán fel­szabadultam és azóta nyugodt és boldog va­gyok. .— És be voltál zárva? — Hogy képzeled azt? Az esküdtek meg­értették, hogy helyesen cselekedtem. — Gyűlölted a feleséged? — Nem! Hiszen az a legérdekesebb mo­mentum, hogy szerettem, nagyon szerettem. — Hát megcsalt? — Nem! Becstelenségre nem lett volna ké­pes. Ha úgy történt volna, hogy már nem szeretett volna, akkor azt bizonyosan közölte volna velem. Hiszen túlságosan őszinte volt mindig! A dolog mindjárt a házasságunk ele­jén kezdődött. A feleségem magas, karcsú és mégis eléggé telt nő volt, aranybarnás haj­jal és agárszínt szemekkel. Mindent, ami a testén volt, meg tudtam később érteni, de a szemét, azt sohasem. Mindig azt éreztem: a szeme mögött, belülről van még egy szeme és ez az igazi, abban van komprimálva az egész pszichéje. Szerettem volna ezt a sze­met látni, néha az az őrült ötletem támadt, — persze, sohasem szóltam neki erről — ha széttörném egy kalapácscsal a fejét, vájjon akkor megtalálnám-e a belső szemét, az iga­zit? Mert ha megtalálom, akkor eltávozik kö­zülünk minden ellentmondás és mi a legtel­jesebb boldogságban tudunk egyesülni. De ezt nem mertem mindjárt az elején megtenni és most már látom, hogy ebből származott az­tán minden baj. Addig, amíg férj és feleség nem lettünk, gyakran mondtuk egymásnak: szeretlek­ és más, de ugyanezt kifejező szavakat. De aho­gyan a legnagyobb dolog is megtörtént ve­lünk, attól kezdve én fölöslegesnek éreztem a szavakat. Szavak nélkül és vallomások nél­kül szerettem, de intenzíven és mélyen. A fe­leségem iránt érzett szerelmem minden póru­somat betöltötte. Annyira felszívtam őt ma­gamba, hogy az életem egészen összeolvadt vele. De ő nem érte be ezzel; szavakat kívánt, hogy legyőzze azokkal magát;­­a szavakkal talán meleg szelet tudott volna a szívébe haj­tani. És mert nem tudtam szavakat adni, azt mondta, hogy fázik belől és hogy másmilyen­nek képzelte el velem az életet. Ebben bi­zony nem vagyok az álomképe. Éreztem, hogy­­nincs igaza, de magamba zártam az igazsá­gaimat, mert akármit csináltam, nem tudtam őt meggyőzni az ellenkezőről. Én azt szerettem volna, ha tompa, fény­telen bútorokkal rendezkedünk be; olyan sző­nyegeket, függönyöket és kárpitos munkát akartam, amik nyugtatják a szemet és a lel­ket; neki rikoltóbb színek tetszettek és azt mondta: nem akarok temetőben járni! Fiatal vagyok; a színek inspirálják az egyénisége­met. Ha olyan lesz minden, amilyennek te akarod, akkor mindig­ sírni fogok nálad!"Enged­­tem, úgy rendezkedtünk be, ahogyan ő akarta. És ez egyike volt a legnagyobb hibáknak. Mert ezzel az ellentmondások egész táborát gyűjtöttem magam köré. A bútorok formája, színe, minden tárgy, amit a lakásomban láthat­tam. Úgy, ahogy volt, állandó és élő ellent­mondásokat támasztott föl bennem. Beleszúrtak a szemembe, morzsolták az agyvelőmet, ösz­­szehúzták a beleimet. Én, ha a szerelem elbágyasztott, szerettem magamat átengedni a megsemmisülésnek. Ő fölrázott engem ebből a passzív boldogság­ból és cifra szavakat sajtolt ki a csüggedt­ségemből. Ő sohasem volt élénkebb, mint a mikor a kéj szétomlott egész testében, én so­hasem voltam mélább, mint ilyenkor, ő poltrén­­nak nevezett ezért és bár ezt hamar elfelej­tette és boldog volt, ha az örömre emlékezett, amit tőlem kapott, én nem tudtam ezt elfelej­teni és félve gondoltam arra, amikor megint találkozásunk lesz s megint bele fogunk zül­­leni a diszharmóniába. Nemsokára már úgy voltam, hogy kívántam őt és ugyanakkor va­dul taszítottam őt magamtól. Annyira jutot­tam, hogy egyszer revolvert tettem a vánko­sunk alá és azt gondoltam, ha megint ilyen csúnyán végződik, azonnal fejbelövöm magam. De megtalálta a revolvert, mezítelenül kiug­rott az ágyból és­­kiszaladít a­­cselédekhez. Hiába bizonyítottam aztán, hogy nem őt akartam agyonlőni, félt tőlem, nem hitt nekem. Attól kezdve tudtam, hogy ott van benne egy gon­dolat és az másmilyennek fest ő előtte, mint amilyen tulajdonképpen vagyok és hogy akár­mit fogok most már életem végéig csinálni, sohasem tudom többet elérni, hogy az igazi mivoltomban lásson. Pedig ez volt nálam minden. A feleségem szerette a kivágott ruhákat, én gyűlöltem a kivágott ruhát. — Féltékeny voltál! — Nem voltam féltékeny, szenvedélyesen irigy voltam. Nem tudtam elviselni, hogy be-

Next