Szegedi Napló, 1913. június (36. évfolyam, 131-157. szám)
1913-06-21 / 149. szám
2 Szeged, szombat SZEGEDI NAPLÓ 1913. junius 21. 149. sz. A politika átalakulása. Az az akció, amelyet Andrássy Gyula gróf kezdett a hatvanhetes ellenzék megszervezése céljából, most még csak az első lendülésekre mozdult meg, de bizonyosra vehető, hogy rövidesen tető alá kerül. A függetlenségi pártok fúziója után, amely új hadállásba formázta a parlamenti pártokat, a hatvanhetes ellenzéknek is szervezkednie kell, ha nem éri be egy másodrendű pozícióval a tűzvonal mögött. Igen természetes, hogy az új párt egy kicsit nehézkesen fejlődik bele az új vonalba. Az a stratégia, amelyet Andrássy Gyula gróf a pártkeretek reorganizációjára kitervelt, a függetlenségi hadoszlopok végleges kiválása után, lényegesen módosult. Az az eszme, hogy az összes ellenzéki pártok egységesen egységes keretbe tömörüljenek, nem valósulhatott meg. Ehhez nem volt elég egységes a különböző árnyalatok felfogása. Sőt voltak és vannak e felfogásnak olyan lényeges elemei, amelyek a kooperálást ugyan nem ellenzik, de a teljes összeolvadást igenis lehetetlenné teszik. Hogy mást ne is említsünk, itt van a kormányképesség kérdése, amely a függetlenségi párt törekvéseiben másodrendű jelentőséggel bír azzal a mindent felülmúló törekvéssel szemben, amelyre a hite és programja kötelezi. Ezzel szemben a hatvanhetes ellenzéki csoportok igen fontosnak ítélik a posszibilitásukat és ezt föladni nem akarják. Ezzel az értékkel akartak bevonulni az egységes ellenzékbe, ami csak úgy lett volna lehetséges, ha magukkal vihetik azokat a principiumokat is, amelyek azt állandónak és megtámadhatatlannak tüntetik fel. Ez ugyan még nem jelentette azt, hogy a függetlenségi pártok alapvető elveiket az új pártban nem érvényesíthették volna, bizonyára megtehették volna, de kénytelenek lettek volna türtni a párt külső megjelenésében olyan színezést, amely megzavarta volna a párt ősi karakterét és zavarólag hatott volna fölfelé is, ahol örökké a megalkuvás lehetőségével számítanak, lefelé is, ahol néha a látszatok is adnak alapot a gyanakvásokra. Ilyen körülmények között az a fúzió, amit Andrássy Gyula eredetben tervezgetett, nem jöhetett létre. A függetlenségi pártok csak a maguk erejének gyűjtésére ásták mélyebbre a medencét. Andrássyékkal való összeállásról le kellett mondaniok. Andrássy Gyula ezek után a saját eszméjéből eredő logika okán is nem tehet mást, mint azt, hogy most már a legszorosabb híveit szervezi bele egy ellenzéki organizációba. Az ellenzéki erők koncentrációja szempontjából kétségtelenül jobb lett volna a teljes fúzió, de a legközelebbi feladatok szempontjából a hadbaállásnak ez a formája is eléggé célszerű. Sőt bizonyos politikai tekintetekből talán így még jobb. Magyarországnak sajátságosan kialakult közjogi politikája abba a kényszerhelyzetbe sodorta a függetlenségi pártot, hogy alig-alig érvényesítheti, azt a mindenütt elfogadott parlamenti elvet, hogy a pártok lehetőleg a napi politikának éljenek, hogy céljaik közül mindig csak a legközelebb esőt igyekezzenek elérni és a kormányt ott támadják, ahol legkönynyebben érhetik. A mi viszonyaink között a függetlenségi párt nemcsak hangsúlyozni, de feladatainak homlokvonalaiba kénytelen tolni az utolsó célt: Magyarország teljes függetlenségét, ami csak lépésről-lépésről tett hódítással, sok időközi sikerrel érhető el. De ez a cél annyira a köztudatban van, hogy a közvélemény türelmetlen, ha ez a törekvés nem fejeződik ki szemmel látható élességgel a pártnak minden egyes ténykedésében. Pedig lehetnek feladatok, amelyek országos és nemzeti érdekekből fontosak, anélkül, hogy például a personal unió eszméjét a megvalósuláshoz közelebb juttatnák. Ilyen feladat most is a jogrend helyreállítása, a parlament megtisztítása, a korrupció kiirtása és az általános választójog demokratikus alapokon való megalkotása. Óriási nagy munka ez, de más körülmények között a közvélemény bizonyára keveselné. Abban a pillanatban azonban, amikor a függetlenségi párt mellett egy más ellenzéki párt is létesül, elutasíthatlanul és parancsoló erővel lép a függetlenségi párt elé a gyakorlati politika, amelyet csak a maga meggyöngülése árán hanyagolhatna el. A hatvanhetes ellenzék ugyanis kormányképességének demonstrálására csak gyakorlati politikát űzhet. Csak ebben mutathatja, hogy az országért többet, jobbat művelhet, mint a nemzeti munkapárt. Andrássy Gyula pártját természetesen nem köti egy régi program, nem kötik szentségekké megjegecesedett principiumok, feladatait olyan rendbe osztja, amelyik megfelelőbbnek tetszik és azt a feladatot ruházza fel prioritással, amely ahasznosság szempontjából arra legérdemesebb. Nyilvánvaló, hogy első feladatai azonosak lesznek a függetlenségi program első felével: küzdeni kíván a jogrend helyreállítása, a parlament megtisztítása, a korrupció kiirtásaés a választójog demokratizálása végett. Mihelyt a hatvanhetes ellenzék ezeken a pontokon kezdi meg a harcot, a függetlenségi párt nem adhat előnyt csupán népszerűségi okokból az eszményi politikának, mert nem engedheti, hogy egy másik párt arasson győzelmeket olyan feladatok teljesítésében, amelyeket legelsőbben ő tűzött maga elé. Ilyen formán aztán a függetlenségi párt a legközelebb eső gyakorlati kérdésekkel foglalkozván, kooperálhat az Andrássy-párttal és ilyen politikával eljuthat a messzebb eső célokhoz is. Eljuthat odáig, hogy a kormánybuktatás tényleg rendszerváltozást vonhat maga után, nemcsak személyi csereberét. Ha ilyen nézőszögből vizsgáljuk a mostani pártalakulást, könnyen arra az eredményre juthatunk, hogy az összes ellenzéki pártok fúziója előbb-utóbb mégis csak be fog következni. Mert a mostani rendszer megbuktatása után az Andrássy-féle ellenzék kevésre jutna a maga kormányképességével. Többséget pedig, amely méltó legyen a harchoz, amely a politikai váltógazdaság elvét diadalhoz juttassa, csak úgy szerezhet, ha a függetlenségi nagy táborral egyesül. Az egyesülésnek akkor természetesen más feltételei lesznek és más lehetőségei, mint amilyenek most voltak. A hatvanhetes felfogás hegemóniájáról le kell akkor mondani, mert amennyire a kormányzó párt most azt tünteti fel a kormányzás egyetlenül lehetséges alapjának, úgy kell majd az ellenzéki sorokból alakuló többségnek fölismerni azt az igazságot, hogy a jövendő Magyarországot csk a függetlenségi párt eszméin építheti fel. És minthogy a romok eltakarítása után ennél más célja semmiféle becsületes többségnek nem lehet, a politika súlypontját át kell helyezni a függetlenségi párt programjára és irányítóul az ő eszméit kell elismerni még olyan pártegyesülésben is, amely a becsületes hatvanhetesek bevonásával alakult. Mig, amíg meg nem értettem, hogy miért, honnan van ez a kin? Négy évig tartott, amíg megértettem, az egyetemesség azt parancsolja nekem, hogy ezeket az ellentmondásokat beleoldassam a mindenség harmóniájába. Akkor lelőttem a feleségem. Kétszer a szívébe lőttem, és egyszer az agyába. Ezzel aztán felszabadultam és azóta nyugodt és boldog vagyok. .— És be voltál zárva? — Hogy képzeled azt? Az esküdtek megértették, hogy helyesen cselekedtem. — Gyűlölted a feleséged? — Nem! Hiszen az a legérdekesebb momentum, hogy szerettem, nagyon szerettem. — Hát megcsalt? — Nem! Becstelenségre nem lett volna képes. Ha úgy történt volna, hogy már nem szeretett volna, akkor azt bizonyosan közölte volna velem. Hiszen túlságosan őszinte volt mindig! A dolog mindjárt a házasságunk elején kezdődött. A feleségem magas, karcsú és mégis eléggé telt nő volt, aranybarnás hajjal és agárszínt szemekkel. Mindent, ami a testén volt, meg tudtam később érteni, de a szemét, azt sohasem. Mindig azt éreztem: a szeme mögött, belülről van még egy szeme és ez az igazi, abban van komprimálva az egész pszichéje. Szerettem volna ezt a szemet látni, néha az az őrült ötletem támadt, — persze, sohasem szóltam neki erről — ha széttörném egy kalapácscsal a fejét, vájjon akkor megtalálnám-e a belső szemét, az igazit? Mert ha megtalálom, akkor eltávozik közülünk minden ellentmondás és mi a legteljesebb boldogságban tudunk egyesülni. De ezt nem mertem mindjárt az elején megtenni és most már látom, hogy ebből származott aztán minden baj. Addig, amíg férj és feleség nem lettünk, gyakran mondtuk egymásnak: szeretlek és más, de ugyanezt kifejező szavakat. De ahogyan a legnagyobb dolog is megtörtént velünk, attól kezdve én fölöslegesnek éreztem a szavakat. Szavak nélkül és vallomások nélkül szerettem, de intenzíven és mélyen. A feleségem iránt érzett szerelmem minden pórusomat betöltötte. Annyira felszívtam őt magamba, hogy az életem egészen összeolvadt vele. De ő nem érte be ezzel; szavakat kívánt, hogy legyőzze azokkal magát;a szavakkal talán meleg szelet tudott volna a szívébe hajtani. És mert nem tudtam szavakat adni, azt mondta, hogy fázik belől és hogy másmilyennek képzelte el velem az életet. Ebben bizony nem vagyok az álomképe. Éreztem, hogynincs igaza, de magamba zártam az igazságaimat, mert akármit csináltam, nem tudtam őt meggyőzni az ellenkezőről. Én azt szerettem volna, ha tompa, fénytelen bútorokkal rendezkedünk be; olyan szőnyegeket, függönyöket és kárpitos munkát akartam, amik nyugtatják a szemet és a lelket; neki rikoltóbb színek tetszettek és azt mondta: nem akarok temetőben járni! Fiatal vagyok; a színek inspirálják az egyéniségemet. Ha olyan lesz minden, amilyennek te akarod, akkor mindig sírni fogok nálad!"Engedtem, úgy rendezkedtünk be, ahogyan ő akarta. És ez egyike volt a legnagyobb hibáknak. Mert ezzel az ellentmondások egész táborát gyűjtöttem magam köré. A bútorok formája, színe, minden tárgy, amit a lakásomban láthattam. Úgy, ahogy volt, állandó és élő ellentmondásokat támasztott föl bennem. Beleszúrtak a szemembe, morzsolták az agyvelőmet, öszszehúzták a beleimet. Én, ha a szerelem elbágyasztott, szerettem magamat átengedni a megsemmisülésnek. Ő fölrázott engem ebből a passzív boldogságból és cifra szavakat sajtolt ki a csüggedtségemből. Ő sohasem volt élénkebb, mint a mikor a kéj szétomlott egész testében, én sohasem voltam mélább, mint ilyenkor, ő poltrénnak nevezett ezért és bár ezt hamar elfelejtette és boldog volt, ha az örömre emlékezett, amit tőlem kapott, én nem tudtam ezt elfelejteni és félve gondoltam arra, amikor megint találkozásunk lesz s megint bele fogunk zülleni a diszharmóniába. Nemsokára már úgy voltam, hogy kívántam őt és ugyanakkor vadul taszítottam őt magamtól. Annyira jutottam, hogy egyszer revolvert tettem a vánkosunk alá és azt gondoltam, ha megint ilyen csúnyán végződik, azonnal fejbelövöm magam. De megtalálta a revolvert, mezítelenül kiugrott az ágyból éskiszaladít acselédekhez. Hiába bizonyítottam aztán, hogy nem őt akartam agyonlőni, félt tőlem, nem hitt nekem. Attól kezdve tudtam, hogy ott van benne egy gondolat és az másmilyennek fest ő előtte, mint amilyen tulajdonképpen vagyok és hogy akármit fogok most már életem végéig csinálni, sohasem tudom többet elérni, hogy az igazi mivoltomban lásson. Pedig ez volt nálam minden. A feleségem szerette a kivágott ruhákat, én gyűlöltem a kivágott ruhát. — Féltékeny voltál! — Nem voltam féltékeny, szenvedélyesen irigy voltam. Nem tudtam elviselni, hogy be-