Székely Nép, 1934 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1934-01-14 / 2. szám
2. szám. Sft.Gheorghe--Sepsiszentgyörgy. LII. évfolyam. Vasárnap, 1934. január 14. SZÉKELY NÉP előfizetési Arak« ■gésa évre 150 Lel. Félévre 75 Lei Negyed évre 40 Lel. Egyes szám 3 Lei Serkesztéség: PIAŢA AVERESCU No I Megjelenik hetenkint egyszer: jj ! I VASÁRNAP ![ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatal vesz fel................. KIADÓHIVATAL: Sepsiszentgyörgyön, Piaţa Averescu No. 4. Magyar Testvérek! A Magyar Párt törvényhozói, mint a magyar nép választott képviselete a kapott mandátumok alapján újból felveszik a harcot a romániai törvényhozásban a magyarság életérdekeinek védelméért. Népünk kemény választási küzdelemnek az árán jutott e képviselethez, éreznie és szenvednie kellett az erőszak rendkívül súlyos módszereinek alkalmazását. A Magyar Párt választási eredményeit azonban nem sikerült megsemmisíteni, sem eljelentékteleníteni, mert pártunk hívó szavára a magyar nép tömegei a zord hideg télben, alig járható utakon és az erőszak számtalan akadályain át is felvonultak, hogy bizonyságot tegyenek polgári öntudatosságukról, megingathatatlan kötelességtudásukról, elszédíthetetlen józanságukról, magyarságukhoz való törhetetlen ragaszkodásukról. Tagadhatatlanul szomorú tünete ennek a választásnak, hogy néhol többen estek azok féktelen demagógiájának áldozataiul, akik a gazdaságilag tönkre jutottak kétségbeesett helyzetét kihasználva, soha meg nem valósítható ígéretek felelőtlen jelszavaival indultak lélekhalászatra. Szomorú ezeknek a szerencsétlen megszédítetteknek magatartása, akik e választási alkalommal elszakadtak a magyar testvériség soraiból, de a bizton várható kijózanodásuk ki fogja jelölni számukra a megtérésnek az útját, mely a magyar egységbe vezet vissza. Ha a mandátumok számában igaztalanul veszteség is ért, olyan nehéz választási küzdelem megpróbáltatásait állottuk ki becsülettel, hogy újból megerősödötteknek érezzük magunkat. A megtörhetetlennek mutatkozott magyar összetartás adja az erőt a további tántoríthatatlan, magatartásunkhoz. Hálás szívvel, mondok köszönetet ezért hű magyar polgárságunknak, amely- nek bizalma és kiállott szenve- dései köteleznek arra, hogy — ha számban megfogyatkozva is — adjuk a harcot rendületlenül! Kolozsvár, 1934. január hó Dr. gr. Bethlen György az Országos Magyar Párt elnöke. Tárca. Modern kincskeresők. Két hónap múlva a maga nemében szinte páratlan expedíció indul el P. A. Worsley kapitány vezetése alatt a londoni kikötőből. Az expedíció a Kókusz sziget, a Csendes Óceán egyik lakatlan apró szigete felé indul és a legnagyobb titokban készítették elő. Harminchárom emberrel indul el a Rókusz-szigetre Worsley kapitány, aki a következő érdekes nyilakozatban vázolta előttem a kincskereső expedíció célját, előkészítését és azt a módot, amelylyel a századok óta eltemetett aranykincset meg akarja találni. — Aki a tengeri kalózkodás történetét ismeri, jól tudja, hogy minden kalózhajó kapitánya elásta valahol azokat a kincseket, amelyeket az elfogott hajókról zsákmányolt. Számos oka volt arra, hogy vagyont érő zsákmányát ilyen módon helyezze biztonságba. Mindenekelőtt állandóan abban a veszedelemben forgott, hogy a hajóját elsülyesztik, hogy hajótörést szenved, hogy elfogják, — mindenekfelett pedig gondolnia kellett arra, hogy egy nagyértékű aranykincs a hajón állandó kísértést jelent a mindenre elszánt legénység számára. — Magától értetődik, hogy a kalózhajók legénysége, vagy legalább is a legénység egy része ismerte az elásott kincs rejtekhelyét. Ennek dacára nem juthatott hozzá egyik sem, a kapitányt kivéve. Ahoz, hogy kiássák titokban az aranykincset, külön hajóra lett volna szükségük. Idegen kalózhajók kapitányára nem merték rábízni a titkot. Ilyenformán nem egy hírhedt kalóz aranykincse meredt évszázadokon keresztül elásva a Kókusz sziget pálmái alatt. Hogy ezeknek az elásott kincseknek milyen mérhetetlen értékük van, arra vonatkozólag világos fényt vet a kalózok korának színes és izgalmas története. Mindenki tudja, hogy amikor a spanyol konkvisztádorok eljutottak Peruba, elálmélkodtak azon a fantasztikus aranymennyiségen, amit az országban találtak. Annyi arany volt Peruban, hogy az nem volt már alkalmas arra, hogy a pénz szerepét játsza. Igazi értéke nem is volt, a benszülöttek a csillogása miatt értékelték és arra használták, hogy a Napistennek emelt templomaikat a csillogó érccel rakják ki. Tudjuk, hogy voltak templomok, amelyeknek a tetejét színarany-ból építették. Peru egyik korai történetírója elmondja, hogy a templomokban és a gazdag benszülöttek házaiban hatalmas szobrok voltak ugyancsak színaranyból. A spanyolok kifosztották az országot, leigázták a lakosságot és egy olyan szörnyű rémuralmat vezettek be, amelynek következtében 25 év alatt 8 mil-' 'lió benszülött pusztult el és száz esztendő alatt az őslakosság kilenctized részét kiirtották. Az Inka felszentelt személyét elfogták és fantasztikus váltságdíjat követeltek érte. 11000 lámával szállították a benszülöttek a vált újságdíjul követelt aranyat, mikor azonban meghallották, hogy a spanyolok megölték az Inkát, az arany kincsét Jeuja környékén elásták. Ez az arany kincs mind a mai napig nem került felszínre. Minden arany rendkívül gyorsan eltűnt az országból. A benszülöttek ugyanis látták, hogy a spanyolok előtt életük nincs biztonságban, ha aranyuk van. Ennek dacára a hódítók rengeteg aranyat szállítottak az új világból Spanyolországba. Ebben az időben alakult ki a kalózkodás mint foglalkozás és a kor gentleman kalózai elárasztották a világtengereket kincseket szállító spanyol gályákra vadászva. Tudni kell, hogy a kalózkodás ebben az időben nem volt megvetett és lenézett foglalkozás: ellenkezőleg neves és előkelő emberek fegyvereztek fel hajókat és fosztogatták a spanyolok arannyal megrakott gályáit. Sir Francis Drake például hatvan felfegyverzett hajóval indult el a Csendes Óceánra, hogy a spanyoloktól elrabolja a perui kincseket. A Kókusz sziget megközelíthetetlensége és földrajzi fekvése miatt kedvenc búvóhelyévé lett a kalózoknak. Itt ásták el többek között 120 évvel ezelőtt a délamerikai nagy forradalom idején Lima város fantasztikus arany kincsét. A forradalom alatt elvitték a templomokból és a középületekből a szinaranyból való szobrokat és egy angol hajó fedélzetére vitték, amely a callon kikötőben horgonyzott és amelynek egy Thompson nevű kapitány volt a parancsnoka. A hajón megállapodás szerint délamerikai katonák őrködtek a kincs felett. Egy éjszaka azonban Thompson emberei lemészárolták a katonákat és megszöktek az aranykincsesei, amelyet Kókusz szigetén ástak el. A kalózokat később elfogta egy délamerikai hadihajó, a legénységet felakasztották, a kapitánynak azonban megkegyelmeztek, mert hiszen ő volt az egyetlen ember, aki a kincs rejtekhelyét tudta. Thompsont viszszavitték a Kókusz szigetre, ahol azonban megszökött és csak évekkel később bukkant fel újra Újfundlandban, ahol egy expedíciót akar megszervezni, hogy az aranyat elhozza a szigetről. Mielőtt azonban az expedíció elindulhatott volna, Thompson meghalt és az arany kincs még ma is ott van elásva a Kókusz szigeten.. Állam és erkölcs. Az a csúnya kavarodás, mely most a hírhedt szélhámos , Stavisky Sasa halála körül a francia sajtóban felburjánzott, az államférfiak, az állam erkölcsére terelik a közügyeimet. A kötvényhamisításokkal operáló fezér ugyanis arról volt híres, hogy a legnagyobb könnyűséggel hálózta be a politikusokat, kiknek fedezete alatt több, mint félmilliárd frankot harácsolt össze. És most egyes párisi lapok azt hajtogatják, hogy valótlan a rendőrségnek az a jelentése, mintha Stavisky chamonixi villájában a letartóztatástól való félelmében önkezével vetett volna véget életének, hanem a rendőrségnek állott érdekében eltenni őt lábaiól,hogy kíméletlen önvédelme végett ki ne teregethesse a szenynyesét a vele összeköttetésben állott politikai nagyságoknak és ezzel nehogy esetleg kormánybukást idézzen fel. Ez a herce-hurca azt a kérdést veti elénk, hogy szükséges-e az államnak tiszta erkölcsűnek lennie, az államfér fiaknak szeplőtlen erényekkel kell-e ékeskedniök ? A polgári erkölcs megalkuvás nélkül hirdeti az állam iránt való tisztelet elengedhetlen voltát, sőt valósággal isteníti az államot. Voltak jámbor, békebeli polgárok, akik oly szenteknek tartották az állampolgári kötelességeket, hogy ünneplő fekete ruhában és cilinderrel gyakorolták szavazó jogukat. Még a francia demokrácia is a hadüzenetet nem népszavazástól tette függővé, hanem a legfőbb jogot az államhatalom gyakorlóira ruházta. A kitüntetéseket, érdemrendeiket is nem a nép választottai, ha-