Széphalom 10. (1999)
Nyirkos István: Voltak-e a magyarban neutrális magánhangzók
Nyirkos István: Voltak-e a magyarban neutrális magánhangzók 361 szándéka is. S hogy miért éppen az -/ került a szó végére, az nem magyarázható csupán az / fonetikai természetével, mivel az i az -/-től eltérő képzésű szonans -n után is ugyanúgy fellép. Ennek pedig ebben az esetben - nézetem szerint - fonológiai-rendszertani oka van. Az i ugyanis a hangrendi illeszkedés szempontjából neutrális hangnak tekinthető, amely egyformán járulhat mély és magas hangrendű szavainkhoz. A beszélő tehát kézenfekvőnek és „kényelmesnek” találta az i használatát mind a mély, mind a magas hangrendű szavakban. Az iméntiekre emlékeztető jelenséget a finnből is említhetünk. A finn nyelv ugyanis a jövevényszavak vagy idegen szavak mássalhangzós vagy mássalhangzótorlódást mutató szóvéghez leggyakrabban (noha nem kizárólag) egy inetimologikus (szervetlen) -i hangot tesz hozzá: pl. svéd stund · finn tunt-i ’óra’ , sv. offizier · fi. upseer-i ’(katona)tiszt’ , sv. tyran, tiran · fi. tyranni ’tirannus’ , sv. stol, stool · fi. tuoli ’szék’; az orosz jövevényszavakban is megfelelést találunk: pl. arbuz ’Arbuse, Wassermelone’ , fi. arbuus-i ’görögdinnye’, or. atamán , fi. atamaan-i, or. kolhóz , fi. kolhoos- stb. A magyarral való párhuzamosság nem csupán abban van, hogy a szó végére egy magánhangzó kerül, hanem abban, hogy a magánhangzó keletkezését a finn nyelvtudomány is mind az orosz, mind a svéd adatokban rendszerkényszerrel magyarázza. Az egykori ősi, uráli (finnugor) tővégi magánhangzókat a finn nyelv a nominativusi formákban is következetesen megőrizte, ezért találunk a mai finn alakokban tővégi magánhangzót: kási ~ magyar kéz, veri ~ m. vér, silmä ~ m. szem, kala ~ m. hal stb., tehát a finnbe átkerülő jövevény- vagy idegen szavak szintén egy szóvégi szervetlen, inetimologikus hang felvételével kerülnek be a tővégi magánhangzót tartalmazó finn alakok közé, hogy eleget tegyenek a magánhangzóra végződés szóalak-rendszertani követelményének. A magyar nyelvvel való párhuzamosságot mutatja az is, hogy a finnben is és ahogy a német jövevényszavakban láttuk, a magyarban is általában egy -i hang kerül a szóvégre. A finn tudomány az orosz jövevényszavakban találhatói elemet azzal magyarázza, hogy a kérdéses orosz alakban a szó végén lágy (jésített) mássalhangzó volt, mely nem egy mély (veláris), hanem egy palatális magánhangzó (az -/) létrejöttét indukálta, segítette palatális/jésített jellegénél fogva. Ha viszont az orosz jövevényszóban nem lágy (jésített) mássalhangzó volt a szó végén, akkor nem i, hanem valamilyen más magánhangzó (-a, -o) jelent meg a finn szavak végén (Jalo Kalima: Slaavilaisperäinen sanastomme [ Szláv eredetű szókészletünk]. SKS Toim. 243. Helsinki, 1952. 75-76). A fenti magyarázat nem támogatható maradéktalanul, mivel Angela Plöger (Die Russischen Lehnwörter der finnischen Schriftsprache. Hamburg, 1973. 288) kimutatta, hogy egyrészt az orosz 33 kemény mássalhangzóra végződő jövevényszóban a finn megfelelés 33 esetben, a lágyító jelre végződő orosz szavak esetében viszont csupán 37 alkalommal találunk szóvégi hangot, tehát szinte fele-fele arányban osztoznak a szóvégi megfelelés tekintetében. Nyilvánvalóan már itt meginog az a nézet, hogy az orosz lágy mássalhangzós szóvég különösebben ked