Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
akadtak olyanok is, akik az érzelgősséggel szemben érzett viszolygásuk igazolását érezték az előadásban.„Bennünket nem a könnyek hatnak meg”, „A modern ember nem óhajt szenvelegni, ha szerelmes”, „Éppen azért hiszem el, hogy modern ez a stílus, mert kerüli az érzelgősséget. A kamaszok sem érzelgősek”.) Valamennyien hangoztatják, hogy a modern színházat szeretik, bár a fogalom tartalmát - nem csodálom - nemigen tudják megközelíteni. Amikor azonban újra a konkrétumokra kerül a sor, felélénkül a vita. Az egyik ifjú kritikus megkockáztatja, hogy tőle idegen a nemzeti színházi stílus - és a Rómeó és Júliára hivatkozik -, de nyomban utána kifejti, hogy A luzitán szörny és a Rosencrantz és Guildenstern „más”, mert arról azt érezték, hogy hozzájuk szól. Hozzánk szóljon! — ebben foglalható össze a IV G igénye. És máris előkerülnek a példák. A hőség hava, mert az arról szól, amiről az osztályban is vitatkoznak, hogy „nagyon nehéz forradalmárnak lenni, de valamit mégis kezdeni kell mindenkinek a maga életével.” „Sokszor azt éreztem, hogy tárgyalóteremben vagyok - mondja az egyik hozzászóló -, ahol a színészek engem személy szerint is megkérdeznek, és tulajdonképpen akár bele is szólhatnék a vitába.” Népszerűek az önálló estek - Berek Katié, Mensáros Lászlóé, Kézdy György Karinthy-estje és a legutóbb Csernus Mariann Psychéje. - Az ember ezeken az estéken úgy érzi, mintha a színészek magukról beszélnének . . . A kedvencek egyébként: Darvas Iván, Gábor Miklós, Mensáros, Iglódi, Kozák András. Az egyetlen nő: Venczel Vera. Az operett műfaján „túl vannak” - a jó musicalt megnéznék, ha olyan lenne, mint a West Side Story. Egy kislány valósággal feszengve vallja be, hogy „volt két jegy”, és elmentek a Noszty fiú esete Tóth Marival-hoz. De ő egyáltalában nem hitte, hogy egy darab ennyire elsikkaszthatja a regény lényegét. Hogy van, aki 1972-ben Noszty Feriben még romantikus hőst lát. A beszélgetés utolsó negyedórájában színházat alapítunk. Mivel többen legkedvesebb színházuknak a Huszonötödiket vallják - a Huszonhatodik Színházat. Az új színház általuk megfogalmazott alapelve: ne lehessen csak nézni! Gondolkodni kelljen! A műsortervük: Brechtet kellene játszani, mert az tényleg gondolkodtat. Sarkadi Imre Elveszett paradicsomát, mert arról mindenki mondja, hogy milyen remek, de ők még nem láthatták. Az Antigoné farmerként, mert az a fiatalság drámája. Olyan darabokat, mint az Egy őrült naplója, olyan színészekkel, mint Darvas Iván. Klasszikusokat csak modern módon. Hogy mindenki felfogja, ha rólunk szól, valahogy úgy megközelíteni, mint Gábor Miklós A mizantrópot. Weöres Sándor Psychéjét díszletekkel. .. A következő kérdéseket már a diákok nélkül, a tanárnak, Á. Serey Évának teszem fel. - Hogy érte el ezt az aktív színházi érdeklődést az osztályban? - Négy év fáradságos munkájával. Egyetlenegyszer, elsőben, kötelezővé tettem a Tóték megtekintését, már csak azért is, mert tudtam, hogy van az osztályban gyerek, akinek tizennégy éves koráig nem volt semmilyen színházi élménye. Mindenkinek „tetszett”, legalább a legfelületesebb burleszkszinten, és csak néhányan idegenkedtek a háborús témától. De amikor közösen megbeszéltük, többen szinte megdöbbentek, hogy miről is szól a dráma. Meggyőződésem, hogy a tanár legfontosabb feladata nem szervezni, propagálni, kritizálni, tanítani a színházat, hanem felébreszteni a gyerekben az érdeklődést és az igényt. A legtöbb esetben, különösen, ahol a család kulturális nevelő hatására nemigen számíthatunk, az első lépés elérni, hogy a gyerekek „becsületszóra” elhiggyék a tanárnak, hogy amit ajánl, azt érdemes megnézni. Nem olyan nagy baj az, ha először a tanár kedvéért mennek el színházba. Később azután a maguk tapasztalata, élménye a legjobb érv. Akit a középiskolai évek rászoktatnak a színházra, az azután már magától is elmegy . . . - A színházi közvélemény általában nem nagyon bízik a pedagógusok ilyen természetű nevelő munkájában. - Sajnos, nem nagyon van erkölcsi alapom a tiltakozásra. Az igazság az, hogy a tanárok többsége nem jár színházba. Akad irodalomtanár is, aki évszám csak a tévében lát színházat. Ezek egy része legalább szégyelli, a körülményekre hivatkozik, de olyanok is akadnak sajnos, akik agresszíven zárkóznak el mindenfajta kulturális élménytől. És a tapasztalat az, hogy azok a tanárok, akik akár a gyerekek miatt, akár a rengeteg túlóra következtében kiesnek a kultúra áramköréből - szellemileg eltunyulnak, és bármilyen tantervi újítás esetén is, legfeljebb leckeként tudnák „feladni” a színházat is, ez pedig szükségszerűen hatástalan. Persze ahhoz, hogy a tanár hatni tudjon a gyerekekre, nem elég a megbízható szakmai tudás, ahhoz egyéniségnek kell lenni. Ha rajtam állna, a bölcsészkari felvételin minden mást megelőzne a leendő pedagógusok személyiségvizsgálata. - Foglalkoznak-e az előadásokon kívül is színházzal az osztályban? - Szívem szerint megtenném, de a gyakorlatban csak az alsó osztályokban jut rá idő. Negyedikben legfeljebb a szünetekben, a folyosón. Persze órán csak akkor lehet, ha az a film vagy színházi előadás nem a tanár és tíz gyerek magánügye, hanem az osztály többségét foglalkoztatja. A gyerekek egyébként szívesen beszélnek élményeikről, és azért is hálásak, ha legalább utólag rádöbbenti őket a tanár vagy a vita, hogy mit kellett volna látniuk. - Talán jobb lenne előre felkészíteni őket. . . - Erre a jelenlegi tantervi körülmények között semmiképpen nincs mód. Nem is szólva arról, hogy többnyire a tanár sem látja előre a darabot, és nem is követheti minden osztály színházi programját. Egyébként is, az ilyen előzetes felkészítés csak prológus lehetne, nem beszélgetés. Az utólagos vita pedig egy következő színházi élmény előtt zajlik, és ezért a színházi kultúrára nevelés folyamatosságában semmiképpen nem késhet el. Amikor a gyerekek a Tóték előadása után megértették, hogy hogyan ábrázolja Örkény a második világháború körülményei között az emberi kapcsolatok, a hatalom és a kiszolgáltatottság általános problémáját, vagy felfogták A bűnbeesés után magántörténete mögött a közéleti drámát - olyan általános érvényű tanulságot szereztek, amelynek segítségével, legalábbis a fogékonyabbak, egy következő drámát már okosabban nézhetnek. Az ember fokozatosan lemérheti, hogyan látnak egyre többet ezek a gyerekek egy-egy színházi előadásban. Mire ezek a sorok megjelennek, a IVG tagjai már nem középiskolások. A beszélgetés tanulsága alapján hiszem, hogy - nem kis részben magyartanáruknak hála - nem szakadnak el Tháliától. Az ifjúsági előadások mai nézői - érettségi után, éretten - a holnap közönsége. 31