Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
lyától, ő meg tartotta a rangot, nem is nézett meg a színpadon soha, pedig még tizenegy évig élt azután, hogy én az első jelentős szerepemet megkaptam. - Mikor volt ez? - 1928-ban, tizenöt éves koromban, Sebestyén Mihálynál, Miskolcon. Először három évig a karban dolgoztam. Miskolcon akkoriban még éltek a hagyományok (és ezt némi nosztalgiával mondom), a színésznek végig kellett járnia mesterség minden lépcsőfokát; ha tisztességgel előre kívánt jutni, lent kellett elkezdenie. - Sebestyén Mihály körül egész legendakör alakult ki a színházi életben. Mi ennek az oka? - Nincs mögötte semmi titok. Színházi szakember volt. Ez volt a foglalkozása. Tehetségesen és szeretettel végezte a dolgát. Kitűnő rendező volt és elsőrangú nevelő. Jobbnál jobb színészek kerültek ki a keze alól, köztük nem egy későbbi Kossuth-díjas. Sulyok Mária, Mezei Mária, Deák Sándor, Kazal László. Sokan el is mentek már: Kiss Manyi, Ladányi Ferenc, Misoga és Kemény László, ő volt az én színészideálom. Meleg embersége, megalkuvást nem ismerő művészi igényessége nagyon hatott rám. - Hogyan alakult pályája később? - Öt esztendeig voltam Miskolcon, azután más vidéki társulatokhoz kerültem. Mígnem egy szép napon részt nem vettem egy bérkövetelésben. Akkor rám mondták, hogy kommunista vagyok (pedig hol voltam még attól!), és kicsöppentem a szerződésből. Úgy éltem, ahogy lehetett: alkalmi „dali” társulatokhoz kapcsolódtam. Velük beutaztam szinte az egész országot. Egyszer összeszámoltam: 960 helységben jártam mint színész. Csak hosszú évek után kerültem ismét stabil társulathoz: Inke Rezső szerződtetett, Inke László édesapja. De velük is vidéken dolgoztam, Veszprémben, Szatmárnémetiben, Nagyváradon. - Milyen szerepkörben lépett fel? - Úgyszólván valamennyiben. Először is karakterszerepeket kaptam, tehát jellemszínész voltam. Aztán jött az operett: táncoskomikus lettem (később a dolgok rendje szerint buffó), de természetesen játszottam prózai darabokban is eleget. Vidéki színésznek mindenhez értenie kell. Egyik nap Latabár-szerep, a másikon Tiborc. - Előnyére válik a színésznek ez a többműfajúság? - El nem lehet mondani, mennyire. A színész akkor fejlődik, ha gyakorol. Méghozzá rövid távon: kis idő alatt sokfélét csinál. Márpedig hol van erre lehetősége, ha nem a vidéki társulatoknál? A fővárosban percek alatt beskatulyázódik az ember. Igen helyes gyakorlat volt annak idején, hogy a kezdő színész vidéken dolgozott. Azután ha tehetséges volt, és maga is kívánkozott, úgyis felkerült. Akkoriban a fővárosi színészet a vidékből táplálkozott. Ma fordítva van. A fiatalok annyira félnek a vidéken rekedéstől, hogy már eleve minden erejükkel megpróbálnak Pesten elhelyezkedni. Odacsapódnak valamelyik fővárosi színházhoz, ott kis szerepekben, rossz skatulyákban kallódnak, és végül - a gyakorlat hiánya következtében - bezápulnak. A vidék pedig megkapja a „maradékot”. Egészségtelen állapot. - Kényszerűségből lett vidéki színész, vagy meggyőződésből? - Idővel nemcsak a közönség ismert meg, de a szakma is. Mehettem volna Pestre sokszor. 42-ben például Szatmárnémetiben vendégszerepelt Gobbi Hilda, a Sasfiókot játszotta. Erősen hívott a fővárosba - csakhogy kisebb lett volna a gázsim. Én meg már akkor családos voltam. A felszabadulás után, az ötvenes években azután dolgoztam is Pesten, az akkori Petőfi Színházban. Nem éreztem jól magam. Idegen volt számomra a szellem. - Mit ért ezen? - Hadd mondjak egy példát. Egyik alkalommal egy kollégám (ne nevezzük néven) azt súgja oda nekem játék közben: „Ne spilázz itt, öregem, ne spilázz, két felvonás között van egy haknim, nem szeretnék lekésni. . .” Hát én csak tovább „spiláztam”, a kolléga meg úgy nézett rám, mint egy sikkasztóra. Nem sokkal később otthagytam a színházat. És így lettem ismét - jó ösztönömet követve - vidéki színész. - Általában mit tart e státus előnyének? - Vidéken olykor még megtalálja az ember azt a fajta ügyszeretetet és lelkesedést, ami hajdan erre a szakmára oly jellemző volt. Anyagilag természetesen nem térül meg a vidéki munka, hiányoznak a mellékesek, de nagyon is megtérül abban a hajsza nélküli emberi és művészi nyugalomban, amit ez a helyzet magával hoz. És végül: itt garancia van arra, hogy az ember nem válik egysíkúvá. Nézze csak: ez vándorpálya. A színésznek nem szabad öt évnél tovább egy helyen maradnia. A közönség könnyen elunja az arcot, elunja a megszokott gesztusokat, de a művész maga is beleragad egyazon stílusba, modorossá válik. Ezt a leckét én jól megtanultam, és egész életemben ehhez tartottam magam. Most hogy korosodom, és végül megtelepedtem Győrött, még mindig eljárok vendégszerepelni, ahányszor csak lehet. - Nem inkább a családi örökség ez? A vándorösztön? - Lehetséges. De nem annyira nyugtalanság, mint inkább kíváncsiság. Meg amit az imént mondtam: a színésznek nem szabad megmaradnia egy helyen, mert beszűkül, még a legnagyobb is. Ezért aztán amire vágyom még az életben, az éppen ez: a változatosság. Új és érdekes szerepek, új és érdekes környezetben. - De hiszen úgyszólván „mindent” eljátszott már! - Negyvennégy éve vagyok a pályán. Ismerem a szakmát. Tudom, mit hogyan kell csinálni, vagyis elsajátítottam a technikát. Legfeljebb a szerepfelfogásban lehet kételyem — abban azonban lesz is, amíg csak élek. A Bánk Ar íban például minden férfiszerepet eljátszottam már. (Még Somát is, Bánk kisfiát, gyerekkoromban, apám mellett. Máig emlékszem, hogy mindig csuromvíz lettem Bánk könnyeitől.) Tudom tehát, hogy mihez kezdjek a szerepekkel. De az új és új előadás még mindig közelebb visz az egész darab tisztázásához, az új és új rendezői felfogások tükrében. - Sok filmben játszott jellegzetes munkás- és parasztfigurákat. A Simon Menyhért születésére gondolok, az Életjelre meg a többire. - Vagyis hogy mindig csak munkás- és parasztfigurákat. Ott aztán teljesen beskatulyáztak. Nem szeretem a filmet. A szaggatottságot, ahogyan elkészül, mozaikkockánként. Nincs alkalom az átélésre. Legfeljebb az a jó benne, hogy furcsa technikája révén sok olyat tanul az ember, amire színpadon nem nyílik alkalom. Póztalanságát, természetes játékmodorát is onnét hozta talán? Lehetséges. Onnét is. De a huzamos színpadi gyakorlat eredménye is ez: azé, hogy mindent oly sokszor kipróbáltam már. Higgye el, nem is könnyű dolog ez a bizonyos „eszköztelenség”. Az ember ismer egy gesztust, tudja, hogy 36