Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-10-01 / 10. szám
tásban is megjelent (1836), és jeles fordítója, Eötvös József lelkesedett eszmeiségéért, erkölcsi nevelő tartalmáért. „Nem tetszeni, használni vala Victor Hugo célja, és ő elérte ezt. Felette szent, felette nagy vala neki a poesis mintsem hogy játékként célnak tartaná.” Az Angelo szélsőségesen romantikus melodráma, ma már kissé nevetségesen ható szenvedélyekkel, titkos sikátorokkal, álruhával, bérgyilkosokkal, kémkedéssel, összeesküvéssel, fondorlatos bonyodalmakkal. Jellegzetes hugói szélsőséges kontrasztokból, a fehér és a fekete ellentétéből, eszményi nemességből, ördögi gonoszságból nagy színpadi tirádákkal építkező darab. Ha más adja elő, azt hiszem, ma már elviselhetetlen. Barrault kezében nagyszerű, lenyűgöző költői színház. A történet 1549-ben Páduában játszódik. Angelo, Pádua zsarnoka érdekből feleségül vette a szép Catherinát, miközben a kurtizán színésznőért, Tisbéért lángol. Tisbe a zsarnoktól való rettegés miatt fivéreként szerepelteti szerelmét, Rodolfót, a fiatal száműzött nemest. Ez utóbbi viszont titokzatos, eszményi szerelméért rajong, akiről nem tudja, hogy valójában Catherina, akit időközben a podestához kényszerítettek feleségül. Egy Velencét szolgáló kém csapdát állít Rodolfónak: megszervezi az asszony lakosztályában titkos találkozójukat, hogy Angelónak elárulhassa, és így bosszút álljon Catherina egykori elutasításáért, és bérgyilkosok kezére juttathassa Rodolfót. De Rodolfo párbajban megöli az intrikust, még mielőtt az nevét a zsarnokhoz juttathatta volna. A férjétől megzsarolt Catherina inkább a halált választja, mintsem elárulja szerelme nevét. A szerelmes Tisbe őrjöngő féltékenysége ellenére is megmenti vetélytársnőjét. Angelót megtévesztve magára vállalja a nő meggyilkolását, de méreg helyett altatóport itat vele, és koporsóban saját házába viteti, hogy onnét majd Rodolfóval együtt megszökhessen. Catherinát a kezében tartott ereklye, egy kereszt menti meg, amelyet megpillantva Tisbe rádöbben, hogy ezt hajdan imádott édesanyja, a szegény koldusasszony adta a főúri kislánynak, amikor ez szánalmával megmentette őt a hóhér kezéből. (A csodálatos kereszt az üdvözülés, a megváltás jelképe a drámában; erkölcsi tartásban a többiek fölé emelkedő, alulról jött ember, a megalázott kurtizán megtisztulásának szimbóluma.) A szerelme halálhírétől megtévesztett őrjöngő Rodolfo beront, és Tisbét megátkozza s leszúrja. A szerelmét elvesztett színésznő maga provokálja ezt a halált, nem vallja be önfeláldozó tettét, s csak haldoklása közben ébred fel Catherina, és derül fény az igazságra. Tisbe boldog mosollyal, megváltottan hal meg. Barrault vállalja a darabot. Nem változtatja meg, nem viszi az erősen csábító paródia felé, beleveti magát Hugo szertelen, vadromantikus látomásaiba, hatalmas szenvedélyeibe; ugyanakkor mindig ott érezzük a mai rálátást, a bölcs eltávolodást is. A közönség olykor felfelnevet egy-egy bombasztikus tirádánál, elképesztő helyzetnél, mégsem esünk ki alapjában a hangulatból, a következő pillanatban megint torkon ragad a mű belső fűtöttsége, a szöveg költői szépsége. A Barrault vezette színészek nagyszerűen játszanak, mesterien tartják az egyensúlyt, komolyan veszik a játékot, nem engednek a paródia kísértésének, de nem is érzelgősek. Élvezik a nem mindennapi nyelvet, a szavakat. A mű alapszövege nyilvánvalóan válaszút elé állítja a rendezőt. Operai színezetű, olasz reneszánsz háttér előtt viharzó eseményekből, a sötét és hófehér ellentéteiből szőtt melodrámát a rendező vagy a közönségre kacsintó idézőjelekkel állíthatja színpadra, vagy a korhoz kötött sallangokon nagyvonalúan túllépve a mű maradandó értékei, etikai töltése, nagyszerű költői lendülete mellett teszi le a voksát. Barrault az utóbbit választja, a lappangó komikumot is felvállalva, a képzeletgazdag színház felől közelíti meg a játékot. Az előadásban nincs szünet. A felvonásvégek cezúráit sötétben elhangzó hangulatfestő zenei átkötések jelzik. A rendezés a kontrasztokat hangsúlyozza, a fehéret-feketét, a költői szárnyalást, az alaptónusban az állandó szorongást, a besúgás, kémkedés, leselkedés légkörét érezzük. Amikor felmegy a függöny, a sötét színen Pádua vörös és arany panoráma-sziluettje bontakozik ki, mintegy megidézve a XIX. századi romantikus színház kedvelt félköríves „panoráma” díszleteit. Miközben elöl Angelo (Jacques Dacqmine) és Tisbe (Genevieve Page) szenvedélyes párbeszéde folyik, oldalt a háttérben párok táncolnak, mulatság zajlik, a táncosok ki-be suhannak - nem tudjuk, leselkednek, kémkednek vagy mulatnak-e. Az utolsó felvonásban Tisbe lakosztályán a színésznő jelmezeibe öltözött bábuk keltik a félhomályban megfigyelő, kémkedő tanúk sejtelmes, nyugtalanító érzetét, mintha csak a Kékszakállú herceg asszonyainak szürrealisztikus látomását idézné. Barrault most is zenében gondolkodik. A lassítások, gyorsítások, ritmusváltások hullámzásában észre sem vesszük az (öt felvonásnyi!) idő múlását. Az utolsó felvonást ,,océanique”-nak nevezi, amikor lezúdulnak a hullámok, már senki nem ellenőrzi magát. A közbeiktatott humoros „divertissement” részben, a bérgyilkosok jelenetében, amelyben maga Barrault is apró epizódszerepet vállal, a shakespeare-i drasztikus, sötét humort élvezi. Jellemző a kritikai fogadtatás. „Kacagtató gyilkosságok” — írja Michel Cournot, a Monde kritikusa. „A közönség csupa fül, és gyakran jóízűen felkacag, miközben a színpadon Victor Hugo melodrámájának nagy színi hatásai és tőrdöfései peregnek. Ez Barrault legjobb rendezése az utóbbi években.” „A szavak szárnyaló gyönyörűsége” - írja Pierre Marcabru a Figaróban. „A versek lehelete árad a prózából. A tirádák hangja zúg, akár a fergeteg. Maguk örömére duzzadnak naggyá, és szalmabábként ragadják magukkal a színészt.” „Tegyétek a mozdulatokat, és hinni fogtok bennük” - idézi Pascalt. „Mondjátok a szavakat, és az érzelmek követni fogják őket” - mondja Hugo — „és ez most valóban sikerült is . . . szárnyalás, szívet dobogtató színház lett belőle ... a lélektan meghátrált, az értelem a sarkából kifordult . . . Mi marad ? szavak . . . Ez a horog, amellyel befogott bennünket...” Savannah Bay Marguerite Duras színműve, a Savannah Bay Madeleine Renaud számára két hangra komponált szimfónia, párbeszédes monológ egy öreg színésznő életéről. A színésznő színpadi alakja egybemosódik az előadó, a nyolcvannégy éves Madeleine Renaud személyével. Költői párbeszéd egy szép fiatal nő (néha úgy sejtjük, talán az öreg színésznő unokája) és az öreg művésznő között. Az idős hölgy foszlányokban feltörő emlékeiből, homályba burkolt töredékekből egy régen volt tragédia szálai bukkannak fel. A színpadon alapjában nem történik semmi. Lassú járások és nagy, hosszú csendek jelzik az emlékezet fonalának megszakadását, a mélyben rejlő tragédia elhallgatását. Duras színműveit mindenkor a csendek, a színpadi hallgatás színházaként szokás emlegetni. Legismertebb filmje