Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1995-05-01 / 5. szám
démia a maga intézményrendszerével együtt. A Nemzeti Múzeum a nemzeti múlt hagyatékainak gyűjtésével, rendszerezésével és gondozásával törődik, a Tudományos Akadémia a jövő képének kialakításával a tudomány és a művészetek minden ágában. A Nemzeti Színház a jelenben a múlt, a jelen és a jövő szintézise a maga sajátos művészeti eszközeivel. A Nemzeti Színházak története mindig párhuzamos az adott ország történelmének alakulásával és változásaival. A magyar Nemzeti Színház létrejöttének jól ismert reformkori indíttatása ma is megáll a maga helyén, mutatis mutandis korszakról korszakra bővült, alakult feladataiban, társadalmi és politikai foganta ■ NEMZETÜNK, NEMZETINK ■ tásában. A Nemzeti Színház nem vállalkozás, hanem egy művészetpolitikai megnyilatkozás, mégpedig a színházművészet sajátos eszközeivel. Miért változna a reformkori igény és feladatrendszer ma? A magyar nyelv gondozásának az ügye, a magyar dráma körüli irodalmi és színházi gondok, a külföldi drámairodalom honosítása és bemutatása, mind-mind mai feladatok is. A visszatekintés mind a hazai, mind a külföldi klasszikus drámairodalomra kétségtelen állandó kötelesség, de amíg más színházakban ez eseti és alkalmi megjelenést jelent, addig a Nemzeti Színháznál folyamatos és kötelezően ismétlődő feladat. Ha a dráma — Vörösmarty megfogalmazásában — a cselekvő élet valamelyik érdekesebb szakaszának képe, akkor az eredeti magyar dráma a műsorpolitika gerince, alapvetése kell, hogy legyen. A nyelv és a magyar dráma művelése olyan monumentális feladat, amely a színházat az iskola és a templom feladatainak katalizátoraként emeli a magasba. Van-e időszerűbb ismétlődése a nemzeti színházi gondolatnak ma, mint létrejötte idején, amikor a reformkori ellenzék véleményével is megegyezően vallották, hogy a nép nem a társadalmi osztályok együttes halmazata, hanem aszerint közelíthető meg, hogy mennyiben hajlandó a közös nemzeti célok megvalósításáért munkálkodni. Mai kitekintésünket párhuzamba vonni az alapvető célkitűzésekkel könnyű dolog. Könynyen rokonítható a gondolat a körülményekkel. Nem vitás, hogy a folyamatban lévő polgárosodás olyan emelője a nemzeti gondolatnak, amelynek bölcsője a Nemzeti Színházban van, így a Nemzeti Színház szolgálat, a nemzet szolgálata nem kis felelősséggel. Ennek a szolgálatnak az eszközrendszere a színházművészet. Nagy ügyet felelősséggel csak magas színvonalon szabad szolgálni. Egy másik gondolatsor dolga az, hogy a művészi színvonal mind a műsorpolitika, mind az együttes tervezés terén milyen módon valósuljon meg. Ide tartozik az egész feladatkör megszervezésének metodikája, az alapvető művészeti feladatok mellett. Jean Jack Scheiber, az ismert francia politikus azt vallotta, hogy minden művészetek közül a legmagasabb rendű az igazgatás, mert az a tehetségek megszervezésének a művészete. A Nemzeti Színház működésének művészeti, műsorpolitikai, társulati, működési célkitűzéseinek együttes megjelenése és a feladatok megoldása csak azzal az elhatározással jöhet létre, amely közösen vallja a színház létének parancsoló szükségességét. Az 1840. évi XLIV. törvénycikk is bizonyította, hogy a Nemzeti Színház közvetlen politikai feladatokat is vállalt. Toldy Ferenc egyik írásában, amely Kossuth Pesti Hírlapjában jelent meg, leszögezte : „...a színház nálunk nemzeti, és ezért szent tárgy, valamint minden, ami a nemzeti nyelv és érzelmek kifejezésére, erősítésére szolgál.” A Nemzeti Színház politikai fórum. A polgárosodó Magyarország alakítója volt a szabadságharcig, majd az azt követő időben, mind a mai napig. Hogy mi a dolga a magyar Nemzeti Színháznak ma, és dolgát hogyan tegye? Amilyen bonyolultnak látszik a válasz, legalább olyan egyszerű. A színházművészet autonómiájának megőrzése mellett szolgálja a színházművészet sajátos eszközeivel a magyar nyelv, a magyar dráma és a világirodalom mai és klasszikus műveinek ápolásával a mindenkori társadalmi fejlődést, legyen cselekvő részese a politikának, függetlenségének megőrzése mellett. A Nemzeti Színház nem vállalkozás, hanem szolgálat. Csortos Gyula és Bajor Gizi Zilahy Lajos Zenebohócok című darabjában (1937)