Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1995-11-01 / 11. szám
NÁNAY ISTVÁN KÖNYVEK ERDÉLYBŐL Egy év alatt öt színházi tárgyú könyv jelent meg magyarul Romániában. Nálunk alig több. (Természetesen nem az erdélyi szerzők köteteinek számát sokallom!) Lehet sopánkodni, amiért Magyarországon gyakorlatilag nincs kiadó, amely a veszteségesnek tartott színházi könyvkiadásra vállalkozna, amiként lehet örvendezni afelett, hogy az erdélyi színházi szerzők látszólag jobb helyzetben vannak. Hangsúlyozom: látszólag, mert kicsit a szerencse, kicsit a véletlen műve, hogy egyszerre ennyi könyvről számolhatok be. Hiszen Romániában hosszú időn át alig-alig adtak ki magyar nyelven színházi szakirodalmat (mást sem), gyakorlatilag nincs az erdélyi színházakat szintézisben látó és láttató színikritika, esetleges és csupán egy-egy város színi kultúrájának regisztrálására korlátozódik a színháztörténeti kutatás s annak dokumentálása. Az adósságokhoz képest bizony igencsak kevés az, ami most egyszerre soknak látszik. Magyar színház Erdélyben Az öt közül az egyetlen összegző igényű könyv Kántor Lajos és Kötő József karcsú kötete, amely alcímében jelzi: vizsgálódásuk az 1919— 1992 közötti korszakot öleli fel. De ha pontosak akarunk lenni, e korszakhatárok csak megközelítőek, hiszen a szerzők 1920-tól, az Erdélyi és Bánáti Magyar Színészegyesület megalakulásától 1984-ig, Harag György rendezői pályájának lezárulásáig követik az erdélyi magyar színháztörténet eseményeit. Arra, ami előtte és utána történt, csupán utalnak. A kötet három részre tagolódik: az elsőben Kötő József az 1944-ig terjedő két és fél évtizedet tekinti át, e fejezetben érvényesül leginkább az egységes szemléletre törekvő historikus megközelítés; a másodikban Kántor Lajos színházanként veszi sorra, hogy miként alakult az egyes városok színházkultúrája — itt a történeti és földrajzi megközelítésmód keveredik a szerző személyes élményeinek lenyomatával; a harmadik rész hat színház, valamint a Színművészeti Főiskola Stúdiószínpadának 1944 és 1992 közötti játékrendjét tartalmazza, s ez különösen értékessé teszi a kötetet. Kötő József részletesen tárgyalja az erdélyi színházak első világháború utáni siralmas művészi színvonalának okait, a művészi felemelkedésért folytatott erőfeszítéseket—különös tekintettel Janovics Jenő munkásságára —, az Erdélyi Helikon meg a Színpártoló Egyesület szerepét, a Thália Rt. létrejöttét és működését — ismertetve a drámapályázatok eredményét (amelyeken többek között Tamási Áron Tündöklő Jeromosát meg Nagy István Özönvíz előttiét díjazták) —, az 1934—40 között játszott eredeti bemutatók listáját, az úgynevezett „kék madár” stílus kialakítására tett kísérleteket, amely elnevezés az erdélyi népköltészeti ihletettségű darabok népművészeti keretben történő előadására utal (Tamási, Kós Károly, Nyírő József, Bánffy Miklós neve fémjelzi e stílust), valamint a harmincas évek színimozgalmát meghatározó színészek vázlatos pályaképét. Kántor Lajos a második világháború utáni politikai és kisebbségpolitikai háttér felvázolása után a színházi élet újraindulását, a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítását és annak az általa képviselt nagyrealizmusnak a sikerét, amely országhatárokon belül és kívül rangossá tette e teátrumot; a Harag György vezette szatmárnémeti színház létrejöttének és megizmosodásának történetét; egy utazószínház népszínházi programú, állandó színházzá válását Sepsiszentgyörgyön; valamint az egyes városok színháztörténeti áttekintésén belül Nagyváradon Szabó József, Temesváron Taub János, Kolozsvárott pedig Harag György fényes korszakait elemzi, emeli ki. A kötet megszületése rendkívül fontos, hiszen ez az első összefoglaló jellegű színháztörténeti munka e korszakról, mindamellett sem terjedelmileg, sem a feldolgozás mélységét tekintve nem számít igazán tudományos műnek. Persze a szerzők sem ennek szánták. Ketten Nagyváradról 1991 -ben jelent meg Indig Ottónak A nagyváradi színészet másfél évszázada (1798—1944) című munkája. A szerző előszavában közli, hogy e kötet már 1985-ben készen volt, sőt, két változatban is elkészült — a teljes mellett egy politikailag inkább „elfogadhatónak” tűnő, rövidített, csak a huszadik századi események regisztrálására szorítkozó verzióban —, de kiadása csak a rendszerváltást követően vált lehetővé. Indig Ottó könyve nem előzmények nélküli, ugyanis az 1900-ig terjedő időszakot már K. Nagy Sándor, illetve Naményi Lajos korábban feldolgozta. Indig azonban újabb kutatási eredményekkel igyekezett gazdagítani a két korábbi összefoglaló munka adatait, illetve kísérletet tett az 1900 óta eltelt évtizedek történetének megrajzolására. E kötetnek is a legértékesebb része a tárgyalt időszak játékrendjének összegyűjtése és közlése. A nagyváradi Szigligeti Társulat ebben az évben nagyszerű vállalkozásba fogott: megkezdte egy színháztörténeti füzetsorozat kiadását. A színház irodalmi titkára, Nagy Béla gondozza a sorozatot, amelynek első kiadványa Kelemen Istvánnak, a színház 1977-ben tragikus körülmények között elhunyt dramaturgjának két tanulmányát, valamint Kelemen pályatársainak vallomásait tartalmazza. A sorozat tervezett füzeteiben többek között Bölöni Sándor színházi írásai, hetvenes évekbeli színészportrék, Páll Árpádnak a nagyváradi előadásokról írott kritikái, színészinterjúk, valamint a legendás direktor, Putnik Bálint visszaemlékezései szerepelnek. Kelemen István első tanulmánya Jászai Mari 1897-es szabadtéri Elektra-előadásának előzményeit, magát az előadást s annak visszhangját elemzi, míg a második a nagyváradi és a debreceni színházak között a múlt században kialakult kapcsolat történetét taglalja. Kelemen Istvánban alapos, nagy tudású, jó stílusú szerzőt ismerhet meg az olvasó. S ha az írásokat összevetjük a szerzőről szóló pályatársi megemlékezésekkel, akkor szeretetre méltó, szakmáját megszállottan szerető, önmagához s másokhoz kíméletlenül szigorú, következetes ember portréja rajzolódik ki. Egy színháztörténeti mű adatainak ellenőrzése színháztörténészi feladat, erre nem vállalkozhatom. De csak kíváncsiságból is összevetettem, mit ír Indig Ottó és Kelemen István Jászai Mari nagyváradi fellépéseiről. Feltűnő, mennyi az eltérő adat (Indig szerint például Jászai 1889. július 22. és augusztus elseje között a Stuart Máriában, a Borgia Lucreziában, Dóczy Lajos Széchy Máriájában, a Nők iskolájában és az Angyal és Ördög című népdrámában lépett fel. Kelemennél az utóbbi két darab nem szerepel, viszont Grillparzer Medeára igen; hasonló eltérések akadnak az 1890-es vagy az 1897-es fellépések felsorolásában is). Kelemen precíz jegyzetanyagát látva, hajlamos vagyok rá, hogy neki higgyek, ez viszont felveti az összefoglaló munka használhatóságának a kérdését. Kritikák, tanulmányok Szinte egy időben jelent meg Páll Árpád A szó és a látvány, Visky András Hamlet elindul és Tompa Gábor A késdöfés gyöngédsége című kötete. Mindhárman kolozsváriak. Páll kritikus, Visky dramaturg, Tompa igazgató-főrendező. Ugyanarról írnak: a színházról, legtöbbször a kolozsvári színházról. Értelemszerűen más-más megközelítésből, eltérő alapállásból. Páll Árpád csaknem fél évszázada figyeli és bírálja az erdélyi színházak produkcióit. E kötetében az 1969—94 között született írásaiból válogatott. Kritikái nem kronologikus rendben követik egymást, hanem ciklusokba csoportosítva. Mivel a „klasszikusok” és a „kortársak” címszó igen tág, kissé nehéz kideríteni a ciklusok belső felépítését. (A szerzők nemzeti hovatartozás szerinti tagolása nem ad elegendő fogódzót ehhez.)