Színház, 2012 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2012-09-01 / 9. szám
Králl Csaba Narratíva, zeneisé repetíció 200% TÁNC A TISZTA TÁNC TAVASZA A TRAFÓBAN 1 ven. A Trafó 200% táncsorozata kimondatlanul az intézmény alapításától fogva létezett, de csak 2009 tavaszától nevezték annak, ami: a tiszta tánc ünnepének. Bizonyára volt ebben kivárás is a szervezők részéről, hiszen az Európában masszívan meghatározóvá vált, ám Magyarországra gyakorlatilag importálhatatlan konceptualista táncirányzatok huzamosabb ideig háttérbe szorították a tisztán mozdulatokból építkező koreográfusi felfogást. De amikor ismét fordult a bumfa, és az ezredfordulót követő években fokozatosan erőre kapott egy új koreográfusnemzedék, amely nem stílusirányzatok és tánctechnikák mentén, hanem egyéni látásmód szerint, saját személyiségére szabva kísérelte meg újradefiniálni a tiszta táncot, a Trafó is egyre nagyobb figyelmet szentelt a bemutatásuknak. Akram Khan, Crystal Pite, Emanuel Gat, Hafesh Shechter, Russel Maliphant, Wayne McGregor és a többiek mind e már elveszettnek hitt, formatudatos, mozdulatcentrikus gondolkodást csempészték vissza a táncszínpadra. Szabó György igazgatásának utolsó negyedévében Crystal Pite, Emanuel Gat és a posztmodern tánc örökifjú nagyasszonya, Anne Teresa De Keersmaeker járt társulatával a Trafóban. A TEST MINT A SZELLEM KABÁTJA Művésznek lenni, úgy tűnik, Kanadában sem fenékig tejfel. A megszorítások a világ gazdagabbik felén is megszorítások - legfeljebb nincsenek átideologizálva, közteherviselésre alapoznak, és a magas művészet kárára nem hozzák helyzetbe a silányt, a gagyit. Az 1970-es születésű Crystal Pite, Kanada egyik legújítóbb szellemű koreográfusa például csak 2010 tavaszán, kilencévi közös munka, hat (világot körbejárt) társulati premier és nevesebbnél is nevesebb balettegyüttesektől érkezett koreográfusi felkérések után (NDT I., Cullberg Ballet, Ballet Frankfurt, The National Ballet of Canada stb.) jutott el oda, hogy 2001-ben Vancouverben alapított társulatának tagjait hosszabb időre leszerződtesse. No, nem kanadai, hanem német pénzből - miután Frankfurt városa hároméves rezidensszerződést kötött Pite-tal, és a vele járó támogatás stabilizálta az együttes, a Kidd Pivot büdzséjét. Frankfurt nem volt ismeretlen Pite számára, hiszen 1996-tól 2001-ig, öt éven át táncolt William Forsythe Frankfurti Balettjében, így szinte hazaérkezett. Az viszont erősen elgondolkodtató, hogy Pite ilyen nemzetközi reputációval a háta mögött sem tudott kikeveredni hazájában a létbizonytalanságból, jelezve, hogy Kanadában még a nemzetközi elismertségnek örvendő művészek támogatása sem stabil és automatikus. (Nem úgy, mint idehaza, ahol az állam világos szakmai és minőségbiztosítási szempontok érvényesítése nélkül vállalja a 2013-tól már nemzeti és kiemelt kategóriába sorolt kulturális intézmények finanszírozási kötelezettségét.) Pite eddig látott munkáiban az volt a közös, hogy valamiképpen narratívával kacérkodott - nem a hagyományos módon persze, de mégiscsak olyasvalamihez nyúlt, ami a kortárs táncban ma nem divat. A 2006-os Lost Actionben (amit 2009-ben mutatott be a Trafó) a narratíva inkább csak tematizálta a darabot: az első világháborús veteránok eltűnő nemzedékének emléket állító koreográfia ugyanis elbeszélés helyett táncba rejtett, úgymond, „ráutaló magatartással” emelte két méterrel a föld felett járó színtiszta táncköltészetté a darabot. A tavasszal itt vendégeskedett Dark Matters (2009) narratívája viszont már cseppet sem rejtett, igaz, a kétrészes mű első felvonása elsősorban (báb- és) színházi eszközökkel dolgozik. A történet dupla vagy tripla fenekű (sőt, több!), ártatlan meseként kezdődik, véres thrillerré fajul, majd misztikus vizekre evez, nem kevés váratlan fordulattal a sztoriban. Dióhéjban: egy modern kori, fiatal és szemüveges Dzsepettó - Peter Chu alakítja - fabábot eszkábál, ami „varázsütésre” életre kel (eddig sima Pinokkió-sztori), ám a bunrakótechnikával, hosszú, fekete pálcákkal mozgatott, közel félméteres marionettbáb fellázad alkotója ellen, s az elmérgesedő viszály betetőzéseként egy ollóval brutálisan kivégzi mentorát, majd maga is élettelenül csuklik össze áldozata mellett. Ezen a ponton lépnek elő a háttérből a báb (tetőtől talpig feketébe öltözött) mozgatói, és válnak a darab főszereplőivé, s ekkor döbbenünk rá magunk is, hogy élő ember és fabáb mind 2012. szeptember 3. XLV. évfolyama.