Színház, 2014 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2014-01-01 / 1. szám

MAGYAR JÁTÉKSZÍN : Hermann Zoltán Csehov nélkül A MEGGYESKERT AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZBAN sehov, ha egy-egy színrevitel csak a csehovi dra­maturgia vagy a Sztanyiszlavszkij-féle színpadi világépítés tankönyvi külsőségeit akarja megjele­níteni, tud rossz vagy unalmas is lenni. Ami 1900 körül a Moszkvai Művész Színházban még farce volt, vígjáték, travesztia, azt a nyugati és a Csehov utáni orosz szín­házi tradíció az 1920-as évektől egyfajta teatralizált elé­giává hangolta át. A darabok lassú tempója, a szerzői utasításokban is megjelölt szünetek-hallgatások, a látszó­lag összefüggéstelen, a reflexiók hiányából épülő dia­lógusok vagy a hipernaturális díszletek kétségkívül hozzátartoznak ehhez a tévképzethez, a megbocsátólag­­fájdalmasan „unalmas, mégis szép” Csehov-brandhez. De létezett-e egyáltalán, és létezik-e még ez a Csehov­­knowhow? Nem lehet egyértelműen sem nemmel, sem igennel válaszolni erre a kérdésre. A kortárs orosz Csehov-adaptációkban, a nemzetközi fesztiválok Csehov­­(át)értelmezéseiben, a magyar színházkultúra utóbbi két-három évtizedében - ha csak a Katona József Színház kánonalakító Három nővérére (1985), Platonovjára (1990) és Cseresznyéskertjére (1995) gondolunk­­ már aligha; jóllehet szinte minden rendezés használ valamit azok­ból a sztereotipikus, színházi Csehov-effektekből, ame­lyek maradéktalanul, együtt talán soha nem jelentek meg az „egyetemes” színháztörténet egyetlen Csehov­­színrevitelében sem. A „hogyan szokás Csehovot ját­szani?” brandje tehát fikció. Annál nagyobb baj, hogy Zsótér Sándor rendezése mintha abból a meggondo­latlan előfeltételezésből indulna ki, hogy az Örkény­ben színre vitt előadásnak „kötelessége” egy ilyen szte- 201­4. január 2 XLVII. évfolyam 1.

Next