Szinház és Mozi, 1954. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1954-04-16 / 16. szám
VASÁRNAP Törökbálinton vasárnap fúvószenekar muzsikált a HÉV-állomáson. A vasútról pedig a szép zene szó kíséretében furcsa csomagokkal megrakott emberek szálltak le. Kottatartót hoztak és ruhaakasztón hosszú estélyi ruhát, érkezett nagybőgő is, meg dob. Az egyik utas akkora koffert emelt le, mintha egész életére Törökbálintra akart volna költözni. A HÉV-állomástól nem messze, a falu közepe táján a kultúrotthonon nemzetiszínű és piros zászlókat lengetett a szél. A ház udvarán pedig szőke-barna kislányok szaladgáltak — erősen kifestve. Az egyik még az utcára is kikukucskált. — Hát ez meg mi a csoda? — csapta össze a kezét egy nénike. — Te miért vagy kifestve? — Mert szerepelek én is. Mindjárt a mi csoportunk kerül sorra. Tessék bemenni a nézőtérre, nem baj, hogy most gyermekműsor van, felnőtt is megnézheti, olyan csodaszép. A nénike hallgatott is a hívó szóra. A teremben már alig-alig volt hely. Itt volt Törökbálint minden tíz éven aluli lakása és áhitatos csendben, kipirult arccal bámult a színpadra. Az első sorban egyik néző még a hüvelykujját is a szájába dugta, hogy teljes legyen az élvezet. Ami a kicsiket lázba hozta, az hozta lázba az egész falut: a művészi együttesek járási bemutatója. Ezért szállt messzire a muzsikaszó az állomáson, hogy a HÉV-vel érkező csoportokat ünnepélyesen fogadja, és a bemutatón részvevő asszonyok, férfiak hozták azokat a különös csomagokat. A zászlók is a kultúrcsoportok tiszteletére kerültek az otthonra és faluszerte miatta siettek az asszonyok a vasárnapi ebéddel. Ugyanis délelőtt csak amolyan ízelítő volt a kicsinyeknek. De a bemutató java délután kezdődött. Kettőtől késő estig váltották egymást a körzeti versenyen kitűnt kultúrcsoportok a színpadon. A kultúrotthon mindegyik szobája öltözővé változott. Itt helyezte el az otthon kitűnő igazgatója, Fóti Fülöp Sándor a Biatorbágyról, Budajenőről, Budakesziről, Budaörsről, Érdről, Nagykovácsiból, Pátyról. Pilisszentivánról, Sóskáiról, Szigetszentmártonból, Pilisvörösvárról, Solymárról, Ürömről érkező csoportokat. Az egyik öltözőből ének hallatszott ki, a másikból egy székely népballada töredéke, a harmadikban borospoharakon muzsikált egy bácsi. A budajenői székelyek — Erdélyből idekerült telepesek — szintén külön gyülekeztek, ízes, zamatos magyar beszédük kihallatszott az udvarra. És amikor egy-egy csoport megjelent a színpadon, akkor derült ki, hogy menynyi tehetséges ember adott itt találkozót. Tizes tagok, kisipari termelőszövetkezeti dolgozók, tanácsalkamazottak, fiatalok énekeltek, táncoltak, hegedültek, szavaltak, játszottak. A pompásan szórakozó nézősereg persze elfelejtette eredeti foglalkozását, a színpadon nem voltak tszcs-tagok, vagy tanácsalkalmazottak, hanem énekesek, táncosok, zenészek és színészek. Mi tette ezt? A festék, a színpadi ruhák, a kulissza? A tehetség tette, a lelkesedés. Este lett, s a színpadról még egyre áradt a dal, a jókedv. A büffében már délután ötkor elfogyott a sör, meg a pogácsa, de a zsúfolt nézőtér kitartott az utolsó percig. Pedig nem messze a kultúrotthontól a bécsi magyar-osztrák mérkőzést lehetett hallgatni. Hát ilyen nagy sikere volt a járási kultúrbemutatónak. Szilágyi Lilla a DM 4 Edma rajzai