Színházi Élet, 1915. december 5–12. (4. évfolyam, 14. szám)
1915-12-05 / 14. szám
6. oldal SZINHÁZI ÉLET mint a makk, derekasan táplálkozik és élettörténete még nincs. A gyerekszoba-lakásról tehát tudunk mindent. És a végén egy olyan kérdés következik, amely kétségkívül erősen érdekel minden színházi embert: mi van Rózsahegyi Kálmánnéval, a kitűnő írónővel, akinek a Vígszínházban már játszották egy igen érdekes és feltűnő tehetségű darabját ? Rózsahegyiné Hevesi Angéla arca elborul egy kicsit. De el is pirul. Magához szorítja a kis Zsuzsát, a pólyásbabát és így szól : — Most semmi másra nem érek rá gondolni, mint erre a csöppségre. Általában pedig egy íróasszonynak annyi előítélettel kell megküzdenie, hogy én, aki nagyon fázom harctól és törtetéstől, gyengének vallom magam ezekkel az akadályokkal szemben. Pedig nem is vagyok gyenge. Beszélgetés Uray Dezsővel. Hallottuk, hogy Uray Dezső, a Pesti Hirlap kitűnő haditudósítója, néhány napi szabadságot kapott a sajtófőhadiszállástól és hazajött Budapestre. Az izgalmas, avatott tollú és lebilincselő harci levelek írója nemrégen mint szerző debütált : a Király-szinház a Karikagyűrű szinlapjára Uray Dezső nevét is kinyomtatta. De a szerzőt hiába hívta a közönség a bemutatón, társa , Zsoldos László köszönte meg helyette is a librettónak járó meleg elismerést Egy szerző, akinek a Király-színházban játsszák egy darabját és ő nincs jelen a bemutatón, — ez elég ritka eset. Megkerestük Uray Dezsőt, akit a Pesti Hirlap szerkesztőségében sikerült is megtalálni. — Nem voltam ott a bemutatón, — mondta Uray, — mert akkor hivatalos szemlélője voltam egy sokkal nagyobb színjátéknak: Krusevácban tartózkodtam. Mondhatom, a szerzői érzések különös tarkasága tartott izgalomban, lenn, messzi Szerbiában, igen messzi a fővárostól és a színházaktól, mikor mondogattam magamban: most van a főpróba, most kezdődik a bemutató, most kezdi rá az énekkar a Sztojanovits nyitányát, most tapsolnak. .. remélhetőleg tapsolnak. . . Sok mindenfélét éreztem ekkor Krusevácban, de valójában nem tudtam nagyon erősen hazagondolni, ismétlem : nagyobb színjáték szemlélője voltam. A díszlet : a Balkán, a főszereplő: a magyar katona s a tárgy fölötte aktuális téma. — Ad vocem: aktuális téma. Valaminek az elmondásával e tárgyban még tartozom a nyilvánosságnak. Elég hosszú idővel ezelőtt egy darabot írtunk Zsoldos Lászlóval, amelynek A légionárius volt a címe. Első felvonása itthon játszott és arról szólt, hogy egy ifjú mágnás szerelmi bánatában és ifjonti hevében beáll a franciák idegen légiójába. A második és harmadik felvonás, amely a szerelmi regény romantikus kibonyolódását tartalmazta, Afrikában játszott a francia idegen légió katonái között. Ehhez Sztojanovits Jenő komponált muzsikát és pedig igen szépet, különösen szépet ott, ahol a keleti miliő keleti, egzotikus melódiákra adott alkalmat. Ezt az operettet a Király-színház elfogadta előadásra s a próbákat is kitűzte már. A két év előtti szezon végén volt ez. A bemutatót aztán elhalasztották a tavalyi szezon elejére. Ekkor kitört a háború. Francia katonákat bajos lett volna a színpadon szerepeltetni. A színházi publikum akkor csak hazafias lelkesedést, himnuszt, lobogót, katonát, fegyverropogást akart a színpadon látni. Beöthy László tehát megbízta a színház egyházi emberét, hogy „A légionárius" című miliőjét helyezze át Afrikából a világháború valamelyik harcterére. Ez meg is történt, de persze nem simán. Az átdolgozó kénytelen volt az akció egy részét is áldozatul dobni a világháborús formának és Sztojanovits zenéjének keleti vonatkozásait is ki kellett mind gyomlálni. Maradt egy aktuális háborús katonadarab, amelyben az én hajdani hősöm csukaszürke tisztté vedlett át és hazafias szólamokat mondott. És a darab kétségkívül sokáig zsúfolt házakat vonzott volna, ha abban az időben kerül színre, amikor a közönség a háborús világ lelkes, utcai tüntetéseit kereste a színházban is. De a Király-színház ismét elhalasztotta a darabot. És szinre hozta most, egy esztendő múlva. Egy esztendő pedig hosszú idő. Azalatt a publikum teljesen kiábrán-