Színházi Élet, 1919. május 25–31. (8. évfolyam, 21. szám)

1919-05-25 / 21. szám

6 SZÍNHÁZI ÉLET elvállaltak hónapokkal az előadások előtt, minden odahordott brokátot és bársonyt és arany és ezüstdíszt felszabdaltak — ez szenvedélyük volt — és mindig ijedtebb és rémültebb sürgetéseimre, amily mérv­ben az előadás közeledett, és folytak belőle a próbák, lanyhult az ő vál­alkozási kedvük, sőt annyira ellanyhult hogy az előadás előtt két-három de még jó volt, ha öt nappal­­ visszaküldték az össze­vagdalt ruhákat varratlanul, darabokban, ilyen megokolással : Nem foglalkozunk színpadi ruhákkal ! És gombostűkkel kel­lett egy este pl. 4 nagy toilettet ott az előadás alatt m­agamra tű­zködni, egy másik este kettőt, az Éva nyolc pár cipőjét, mik­nek a ruhákhoz i­l­lő szöveteit fél évvel az előadás előtt vittem el a kép­ekel együtt a cipészhez, hat nappal az előadás előtt kaptam vissza, azon mód, ahogyan oda vittem. De ilyen százszor megtörtént! Ezek voltak a kálvária-járások. Ezek az esetek facsarták azokat a bizonyos­­ vérkön­­nyeket. A férfiruhák varrására a színház szabóműhelyt tartott mindig a saját házá­ban, ahol csak a színháznak varrtak, a férfiszn­­ész tehát e­zt a kinpadot nem is­merte. Neki az utolsó festéktörlőjéig min­den a helyére van és volt készítve mindig. És ha még több fizetést adott volna a színház az asszonynak a ruhája fejében ! De ugyanannyi pénzért, amennyit a férfiak­nak adott, megkívánta a nótátoktól nem­­c­sk a folyton változó­dh­ató szalon ruhákat, hanem a történelmi darabok costum­ejeit is ! Ez a szokás egyike marad előttem a megfejthetetlen talányoknak. Vagy, isten őrizze meg a színházak vezetőit, hogy megfejtsem. Elhasználták a nyomorult asszon­y ősi ösztönéből eredő gyöngeségét az öltözkö­dés iránt; tudták, hogy az olyan csábító varáz­zsal bír rá, melyért minden áldozatra képes. így ítélném meg ezt a száz eszten­dős visszaélést az asszonyi gyöngeséggel, ha nem szeretném más megoldását találni és nem keresném azt színészetünk patri­archális őskorában és például, ilyen for­mában találnám meg: — mely nagyon megenyhítené véleményemet szegény, top­rongyos nagy elődeink iránt, hogy csak elnézzék, — okos férfi módra, hogy a feleségeik, leányaik és a primitív színtár­sulatok több nőtagjai, öltöztessék, ahogy gyüszüvel és tűvel bírják, az egész archaikus szinész-csapatot a történelmi darabokra, ágyterítőkből, lepedőkből és függönyökből ; abból az igen egyszerű okból, mert ezek tudtak varrni és mert ruhatárnak akkor még híre sem volt. Ami azután történt, — mikor már a kis szin­ársulatok némi férfi-ruhatárra tettek szert ; — az már csak kényelmes nem­törődömség volt a férfiak részéről, könnyen nézték, hogy a mindig rajongóbb asszony­kollégák azután sem sajnáltak egy kis tüll­ből és aranypapirosból királynői ruhákat álda­ni maguknak. Így maradt a színész­asszonyokra a costume-beszerzése egészen a mai napjainkig, elviselhetetlenné nehe­zítvén már nekünk, a tökéletes és nagy­szerű férfi-ruhatárral való versenyt. í W W WL -MMÍ iHMEI IJffig r 'í "QjiUr'SÉ^-Mb, t" * gr^^Hs MMVÍÍBT ' -.""""^jM BiOllP^ i E?'- , 'M '^i f\.. • V: p ' • ' Szenes Béla és menyasszonya, Salzberger Kató (Papp felv.) (Folyt. köv.)

Next