Színházi Élet, 1924. szeptember 28–október 4. (14. évfolyam, 39. szám)
1924-09-28 / 39. szám
4« SZÍNHÁZI ÉLET 42 Amig ili. dr. uiiassics Gyula báró segédfogalmazás az opera főigazgatója lett... Ezen a héten hosszas tárgyalások után, sőt : közben, de pontosan azon a napon, amelyre megnyitását már hetekkel ezelőtt kitűzte Wlassics báró, megnyitotta kapuit az Operaház. A „Farsangi lakodalom" előadásával kezdték a szezont és nem is kezdhették volna méltóbban. A Farsangi lakodalom nemcsak az elmúlt évadnak, nemcsak a Wlassicsérának legdiadalmasabb etapéja, hanem a legsikerültebb mindama kísérletek között, amelyek a magyar operai stílus megoldására irányultak. Benne megtalálta Poldini a magyar vígoperai formanyelv egységes stílusát és Vajda Ernő pályadíjnyertes szövegkönyvével tündöklő munkáját szolgáltatja az olyan operaszövegnek, amely színmagyar, érdekes, de amellett könnyen megérthető, áttekinthető, egyszerű, világos, fordulatos, ötletes, tiszta, érzelmes és kedéllyel teli. A Farsangi lakodalom előadásával az Operaház művészei teljesítőképességének csúcsára vezeti fel a közönséget. Színészi, rendezői és zenei szempontból tökéletes ez az előadás, amelyet egyformán a magyar operai kultúra két büszkesége Reiner István és Márkus László dirigál. Negyven esztendővel ezelőtt, amikor 1884. szeptember 27-én az Operaház kapuit megnyitották bizony senki se hitte volna, hogy eljutunk idáig. Igazi magyar operánk, Erkel remekeinek kivételével, nem volt. Az operai együttes tagjainak jelentékeny része idegenből származott ide hozzánk és idegen nyelven énekelt. Nemcsak, hogy a magyar operának, de a dalműveknek általában sem volt számottevő közönségük Budapesten, meglehetős részvétlenség mellett folytak az Operaháznak, e külteleki színháznak előadásai, amely felett sokat viccelődtek a korabeli vicclapok. A Hajós utca már nem kültelek, annyi színmagyar művészünk van, hogy két együttesre is telnék belőlük és csak a legeslegfiatalabb generáció négy olyan magyar primindonával szolgál, mint amilyen Németh Mária, aki sok estén lesz az Operaház vendége az idén is, Goda Gizella, akinek Melindája az elmúlt évad végén rendkívül feltűnést keltett. Beke Gabriella és Alpár Gitta, akik — bár még féléve sincsenek színpadon — már közönséget vonzanak. A magyar muzsika az érdeklődés homlokterében áll, Bartók Béla pantomimje és operája épp oly diadalmasan hódit a külföldön, mint az uj magyar dráma, a szanálás szomorú esztendőiben, a magyar muzsika drága ajándékaival vigasztalja az Eg az elbusult magyart. Ki hitte volna ezt 1884 ben, a pepitaruhás Podmaniczky báró intendánskorában? Ki hitte volna, hogy az operaházi szerződési tárgyalásokról szóló lapközlemények egykor jobban fogják érdekelni s izgatni a közvéleményt, mint nyolc esztendő előtt a Höferek ? Ki hitte volna, hogy Budapest, mely 1884-ben még Banda Marcinál tartott, 1924 ben keb'ére öleli az operát és teljesen betölti még e langyos, holdvilágos szeptemberi estéken is a nézőteret amelyet — ó idők jele — az idén már reklámokkal ékes, de azért ízléses vasfüggöny zár el a színpadtól. 1909-ben ünnepelte fennállásának negyed százados jubileumát az Operaház. Ez alkalomból vaskos, de nem sok érdekeset tartalmazó könyv jelent meg a színház működéséről. A könyv utolsó oldala az Operaház főhatóságát sorolja fel, élén a kultuszminiszterrel, gróf Apponyi Alberttel. Az utolsó oldal utolsó sorában ez áll : Az Operaház minisztériumi előadója , ifj. dr. Wlassics Gyula báró segédfogalmazó. Az egykori segédfogalmazó ma ott ül a főigazgatói proszcenium páholyban. Épp oy lelkes, kedves, mosolygó és fiatal, mint tizenöt év előtt. Csillogó szemmel nézi a páholy hátteréből a közönséget, amely a jubiláló Operának tapsol. És nem gondol arra, hogy ezekenek a tapsoknak nem kis része őt illeti. a lelkesedéséért, a becsületességéért, hozzáértéséért, amellyel olyan atmoszférát sikerült az Operaház körül teremtenie, amilyen a többi színházakat csak « konjunktura napjaiban vette körül. lr. Hoth Béla /rm-s/iM'/n, Kurmann Sári és Szed«'» Miklós az Operaház tagjai, nagy sikerrel szerepeltek az Országos Orvoskongresszus siófoki hangversenyén (Hirsch Ich'.)