Színházi Élet, 1925. június 14–20. (15. évfolyam, 23. szám)

1925-06-14 / 23. szám

43 SZÍNHÁZI ÉLET És bizony úgy volt, hogy a hegedűsünk többet búslakodott, mint örült magában sorsa fellendülten.­­Mi lett a következménye ? Csak az, hogy egy szép napon a hegedűs megugrott a kastélyból. Inkább kellett neki az arany szabadság minden pompánál. No tessék, erre a második botrány a szegény nagyúr fejére. És a nagyobb.­­ Nem elég, hogy vejének fogad ilyen gé­zengúzt, hanem, hogy az faképnél hagyja gyönyörű lányát és kegyeit. És még csak ez. De az a szivet hasogató jajveszékelés, amit a kisasszony művelt a hegedűs után! Az nem is szó, hogy a követ is megindí­totta volna. Szegény atyját kétségbe­ejtette. Hiszen úgy látszott, bele is sorvad a kegyetlen szégyenébe és bánatába a kisasszony. Ez volt a legnagyobb baj! Hasztalan próbált meg a nagyúr min­dent, hogy kedves, egyetlen lányát meg­vigasztalja. Nem segített semmi. A kis­asszony napról-napra halványabb lett. Úgyszintén hasztalan menesztett száz és száz fogdmeget a hegedűs nyomába, sem hitét, sem hamvát nem hozták. A kisas­­szon­y pedig félő volt, hogy belesenyved a bujába. Végül is a nagyúr legöregebbb tudósa sütött ki töméntelen pandektáiból egy csudálatos szentenciát az ügyre. Ez pe­dig így hangzott : — Meggyógyulhat a kisasszony s vissza­térhet hozzá szerette hegedűse újra, de csak abban a percben, amelyikben nem fog rá gondolni többé. No ez szép ! De hogyan lehessen ezt véghezvinni ! Hiszen épp azon múlt min­den, hogy a kisasszony egy percig sem tudta elfeledni szerelmesét. Mit tegyen hát ? Megkísérelt a nagyúr is, a kisasszony is mindent, hogy a tudós szentenciája be­teljék.­­A kisasszony egyeben sem tépő­dött és töprengett egész nap, hogyan ne tépődjék és töprengjék többé azon, amin folyton töpreng. Nagy vigasságokat ren­deztek. A nagyúr a világ minden kóklerét és szemfényvesztőjét odacsődítette a kas­télyba, hogy azok felejtessék el a kisas­­szonnyal a hegedűst. Mindhiába ! Hogy mi lehet ebből a nagy kalamaj­kából ? Nagyon kíváncsiak ? Nem előbb arra-e, hogy mi lett a hegedűsből a pará­dés élete után ? Mert előbb itt ennek kell jönni. Hát a hegedűs, aminthogy meg volt róla győződve, hogy a nagyúr kegyetlen bosszút igyekszik majd venni rajta, hogy csúfságban hagyta lányával és üldöztetni fogja őt, azért nem igen mert mutatkozni többé más udvaroknál, népesebb helye­ken. Inkább az erdőt-mezőt kóborolta. Amint így bujdokolt, utoljára is az tör­tént vele, hogy egy csomó gonosz zsivány kezébe esett. Ezek ott laktak egy nagy erdő kellős közepében, egy sziklaodúban. Bezzeg, ha nem kellett a hegedűsnek a finom, előkelő élet, most aztán volt módja a lakolásban. A zsiványok bizony tízfon­tos bilincset akasztottak a csuklób­a és odaláncolták a sziklájukhoz vele. Ott kel­lett neki fújni a mulatságaikhoz a vidám ropogósakat. A könny csepeghe­tett hozzá a szeméből. És bánkódhatott, hogy botorul megszökött a nagyúr édes, szép lányától. Váltig sóhajtozott most utána. És ha a zsiványok kalandokra mentek és egyedül hagyták, akkor egyet­len hűséges barátjával, a kobozával sirta el keservét a szélnek. Az erdő messze visszhangos volt panaszos énekétől s ta­lán soha olyan szépen nem szóltak azok, mint most. Igy persze nem maradhatott ez a do­log. Hogy a nagyúr lánya amott, a hege­dűs meg emitt emésztődjék egy a másért. Mert minek mese akkor a mese, ha bol­dogtalanság lenne az úr benne ! Egyszer a nagyúr egy nagy vadászatot Visszatérhet a hegedűse újra, de csak abban­­ a perc­ben, amelyikben nem fog rá gondolni­­ többé (Merényi várta)

Next