Színházi Élet, 1925. június 14–20. (15. évfolyam, 23. szám)
1925-06-14 / 23. szám
43 SZÍNHÁZI ÉLET És bizony úgy volt, hogy a hegedűsünk többet búslakodott, mint örült magában sorsa fellendülten.Mi lett a következménye ? Csak az, hogy egy szép napon a hegedűs megugrott a kastélyból. Inkább kellett neki az arany szabadság minden pompánál. No tessék, erre a második botrány a szegény nagyúr fejére. És a nagyobb. Nem elég, hogy vejének fogad ilyen gézengúzt, hanem, hogy az faképnél hagyja gyönyörű lányát és kegyeit. És még csak ez. De az a szivet hasogató jajveszékelés, amit a kisasszony művelt a hegedűs után! Az nem is szó, hogy a követ is megindította volna. Szegény atyját kétségbeejtette. Hiszen úgy látszott, bele is sorvad a kegyetlen szégyenébe és bánatába a kisasszony. Ez volt a legnagyobb baj! Hasztalan próbált meg a nagyúr mindent, hogy kedves, egyetlen lányát megvigasztalja. Nem segített semmi. A kisasszony napról-napra halványabb lett. Úgyszintén hasztalan menesztett száz és száz fogdmeget a hegedűs nyomába, sem hitét, sem hamvát nem hozták. A kisasszony pedig félő volt, hogy belesenyved a bujába. Végül is a nagyúr legöregebbb tudósa sütött ki töméntelen pandektáiból egy csudálatos szentenciát az ügyre. Ez pedig így hangzott : — Meggyógyulhat a kisasszony s visszatérhet hozzá szerette hegedűse újra, de csak abban a percben, amelyikben nem fog rá gondolni többé. No ez szép ! De hogyan lehessen ezt véghezvinni ! Hiszen épp azon múlt minden, hogy a kisasszony egy percig sem tudta elfeledni szerelmesét. Mit tegyen hát ? Megkísérelt a nagyúr is, a kisasszony is mindent, hogy a tudós szentenciája beteljék.A kisasszony egyeben sem tépődött és töprengett egész nap, hogyan ne tépődjék és töprengjék többé azon, amin folyton töpreng. Nagy vigasságokat rendeztek. A nagyúr a világ minden kóklerét és szemfényvesztőjét odacsődítette a kastélyba, hogy azok felejtessék el a kisasszonnyal a hegedűst. Mindhiába ! Hogy mi lehet ebből a nagy kalamajkából ? Nagyon kíváncsiak ? Nem előbb arra-e, hogy mi lett a hegedűsből a parádés élete után ? Mert előbb itt ennek kell jönni. Hát a hegedűs, aminthogy meg volt róla győződve, hogy a nagyúr kegyetlen bosszút igyekszik majd venni rajta, hogy csúfságban hagyta lányával és üldöztetni fogja őt, azért nem igen mert mutatkozni többé más udvaroknál, népesebb helyeken. Inkább az erdőt-mezőt kóborolta. Amint így bujdokolt, utoljára is az történt vele, hogy egy csomó gonosz zsivány kezébe esett. Ezek ott laktak egy nagy erdő kellős közepében, egy sziklaodúban. Bezzeg, ha nem kellett a hegedűsnek a finom, előkelő élet, most aztán volt módja a lakolásban. A zsiványok bizony tízfontos bilincset akasztottak a csuklóba és odaláncolták a sziklájukhoz vele. Ott kellett neki fújni a mulatságaikhoz a vidám ropogósakat. A könny csepeghetett hozzá a szeméből. És bánkódhatott, hogy botorul megszökött a nagyúr édes, szép lányától. Váltig sóhajtozott most utána. És ha a zsiványok kalandokra mentek és egyedül hagyták, akkor egyetlen hűséges barátjával, a kobozával sirta el keservét a szélnek. Az erdő messze visszhangos volt panaszos énekétől s talán soha olyan szépen nem szóltak azok, mint most. Igy persze nem maradhatott ez a dolog. Hogy a nagyúr lánya amott, a hegedűs meg emitt emésztődjék egy a másért. Mert minek mese akkor a mese, ha boldogtalanság lenne az úr benne ! Egyszer a nagyúr egy nagy vadászatot Visszatérhet a hegedűse újra, de csak abban a percben, amelyikben nem fog rá gondolni többé (Merényi várta)