Színházi Élet, 1935. március 24–30. (25. évfolyam, 13. szám)
1935-03-24 / 13. szám
'A Nő AZ IROMLONBÜN A nő az irodalomban nem új jelenség, legfeljebb arról lehetne elmélkedni, hogy Marlitt asszonytól és Beniczkyné Bajza Lenkétől mekkora utat tett meg, amíg eljutott Grazi a Deleddáig, vagy Zelma Lagerlöffig. Ugyanitt azonban meg kell állapítani azt is, hogy ezt a hihetetlenül meredek utat aránylag rövid idő alatt abszolválta, hiszen régebbi nőíróink, eltekintve a szeretetreméltó Sevigné marquisetől és néhány más, korát megelőző hölgytől, általában tündérvilágnak szerették ábrázolni az életet. Ezek a nőírók úgy cikáztak az elbeszélő irodalom óriásai körül, mint a tenszülött csónakok a hatalmas óceánjárók árnyékában és legjobb esetben arra voltak jók, hogy annak a bizonyos lektűr-irodalomnak szolgálatában álljanak, amely felületes lelkek számára apró, szórakoztató olvasmányokat szállít. Az élet azonban megváltozott körülöttünk és az a bizonyos mondás, hogy »tempóra mutantur et nos mutamur in illis«, amely a háború előtt inkább csak a férfiakra volt kötelező, kezdte kiterjeszteni érvényességének erejét a nőkre is. A nő a suffragettek munkája nélkül iselérte azokat a »kívánatos« pozíciókat, amelyekről ma már talán szívesen le is mondana: most már megengedik, sőt megkövetelik, hogy kenyérkereső, sőt családfenntartó elem legyen. Ez a változás, amely együttjárt szociális öntudatának emelkedésével, súlyos pusztításokat vitt végbe az asszonyok korábbi lelkivilágában, elsöpörte ábrándjaikat, új és súlyos felelősségérzést öntött beléjük s ez ott kezdődött, hogy másként, új alapokon készülődtek föl az életre. Mindenekfölött megtanulták, hogy ugyanabban a munkakörben nem elég egyenrangúnak lenni a férfival. Különösen nem az irodalom terén, ahol még sokáig el fogja őket nyomni előfutárjaiknak sekélyessége, hogy úgy mondjuk, rossz híre. Ebből a merevségből csak most kezd valamelyest engedni az olvasóközönség. A könyvpiacon egyre több nőíró tűnik föl s közöttük nem egy akad, aki a mai kor bonyolult lelkiéletének bátrabb és egyénibb hirdetője, mint sok férfiíró és bizonyos tekintetben — ami az asszonyokat érinti — kompetensebb is. Meg kell mondani, hogy a férfiíró, különösen szerelmi dolgokban, jóval szemérmesebb, mint a nő, erre kötelezi az a lovagiasság is, amely több évezredes beidegződéséből még sokáig nem fog megszabadulni. Innét datálódik néhány újabb nőírónk szinte frenetikus sikere a regényirodalomban. Ezen a héten új nőíró lépett ki a porondra: Simonfay Margitnak hívják, könyvének címe: Veronika szerencséje. Formája talán nem az az ideges, lüktető, százszázalékosan őszintének tetsző írás, amely a legújabb nőíró-generációt jellemzi. Nyugodt és akadémikus stílusa mögött azonban már az egészen mai nő problémái izzanak. Modern történet modern figurákkal, főleg fiatalokkal, akiknek gondolataiba belelátni olyan nehéz a más kultúrában, más, nyugodtabb légkörben felnőtt embernek. Aki közelebb akar kerülni a mai fiatalsághoz, olvassa el ezt a könyvet. Simonfay Margit, a »Veronika szerencséje« szerzője 107