Színházi Élet, 1937. november 28–december 4. (27. évfolyam, 49. szám)
1937-11-28 / 49. szám
nöke, akivel most újra összetalálkoztam Londoniban, »A néma levente« próbái alatt. Hívtam, hogy látogasson* Budapestre, mire azt felelte, hogy szíelmesen jön, ha éni viszont elmegyek vele Monokra. Természetesen elfogadtam a feltételt, így történt, hogy eljött velem Budapestre és november 20-án reggel már útban voltunk Monok felé. Csúf, ködös novemberi időbeli autón vágtunk neki a Szerencsről kiinduló sáros útnak. Már a vonatom elmesélte, hogy amikor gyerekfővel elkerült innét, egyetlen rokona maradt a faluban, úgynevezett »gazdag rokon«, Klein Sármdor mészáros. A kis Sándor gyerek, — mármint Mr. L. — is sütkérezett néha gazdagságának fényében. Ha Klein Sándor marhát vágott, Lichtmann Sanyi szaladt végig a falun a hírrel, hogy a mészárszékben friss hús kapható. Ilyenkor két krajcár volt a javadalmazása. Szerencsen érdeklődtünk, mi van Klein Sándorral. Megtudtuk, hogy a mészárszéket bezárta, — úgy látszik azóta kevesebb húst esznek Monokon, — és az öreg Klein kupeckedéssel foglalkozik. Szerencsésebb mészárosoknak vásárolja a varginávaló marhát. Jó időben és száraz úton tizenöt perc alatt elérhetnénk autóval Szerencsről Monokra, így azonban félórába tart, amíg feltűnik az Amerikába szakadt Mr. Lichtmannin első képszerű emléke, a kiserdő, ahhová testvéreivel és pajtásaival néha kirándult gombát szedni. — Hogy féltünk ettől az erdőtől! — mondja és meghatottan mosolyog hozzá. Bevergődünk Monokra. Az alelnök nem bírja ki többé a kocsin. A szélső háznál leszáll és gyalog indul el a sáros úton. Nem valami bátorságos feladat, mert a cipő néha bokáig szüpped a sárba. A falusi utcia csöndes, alig egy-két ember lézeng kint. Az első emberi lény, akivel találkozunk, nyolc-tíz éves gyerek. Az anyja sóért szalajtotta a boltba. Vitézül dagasztja a sarat. Megállítjuk: — Hol lakik az öreg Klein Sándor? — A kupec? — Az. Megmondja és amikor Mr. Lichtmann nagy kerek, fényes pénzdarabot nyom a kezébe, gyanakodva néz ránk. Aztán boldog rikkantással elnyargal, talán fél, hogy visszavesszük tőle a pénzt. De, úgy látszik, nincs oka félni, mert újabb két gyerek botlik az utunkba és a különös úriember, aki valami értelmetlen nyelven beszél, azoknak is ezüstpénzt osztogat. Most egy kislány kerül elénk, aztán megint egy fiúcska, ők is részesei lesznek a csodának. Rövidesen elfogy minden ezüst, váltani kellene. Éppen ott állunk Engel Adolf vegyeskereskedése előtt, tipikus falusi bolt. Az alelnököt a cégér láttára megint elfogja az emlékezés. — Óh persze, — mondja — itt is kisegítettem néhanapján, amikor Engel bácsinak le kellett menni valamiért a pincébe. Megkért, hogy vigyázzak, amíg visszajön. Néha két-három szem prominencukrot kaptam fizetségképpen, sőt amikor Amerikába költöztünk, úgy volt, hogy kapok tőle egy kalapot is. Igen nagy csalódás volt, hogy mégsem kaptam meg, az édesanyám még a hajón is emlegette ... Bemegyünk a boltba, én vagyok a tol- Engel Adolf bácsi, aki annak idején nem vett kalapot Lichtmann Sanyinak (Pálházy foto)