Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-04-22 / 17. szám
Az első magyar dalmű költője. Egy rövid mesét mondok el, mely az olvasó előtt érdekesebb lesz, ha előre bocsátom, hogy 1821-ben szóról szóra megtörtént. Pár nappal ezelőtt látogattam meg színészetünk egyik aggastyánét, s kértem, hogy beszéljen valamit a régi jó időkről, mikor a magyar művészet még csak kezdetleges állapotban volt. Érdekes látni egy agg művészt, midőn lelkesedik, erővel akarja lerázni a prózai mindennapiasság hideg és naponként vastagodó kérgét, mely mint kihűlt láva eltakarja a költészet tüzét, s csak rendkívüli okokra pattan szét, mikor amaz isteni tűzláng füstjei előtörnek. Mi okozhatja ezt agyjainknál inkább , mint a múltakra visszaemlékezés. Veteránom sokáig beszélt, míg végre arca gyuladozni kezdett, s fiatal tűzzel festette a rég lefolyt napokat. Midőn művészetünkről beszélt, szeretetteljes tűz égett szemeiben, mint a dajkának, ki fölserdült növendékeire pillant, s föléled lelkében, hogy egykor azoknak ő is adott életerőt. Összejártam öregemmel Nagyváradot, Debrecent, Kolozsvárt, azon helyeket, hol egykor művészetünk bölcsőjét rengették. Ismételve említette Sándorffy József, biharmegyei főorvost, mint serdülő ifju színészetünk egyik pártfogóját, ki a fenn irt időben, Nagyváradon egy társaság élbre állott, működési teréül megszerezte a Rhédei-házat, itt kényelmes színpadot állíttatott, melyben a kényesebb közönség számára még páholyokról is gondoskodott. — Örömmel emlékezett azon bokros bajokról, mellek kapcsolatban voltak rendezői hivatalával; és mikor a Rhédei ház szép kertjére, ennek nyári lakára került a sor, hol mint rendező volt elszállásolva, aggastyánom virágról virágra szállt, oly élénken irta le e kertet, hogy most is magam előtt látom. — Egyszer épen rendezői bajokba voltam mélyedve — igy folytatá, midőn a kertet már minden zugában összejártuk, — midőn egy huszár lépett be ily szavakkal: — Uram! egy eladó veres csákóm van, olcsón adom. Már tagadó választ akartam adni, de eszembe jutott, hogy az ajánlott csákó a „Hóra és Kioska“ előadásakor jó szolgálatot tehet, s ezért rövid fontolás után igennel válaszoltam. — A huszár ezután néhány perccel visszatért egy csaknem új veres csákóval, mit azonnal megalkudtam két váltó forinton, azon utógondolattal , hogy Sándorffy úr eljárásomat helyeselni fogja. — De honnan jönek, és hová mennek magok barátom ? kérdeztem a még ott álló huszárt. — — Nagy-Enyedről uram! . . . igy válaszolt; azt is megmondta hová, de biz ezt már elfeledtem. — Tehát tükör előtt épen a csákót próbálgattam, midőn a huszár megint igy kezdé : — Nincs-e szükségük az uraknak egy olyan emberre is, ki muzsikálni tud ? E kérdésre figyelmes lettem. Örökké ott járt az eszem, hogy lehetne társaságunk számát ilyen tagokkal is szaporitni ? A dolgot Sándorffynál nehezen véltem kivihetőnek, de dacára ennek, így válaszoltam : — Barátom! minő muzsikus az ? hát tud-e valamit ? — Tud ez uram mindent; először is : szépen trombitál, játszik valdhornot, posarit, klarinettet, flótát. . . — Elég, elég — vágtam közbe — hát hegedülni tud-é? — Meghiszem azt uram ! — Magyar nótát játszik-e? — Jobban, mint egy cigány! hisz szábstrombitásunk volt, a csákó is övé. . . — S miért adja el csákóját? — Tudja az úr, eladja, mert pénz dolgában nagyon megszorult ; aztán a csákóra nincs is több szüksége, mert az ezredtől elbocsátották. — Miért bocsátották el ? — Mert egy kissé izgága ember, az ezredessel összeszólalkozott, s ezért elküldik . . . — Barátom, szeretném látni azt a maga trombitását. — Nincs ennél könnyebb uram! azonnal itt lesz. A huszár igazat mondott; kilincsemet alig hagyta el, s egy kis szőke, vörösre hajlandó bajusza , élénk egyén állott előttem. Már külsője s társalgási modora is megnyert, de a hegedű és magyar nóták várakozásomon fölül kielégítettek. — Most már csak azon kételyemet kellett még eloszlatni, ha vájjon jó ismeri-e a hangjegyeket? Azonban e felől nem kis feladat vola meggyőződnöm, mert igaz , hogy kólából énekeltem magam is, de a hangjegyeket alig ismertem. Fájdalom! ma is a betegség elemében sinkk énekeseink nagyobb része. — Tehát ilyen volt hangjegyismeretem, s valamely cselfogáson törtem fejemet, hogy járatlanságom dacára művészem tudományát megmérhessem. — Sikerült egy jó hadi cselt gondolnom, t. i. eléje tettem az „Ujhold gyermekének“ azon dallamait, melyeket kivülbelül jól ismertem, s azt véltem, hogyha épen úgy fogja hegedülni, mint én tudom, akkor a kottát jól kell ismernie. — E próbán is fényesen átmenvén, viszont egy dalocskával kisértettem meg, melynek most csak kezdetére emlékezem: „Az öröm mennyei érzés Elyseum leánya.“ E dalt, mivel nem volt hangszerelve, zenekíséret nélkül szoktuk adni, tehát zenészemet fölkértem , ha lehet, még ez nap estére hangszerelje. Pár szóval kikérdezte, minő hangszereink vannak ? azonnal leült, s nagy bámulatomra rögtön elkészítette, úgy hogy esti előadásunkon sikerrel ment keresztül. — Most sietve kellett Sándorffyval értekeznem, mert ördöngös zenészem, — kit képzetemben már előre karnagygyá emeltem — csinos kis olasz nejével s a csákó árával együtt csak a szabad ég alatt volt elszállásolva. Tehát nem csak szerződésről, hanem szállásról is kellett gondoskodnom. A Rhédei ház kertjében egy kis kertész szobácska volt, melyből ásót, kapát, s több efféle szereket kitakarítván, a főorvosné ajándékából egy cseléd nyoszolyát rögtönöztem, mely állott egy párna, egy lepedő s egy szalmazsákból. — A főorvos 30 váltó forint havi fizetést utalványozott. — így egyelőre minden el volt igazítva, s kivált egy fölsegélésére rendezett hangverseny, mely 170 irtot jövedelmezett, karnagyunk szükségeit fedezte, így beszélt veteránom a régi jó időkről. — Ezen huszár főtrombitás Ruzsitska Józef, s elbeszélőm Udvarhelyi Miklós, ki mai napig ernyedetlen hive maradt Tháliának, s egyike azoknak, kik közméltánylást érdemelnek. A fölebb mondottak után nem sokára Udvarhelyi jó barátjával, Ruzsitskával együtt állította föl Thália templomát, hol utóbbi az „Arany idő„ második részét (a Vanza által írottat) tette zenére. — Innen Udvarhelyit a 30 forintos fizetésről Nagy Lázár — főigazgató — 70 forint havi dij mellett Kolozsvárra szerződtette, hol legelső befolyását arra használta, hogy uj barátját Ruzsitskát is meghívják. 1822-ben tehát Kolozsvárt voltak, s itt a két jó baráthoz még egy harmadik is csatlakozott, Kocsi, ki amazokkal a Béla futása kivitelén közös erővel működött. — Udvarhelyi szerint, e magyaros dalmű eszméje legelébb az ő agyában fogamzott meg. — Kocsi, a szövegen szükséges változtatásokat csinált, s Ruzsitska zenére tette. Ruzsitskára két barátja nagy befolyást gyakorolt, ugyanis azon helyeket, melyek ecsetelése után még nem birtak elég magyar jellemmel, addig birálgatták, addig adták a magyar helyes mértéket, mig Béla futása úgy a mint van, ki nem kerekedett. Miként Udvarhelyi mondja, Béla futása dallamait eredetileg Ruzsitska szerzette, s ők csak kijaviták ; de nem tehetem , hogy ezen állítással szemben, egy egészen eltérőt is meg ne említsek. Ez a Brassaié, ki a zenének akkor is szintoly nagy barátja volt, mint ma, s a Béla futása körüli eljárást figyelemmel kisérhette, mert azon időben épen Kolozsvárt lakott. — Szerinte Ruzsitska eredeti szerzeményei csak a csekélyebb jelenetek, s legszebb dallamait, — melyek már azelőtt a nép száján éltek, — szóról szóra Kocsi énekelte tolla alá. — Ruzsitska tehát az egészet inkább csak összeállította és hangszerelte. — Ki ismeri Brassai élénk emlékező tehetségét, nem teheti, hogy emez állítását figyelem nélkül hagyja. — Ugyan ő azt is erősíti, hogy sok magyar darab — melyek napjainkban — kivált cigányok neve alatt — mint eredeti jelenik meg, Erdélyben már akkor régen ismeretes volt. Ruzsitskát illetőleg — mondottakon kívül — Udvarhelyitől még annyit hallottam, hogy Béla futásán kívül ugyan csak Kolozsvárit irta „Kemény Simont“, mely színpadra is került. Továbbá, hogy Pápán született , erre öregünk csak homályosan emlékszik, s úgyszintén e kérdésemre is : „hol halt meg ? vagy él-e meg?“ ezt felelte : „Lehet, hogy mai napig él, de erről senki sem mondhat bizonyost, mert Kolozsvárról távozta után, mintha égbe ragadták volna, örökre eltűnt.“ Végre azt is megjegyezte Udvarhelyi, hogy a „Béla futása“ szerzője untalan tiltakozott azok ellen, kik rokonságba akarták hozni a veszprémi Ruzsitskával. 13a.Artalus István. ------------------------ „A Zsidónőről.“ A P. Napló tegnapi száma így ír: „Tegnap (ápril 19-én) oly operai előadást élveztünk a nemzeti színházban Halewy „Z s i d ó nő“ című remek dalművében, mely egyrészről az igazgatónak az opera szervezésében körülményileg kivántató és létesíthető helyes intézkedéséről tesz tanúságot, másrészről meggyőz.