Szinháztörténeti Értesitő, 1954 (3. szám)

1954-12-01 / 3. szám

az OSzM képviseltette magát, hogy ily módon rója le kegyeletét a magyar szín­művészet elhalt kiválóságai előtt. Részt vettünk április 24-én a Katona József Szín­házban rendezett Kántorné emlékünnepélyen és május 8-án Földvári Gábor a szín­házalapító alispán halálának százéves fordulóján a Nemzeti Színház, a Színház- és Filmművészeti Szövetség, valamint az OSzM képviseletében Cenner Mihály ko­­szorúzta meg Földvári Gábor tassi sírját. Szeptember elején váratlanul meghalt dr. Gálos Rezső ny. egyetemi tanár, az irodalomtudományok kandidátusa, a Magyar Tudományos Akadémia I. osztálya Színháztudományi Albizottságának tagja. Halála nagy vesztesége intézetünknek is. * * * Helyreigazítás. A Színháztörténeti Értesítő 2-ik számának 28-ik oldalán Illés he­lyett tévesen Edvi Illés szerepel. Színészábrázolás — szerepábrázolás A jelmezes színészportré érdekes ábrázolási feladatot jelent a festő szá­mára. Nemcsak az ábrázolt egyéniségében kell elmélyülnie, hanem tanulmá­nyoznia kell a szerep jellegét is. A feladat megoldásának sikere nemcsak a festőn múlik, hanem azon is, hogy az ábrázolt színész mennyire őszintén élte bele magát szerepébe. Ha a színész a szerepben is csak önmagát adja, a kép a színészt fogja ábrázolni, szerepének jelmezében. Ha csak a szerepet játssza, s­ nem ad hozzá semmit egyéniségéből, a festő ecsetje alól ez vagy az a szerep kerül ki, füg­getlenül alakítójának személyétől. De ha a színész a szerep jellemének és saját egyéniségének szintézisét adja, a festő számára megvan a lehetőség a színész jellemábrázoló készségének megörökítésére. Természetesen ez nem minden színésznek és nem minden szerepben sikerül egyformán, mint az a színi elő­adásokon is látható. Sztanyiszlavszkij, korunk legnagyobb színházművésze és színészpedagó­gusa, tudományos rendszert dolgozott ki, melynek elsajátításával a színész az ösztönös művészi készség és a tudatosság együttes alkalmazásával az „ihlet“ múló pillanatát állandósítani képes, mintegy állapottá tudja rögzíteni. Ezt az állapotot kell a festőnek megragadnia, a színész és szerep egybeolvadásá­nak megfestésére. Végigtekintve a festészet történetén, látjuk, hogy az ábrázolás mikéntje mindig vagy az egyik vagy a másik oldal felé tolódott el, s ritkán sikerült a festőnek az említett szintézis alapján ábrázolni a színészt, de ezt legtöbb eset­ben nem is tűzték­ ki feladatul. Watteaunak, a francia rokokó nagy festőjének képei között több színházi vonatkozásút is találunk. Különösen érdekelték a párizsi olasz színpad alakjai és előadásai, s ezeket több képen örökítette meg. Figyelmét mestere, Gillot hívta fel reájuk, aki szintén készített hasonló tárgyú műveket. Ezek a színé­szek még commedia deharte formában vitték színpadra darabjaikat, amelyek szereplői mindig ugyanabból a hat-nyolc visszatérő típusból álltak. Bár az előadás kötetlen formája tág teret engedett egyéni találékonyságuknak és színező kedvüknek, a típusok jellegét határozottan körvonalazták. Így Watteau képei is, amelyekről biztosan tudjuk, hogy az olasz társulat tagjait ábrázolják, inkább a szerep, a típus jellegzetességeit domborítják ki, mint az alakító szí­nészt. A ,,Mezzetini“-ben és utolsó nagy művében a ,,Gilles“-ben, melyek 217

Next