Szocialista Művészetért, 1960 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1960-01-01 / 1. szám

a MŰVÉSZ vagy a MŰ? 5 (Gondolatok Gyenes Tamás írásához) VITATHATATLANUL ÉRDEKES, szükségszerű, mond- hatnám égető, feltétlenül napirenden levő kérdést boncolgat Gyenes Tamás lapunk legutóbbi számában. Minden embert, s aki művész, akit művésznek könyvelnek el valahol, vagy aki művésznek tartja magát, talán nem egyforma erővel, vagy nem ugyanazon szempontból, érdekel, legalább is érint ez a kérdés. Sok szó esik erről hivatalos értekezleteken kívül, baráti társa-ágokban is, pohár bor mellett, vagy talán éppen az alkotói munka közben. A kérdés, tehát a kérdés, a felvetett gondolat, valóban probléma. VALÓ IGAZ, HOGY AZ ELMÚLT KOR NAGYJAI — mint Gyenes Tamás is említi — szoros kapcsolatban álltak saját korukkal, ha nem is az egész néppel, de a személlyel, réteggel, osztállyal, amelyhez személyes kapcsolat, az eszmeiség, vagy adott esetben érdekközösség kötötte őket. Ha ezt nem tették volna, nem, születhettek volna az elmúlt korokban olyan alkotások, amelyek a ma emberét is lenyűgözik. NEM ÉRZEM FELADATOMNAK és magamat arra hivatítottnak, hogy a továbbiakban elméleti síkon vagy történelmi magyarázatokba bocsájtkozva beszéljék erről a kérdésről, ezért mindössze egy-két gyakorlati, mondhatni hétköznapi gondola-tot szeretnék elmondani saját területemről, az előadómű- s részét köréből. Ahogy említettem, a mi problémáink, fel-adataink mások, mint az alkotóművészeké. Nekünk nem szob fraink, képeink kerülnek a nép elé, nekünk előre elkészített műalkotásokat, Mozart, Beethoven, Brahms, Sosztakovics, Ravel, Bartók, sőt még további fiatal alkotó kollégáink muzsikáját kell megszólaltatni, megismertetni, megszerettetni. Ezért talán a mi köreinkben e probléma egyszerűbbnek látszik. Azonban — véleményem szerint — amennyire szükséges, hogy az alkotó ismerje azokat, akiknek alkot, annyira elengedhetetlen, hogy a megkomponált műveket előadó művész szintúgy ismerje az életet, azokat, akik őt meghallgatják, akiknek szépet, nemeset ad, csodálatos melódiákat nyújt át,, hozzátéve a maga vélemé ínyét, érzésvilágát, emberségét. Nem elég tudnunk, szívünk mélyéig éreznünk kell, hogy nem semmittevő, „jól szituált” embereknek „adunk el” művészetet a „Budai Vigadóban”, ha- nem új ritmust diktáló, új életű, új emberek számára muzsifálunk. Valóban nehéz kérdés ez. Lényegesen egyszerűbb ezt észrevenni a gazdasági életben és dolgozni érte. Sokkal nehezezebb a művészetben. Sokkal inkább támadható, és sokkal inkább támadják is, lemérése, igazolása általában hosszabb időt igényel. Tudomásul kell vennünk azt is, hogy megrendelőnk, s munkaadónk — ha még nem is teljes egészében — nem az impresszárió, vagy az annak dolgozó szerkesztő —, hanem egyre inkább a közönség, a bennünket, művészeket eltartó nép. Is-mernünk kell tehát ezt a népet, egész életét. Talán naivnak hat, de azért elmondom: " Az elmúlt félévben, mióta számos fiatal művészkollégám,- mai rendszeresen járunk ipari tanulók és ifjúmunkások közé, nemcsak saját, de kollégáim életén, erkölcsi felfogásán is le- mérhetem az olyan jeleket, amelyekről már hosszú évek óta beszélünk, hallunk, de amelyeknek valósága csak az elmúlt hónapokban ért el hozzánk. Nekünk, előadóművészeknek nem áll módunkban a különböző stílusirányzatok megdöntése, meg- változtatása, újak megteremtése. De módunkban áll megvál- toztatni egész magatartásunkat, alkalmazkodva, felzárkózva egy új életet megteremtő alkotó nép munkája mellé. TEHÁT HATÁROZOTTAN ELLENTMONDOK ismeretlen művészkollégámnak, aki azt mondja: „művész maradj a mű s termedben, készíts jó műveket, és ha erre képes vagy, kapcso- l latod máris készen áll a néppel.” E helyett így gondolom: „ember, ha művész vagy, — ha v annak tartod magad, élj ember módjára, élj együtt a néppel, az ő céljait látva, fess képet, mintázz szobrot, írj darabot, s közöttük, köztünk élve hass és szerezz örömet a muzsikával.” Kocsis Albert 3 is mikor tervbe vettem, miskolci utazásomat, az általános érdeklődés mellett inkább személyi ígéretek köteleztek. Az új színház megnyitásán való részvételem olyan sok véletlen lehetőségen is múlott, hogy időm sem volt előre felkészülni ennek az eseménynek a befogadására. Igyekeztem jelen lenni az ünnepségen már csak illendőségből is. S így bár tudtam, hogy új színház, modern színház épült Miskolcon, s azt látni kell , meglepetésem tökéletes volt. MTA lába, három év alatt eldl- lankadt az ember figyelme egy ugyanazon dolog iránt. Három éve tudom, hogy a miskolciak nehéz, néha majdnem lehetetlen körülmények között dolgoznak — láttam is közelről — dehát — „építik őket! Majd lesz jobban is! Nem lehet folyton sajnálkozni”. Ilyen álláspont alakult ki bennem is az idők folyamán, s így aztán kissé tompult érzékkel érkeztem meg a városba, — ahol a látottakon fellángolva — lelkesedésem nem ismert határt, a napjaink halálozási startatisztikájának átlagát veszem, életem felét nagyjában akkor is leéltem már. S ebben a felében az újjáépített Miskolci Déryné Színház megnyitásánál felemelőbb, meghatóbb színházi eseményben még nem volt részem. Senkinek sem kellene szégyenkeznie, ha a legmeghatottabb és legemelkedettebb hangon részletezné mindazt a forró érzést, amely elfogott mindannyiunkat, mert hosszú oldalakon lehetne elemezni ennek az eseménynek a jelentőségét, nagyszerűségét, fontosságát. A létünk nem egyszer bonyoult, néha kusza, néha ellentmondó viszonylataiban nem mindig könnyű meglátni és szem előtt tartani a távolabbi jövő perspektíváit. Vidéki városaink nagyiramú fejlődése közben is sok még szemünk előtt a múltbeli maradvány. Akárcsak vidéki színházaink életében, magukban az épületek maradiságában, a munkakörülmények bizonyos elmaradottságában is. S az igények hatványozódó és hirtelen növekedése nemegyszer érthetetlen türelmetlenséget is szül, fejlődésünk későbbi években megvalósítandó terveivel szemben és súlyosabban veti latba a pillanatnyi nehézségeket, mint eljövendő szép eredményeinket. Az újjáépült miskolci színhed ház messzire világító torony színházaink jövőjét illetően. Mint első állomása egy, majd fokozatokban megvalósuló pompás fellendülésnek, nagyszerű létezése, kézzelfogható valósággá változtatja a betűket és számokat, melyek további vágyainkat, reményeinket még csak papírra rögzítve tárják elénk. Mert mindazoknak, akiknek még nem volt szerencséjük a miskolci színházat és annak minden részletét alaposan és részletesen, közelről szemügyre venni, azt kell tudniok, hogy itt nem egyszerűen egy nagyon szép „vidéki színház” látható, hanem hogy itt megépült —a belső berendezését tekintve — az ország legpompásabb színháza s ezen túlmenően — szerény tapasztalataimat véve alapul — Európa egyik legkorszerűbb, legszebben dekorált színháza. Íy minden szép, művészien meg■ '' munkált részletén különkülön örült az ember szíves melegség fogta el, ha arra gondolt, hogy mindezt a város tervezői alkották meg, hozták létre. Igazán mondhatom: modern vonalvezetésű falikar, kis és nagy csillár, állólámpa megtervezésében ennél művésziebbet, szebbet sehol sem láttam az országban. S a régies építkezés maradványait a modernebb, levegősebb elemekkel kevés helyen tudták ilyen harmonikus hangulatba összeolvasztani. Minden adva van a közönség kényelmére és jóérzésére, maximális kényelem, bőség szolgálja a színészeket, műszakiakat egyaránt, hogy munkájukra való felkészülésükhöz minden a legmesszebbmenőkig rendelkezésre álljon. Külön cikkben kellene ismertetni a legújabb angol világítási berendezésnek, ennek a kis „elektromos csodának” a bűvészmutatványait, melyek a világítástechnika legmodernebb vívmányaival állnak a művészi produkciók szolgálatába. r~7~elmérhetetlen erejű agitáa-ció és propaganda sugárzik a falakból, félreérthetetlenné téve, hogy csak a mi társadalmi rendszerünk és berendezkedésünk képes ilyen kincset adni egy vidéki városnak, a nemzetnek. Ha omlott már válaszfal Pest és vidék között, akkor most olyan sok köbméter mállett porrá, hogy azt hosszú ideig megszámlálni sem lehet, hiszen egyelőre minden nap újabb és újabb emberfők és emberszívek sokaságának tárja ki a színház kapuit,, ahol e fők önérzetesednek, öntudatosodnak, ahol a szívek dagadnak majd és patriótákká válnak, kézenfekvőbben tapintva a jövő megvalósulandó terveit, a legmagasabb igényt, és egygyé válnak azzal a fogalommal: „a mi városunk”.Ennyi nélkülözés után talán a képzeletnél is szebb otthonba jutottak a miskolci színház tagjai. Ma még elsősorban soraik rendezését kell feladatukul tűzni. A rendezett munkakörülmények az az igény, amely most már a falakból is sugárzik, nyilvánvaló, rövidesen még híresebbé teszi a miskolci színház előadásait, mint amilyenek ennek előtte voltak. Mert hiába: igénye igényt növeszt s jól értékesíteni mind művészi, mind technikai téren mindazt, amit az állam adott, nem lesz könnyebb, mint létrehozni azt. Dehát kedvben, lelkesedésben ilyen falak között nem lehet hiány. S nemsokára bizonyosan az ország legszebb színházában, az ország legjobb előadásainak jónéhányát ünnepelheti majd a közönség. Teljes szívből kívánok ehhez sok, nagyon sok sikert! EGY Színház ÚJJÁSZÜLETÉSÉRE Irta: BÉKÉS ANDRÁS a Szegedi Nemzeti Színház rendezője Beszümölő Az Operaház szakszervezet bizottságának választásáról 104 küldött, 8 meghívott, a pártszervezet, az igazgatóság, a Zeneművészek Szakszervezete és elnökségünk képviselői hallgatták meg Avarkeszi János elvtársnak, a szakszervezeti bizottság titkárának beszámolóját. S a beszámoló után egymás után következtek a felelősségteljes, az Operaház ügyeit gazdaként számbavevő hozzászólások. Szó esett itt a kapcsolóberendezés megjavításától kezdve a fotókör anyagi támogatásáig, a munkavédelemi helyzetétől a nyugdíjasokkal kapcsolatos problémákig, a káptalanfüredi üdülő költségvetési alapjától a klub támogatásáig, mindenről. De ezeken túl valami többről is, arról, hogy mit jelent az Operaház dolgozóinak körébe tartozni. És ezúttal inkább erről szóljunk. Nem mintha a többi kérdés nem érdemelné meg a fokozott figyelmet, hanem azért, mert úgy érezzük, hogy az önkritikusan megfogalmazott gondolatok nagyon is általánosíthatók és azokról jó lenne másutt is beszélni. Emberekről szóltak a taggyűlésen, emberekről, akik sokszor jók, sokszor rosszak egymáshoz. Bélai Marcel említette, hogy amikor legutóbb operáción esett keresztül kollégái szinte elhalmozták a szeretet jeleivel. De sajnos — mondotta — van egy másfajta jelenség is. Ugyanazok az emberek, akik szeretettel közelednek egymáshoz az Operaházon belül, kívülállók előtt tesznek sokszor megalapozatlan megjegyzéseket az Operaház munkájáról, kollektívájáról. Az egyik operaházi tag, — egyébként művelt felesége — egy társaságban így beszélt: „a Trisztánt ne nézzétek meg, meg fog bukni.” Magam megkérdeztem egy színész barátomat, amit érdemes megnézni abban a színházban, amelynek tagja. Így válaszolt: „mindent„Nálatok minden jó?” — kérdeztem. „Én nem vagyok operaházi tag” — válaszolt a színész. Lehetne még példákat sorolni. Az Operaházhoz való odatartozás kötelez bizonyos íratlan normák betartására. Baranyai Tibor elvtárs is az Operaház tagjainak elkötelezettségéből, eddigi eredményeinek összefoglalásából indult ki hozzászólásában. Köszönetet mondunk azoknak, akik itt az Operaházon belül a közösségért dolgoznak, akiknek sokszor fárasztó ez a munka és nem juttatja őket semmiféle előnyhöz, — mondotta —. Órákon keresztül lehetett volna sorolni a beszámolóban mennyi mindent intézett el a szakszervezet, mennyi problémát oldott meg. Erről kevés szó esett. Helyes is így, mert az eredmények méginkább szerénységre köteleznek. Az eddiginél harcosabban kell védeni a dolgozók érdekeit, de ennek a harcosságnak a tagság erejéből, a bizalmiak erejéből, a velük való együttműködésből kell táplálkoznia. Ennek a közösségnek így kell politizálnia. Akik többszöri magyarázat után, a tények alapján sem értik ezt meg és változatlanul „kívülállók” akarnak maradni, — ám maradjanak. A további utat — ha jól dolgozik — mindenképpen ez a közösség fogja meghatározni. Ennek a közösségnek nem szabad tűrnie az egymás elleni intrikát, pletykát, a saját művészi munka, a kollektíva lebecsülését. Ebben a munkában kétségkívül igen nagy segítséget jelent az az igyekezet, amellyel az Operaház művészei törekednek a gyárak, az üzemek, a hivatalok dolgozóival való kapcsolatra. Az Operaház művészei eredményes munkát végeztek ezen a téren. Látják azt is, hogy még tovább kell lépniök, igyekezve az emberi, baráti őszinte kapcsolatok alakítására. Ez az igyekezet nemcsak az életet hozza közelebb, nemcsak az alkotóművész ihletője lesz, de segíteni fogja azt a törekvést is, hogy a marxizmus—leninizmus győzelmes világnézetével megismerkedjenek. Baranyai elvtárs ezután tájékoztatta a jelenlevő küldötteket arról, hogy a szakszervezet elnöksége foglalkozik a munkavédelmi és szociális helyzet megjavításával, az állam tervekkel egybehangolva dolgoznak a különböző beruházások lehetőségeinek felmérésén hogy készül a nézőtéri dolgozók helyzetére vonatkozó javaslat. A szakszervezet központi vezetősége az eddiginél — természetesen a lehetőségek határain belül — nagyobb támogatást kíván adni az Operaház szakszervezeti bizottságának munkájához, a klub, az üdülő támogatása és más kérdések vonatkozásában is. Az Operaház és a sajtó kapcsolatát is szóbahozták néhányan. Javasolták, hogy a szakszervezeti bizottság az igazgatósággal együtt kezdeményezze egy sajtóankét öszszehívását, amely tisztázná a kapcsolatokat, és megtalálná a sokszor indokolatlan nemtörődömség leküzdésének módjait. A beható vita, a válaszok után került sor a vezetőség megválasztására. Tizenöttagú vezetőség dolgozik az Operaház szakszervezeti bizottságában, amely egy művészeti és műszaki bizottságot egyesít. Eredményes jó munkát kívánunk a szakszervezeti bizottságnak. A szakszervezeti bizottság elnöke: Maleczky Oszkár, Kossuth-díjjal, érdemes művész. A művészeti bizottság vezetője és a szakszervezeti bizottság elnökhelyettese : Kerekes János karnagy. Titkár: Avarkeszi János. Gazdasági felelős: Göndöcs József magánénekes. A műszaki bizottság vezetője és egyben titkárhelyettes: Faragó József. Az Operaház munkavédelmi felelőse: Erdélyi József, az Erkel Színházé Békési Árpád. Titkárhelyettesi minőségben dolgozik az Erkel Színházban Tóth Imre. Emellett még csoporttitkárok is működnek. Szocialista művészetért.