Szocialista Művészetért, 1961 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1961-01-01 / 1. szám
A képzőművészeti élet az események szinte szünet nélküli egymásutánja: a kiállítások sorozata, közterületi alkotások átadása, a vásárlásra szánt művek elbírálása tartja izgalomban a művészeket és ösztönöz a munkára. Még e sűrű eseménysorból is kiemelkedik néhány, amely előkészítésében és további hatásában kiemelkedő jelentőségű. Ezek közé tartozott a „Dolgozó emberek között” című, Ernst múzeum-beli kiállítás. Bizonyára akadtak olyanok, akik meglepődtek azon, hogy a felszabadulás után 15 esztendővel e magától értetődő feladatnak — a dolgozó emberek ábrázolásának — illetékesek ilyen hangsúlyos szervezési alátámasztást adnak. Vannak, akik úgy vélik, hogy a szocializmus útján járó ország művészeinek egyetlen és igazi programjához ma már ilyen mértékű előkészítésre nincs szükség. Ez tévedés, mert a dolog nem ilyen egyszerű! A művészet együtt formálódik a folyton alakuló, tökéletesedő élettel. Messziremutató eredmények és hátrafelé húzó erők szálaiból szövődik össze a ma művészetének összképe. Nemzeti hagyomány, forradalmi eszmeiség, egyéni és társadalmi felelősség, korszerűség és közérthetőség — valamennyi csak egy-egy tényező, amelyet számon lehet kérni a művek elemzésekor. A bírálat választóvizébe kerülnek a festmények, szobrok és grafikák, hogy ott azután elváljék egymástól az igaz és a talmi, a valódi szép és a csak tetszetős. De jaj, ha ez a választóvíz zavarossá válik, idegen anyagok kerülnek belé Ilyenkor az okoskodás nem segít. Zavarkeletkezik a művészek fejében, az emberek lelkében és mindennek a képzőművészet látja kárát. Az ellenforradalom körüli időkben már-már veszélyben forgott a művészet társadalmi hivatása, erőre kapott a l’art pour l’art, bomlasztott az elvtelenség. A lelkiismeretes önvizsgálat száműzte ugyan a régebbi hibás szemléletet is, de átmenetileg csökkentette az eleven érdeklődést a szocializmus építésének legizgalmasabb eseményei iránt. Az újra fellobbanó érdeklődés, az egyre szenvedélyesebbé váló alkotói vágy, mely a hétköznapok hősiességének megörökítésére törekszik, becsesebb, mert mélyebb átélés eredménye. Felmérhetetlen hát a jelentősége annak a mozgalomnak, amely meghatározott formát biztosított az erősödő társadalmi tudatnak. Véleményem szerint szakszervezetünk helyesen tapintott rá a legfontosabb tennivalóra. Az elmúlt esztendőkben létrehozott munkás-művész találkozók, a vidéki tanulmányutak organizálása nagy segítséget jelentett a művészeknek. Nem kizárólag és elsősorban a kiállított anyag az eredmények fokmérője, hanem a kapcsolat is, amely a falu és város dolgozói, és a művészek között szövődött. A kiállítás nem határkő, csupán egy állomás képzőművészeti éltünkben, a mozgalom viszont rendkívüli perspektívákat rejt magában. A több tucat festő és rajzoló, aki a nyár idején termelőszövetkezetben vagy üzemben festett, rajzolt, nemcsak a kiállított vagy beküldött művekkel szolgálta a fejlődést. Sok olyan munkával találkozunk még a jövő év folyamán, amely a tanulságos kirándulások alkalmával fogant, s úgy vélem, sokhelyütt felismerhetjük majd ennek az élménynek termékenyítő hatását. Így hát a végleges szentenciákat öszszefoglaló, egész kiállításra érvényes megállapításokra e beszámoló nem vállalkozhat Néhány kézenfekvő tanulságot igyekszem csupán levonni. A szobrászok ezúttal nem vizsgáztak jelesre. Szorgalmas portrétírozó munkájuk jelenlegi gyümölcse inkább jegyzet, tanulmány, és nem érett plasztikai summázás. A grafikusok ismét meggyőztek éles megfigyelésükről, fejlett technikai tudásukról. Ez a rajzok nagyobbik felére érvényes. Egy egészséges szintézis van itt kialakulóban a széles mesélőkedv és az összefoglalt, artisztikus forma között A technikai változatosság is a tartalom jobb kifejtését célozza legtöbbször. Annál több problémát vet fel a festményanyag Ez természetes is. Alig van két egyforma formai törekvés, az egyéniség szokatlan szertelenséggel szárnyal. De a látszatra sokféle képben szemléletbeli rokonságot fedezhet fel a kritikus. Bizonyos mértékű bátortalanság a témaválasztásban, öntudatlan ragaszkodás a paraszti élet hangulatosabbnak vélt, idilli eseményeihez, némi tartózkodás az elevenbe vágó problémáktól, a társasgazdálkodás nagyüzemi megnyilatkozásainak ábrázolásától. Nem is könnyű ez utóbbi! Az üzemi témáknál inkább a dolgozók környezetének, a műhelyek atmoszférájának érzékeltetése sikerült, kevesen vették az embert magát ecsetvégre, kevesen kutatták a társadalmi változásra is fényt derítő egyéni tulajdonságokat. Már a munkafolyamatok megfigyelésében, a gép körül foglalatoskodók, mezőn hajladozók mozgásának jellemzésében jobb az eredmény. A közelnézetbe hozott munkásalakok ábrázolásába gyakran szimbolikus elemek keverednek; az élő ember képi alkotóelemmé desztillálásának folyamatával is találkozhatunk. Mintha kicsit szemérmesebbé vált volna az egész művésztársadalom. Sokan óvakodnak az érzelmek közvetlen kifejezésétől — talán az érzelgősség veszélyétől megrettenve —, viszszaszorítják a korunkra oly jellemző tartalmi motívumot. Külön kellene e kérdés boncolgatásával foglalkozni, mert más vonatkozásban ennek éppen ellenkezője derül ki. A különleges koloritban, életvidám színekben, izgalmas ecsetkezelésben okosan szerkesztett kompozíciókban az élményfakasztotta közvetlenség már teret nyer, a leplezetlen önvallomás igénye megmutatkozik. A történelmi folyamat egy képbe sűrítésében, a hétköznapok ünneppé emelésében, mert azzá válnak, amint a művész alkotó képzelete és avatott keze nyúl hozzájuk —, még sok a tennivaló. A tartalom, a valóság ezer színes virága bomlott ki festőink előtt, és ők most becsülendő alapossággal keresik a kifejezést legjobban biztosító formákat. E szép szándék, e kettő együtthatása nem mindig sikerül. Néha fordított alkotói folyamatnak lehetünk tanúi. Előre kiagyalt formákba azonban nem lehet az életet belegyömöszölni, de a részleteredményeket ilyen esetben is értékelni kell. Néhány munkát szeretnék kiemelni, melyeket ilyen vagy olyan szempontból figyelemreméltónak érzek és legalább lakonikus jelzésekkel — sajnos nem elemző kritikával — felsorolok: Moldován István új szimbolikával kísérletező, nagylélegzetű, határozottan komponált üzemi képei; Szentgyörgyi Kornél lírai közvetlenségű kompozíciója; Cserne Judit monumentális igényű, erőteljes, ízesen festett Nagykalapácsa; Kurucz D. István Cséplése, Aratása, amely a magyar zóna romantikáját oly megnyerően kapcsolja össze a fejlett gépi technikával; Bőd László Szénahordása, derűs színeivel, játékos felületeivel; Holló László és Fenyő A. Endre képei a festői vidék és az emberek harmóniájával — mind kedves emlékem a kiállításról. Balogh András és Breznay József képeinél elsősorban az érdekes faktúra és a merész színek virtuóz fékentartása maradt meg emlékezetemben. Orosz János Állatgondozói az elemző lélekrajz, a pszichológiai jellemzés örömével ajándékoztak meg, Tallós Ilona pasztelles gyengédségű istállójelenete friss élményi erőt sugároz. A névsort még folytathatnám. A felsorolt képek sem hibátlanok, de a mozgalom célját és eredményét leginkább tükrözik: eleven és ihlető kapcsolat megszületéséről tudósítanak. Éppen e megfontolásból kiindulva vitatkozhatunk néhány tehetséges fiatallal. Mivel az új átfogóbb, társadalmilag szélesebb kifejezési igényt ők maguk támasztották önmagukkal szemben, a bírálót is szigorúbb mértékre biztatják. Aczél Ilona, Konfár Gyula, Vecsési Sándor, Somos Miklós, Bazsonyi Arany elsősorban formakultúrájukról, de nem élményük igazságáról győztek meg. Közvetlenebb emlékem maradt Szurcsik János „ökrösszekér” című képéről. Úgy hiszem, hogy az élet örömének és bánatának, az ember egyéni és általános tulajdonságainak kifejezéséért, a végleges és hiteles megfogalmazásért becsülettel kell megvívnia harcát a művésznek. Ahhoz, hogy a tartalom a formához tökéletesen simuljon, a kettő egységbe forrjon, nem elegendő a mesterségbeli tudás: ismerni és szeretni kell a ma dolgozó emberét. E hitemben erősített meg ez a kiállítás is. D. Fehér Zsuzsa A DOLGOZÓ EMBEREK KÖZÖTT CeJegyzetek egy kiállításról) Garabucs Ágnes: Rakodómunkások Szurcsik János: ökrösszekér Holó László: Cséplés Cs. Kovács László: Kaszás Szocialista a MŰVÉSZETÉRT !