Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)
1973-04-01 / 8. szám - Pišút, Milan: Petőfi Sándor
Petőfi Sándor* (Születésének 150. évfordulójára) Dr. MILAN PIŠÚT, DrSc A 19. század első felében valamennyi európai irodalom olyan időszakba lépett, ahol a népi szájhagyomány az élő népnyelvvel együtt az egyes irodalmak integrális alkotórészét kezdte képezni. Az irodalmi alkotásnak ez a folklorizációja a feudális évszázadok kulturális korszakának alkonyát jelezte, s ugyanakkor a burzsoáziának mint vezető osztálynak fellépése révén létrejött új társadalmi kapcsolatoknak igen kifejező megnyilvánulása volt. Egyes irodalmakban ez a folyamat már régebben és fokozatosan ment végbe, másokban, mégpedig leginkább Közép- és Kelet-Európában, csak a múlt század huszas és negyvenes éveiben éri el tetőpontját. És éppen ebben az időszakban lépnek fel olyan nagy személyiségek, akiknek irodalmi alkotása nem képzelhető el a népi hagyománnyal való kapcsolatuk nélkül. Ezek egyike volt Petőfi Sándor, a magyar irodalom valóban első népi és forradalmi költője. Költői alkotásában tökéletesen megörökítette saját korának eszmei forrongását, a radikális demokratizmus eszményeit vallva magáénak, és egyúttal tökéletes művészettel ábrázolta a magyar népet és annak országát, teljes változatosságában és egyediségében, tipikus és drámai élethelyzeteiben. Feladata ma is bátor és igaz hitvallásnak tekinthető, ahol a szerző azonosítja magát a népi közösséggel és annak az igazság utáni vágyával, egy sérelem-, erőszak- és nyomormentes világ iránti áhítozásával. Kivételes élettapasztalatai, amelyek lehetővé tették számára valamennyi társadalmi osztály, a falu és város, a nép gondolkodásának, valamint az akkori Európa szerte dívó gondolatáramlatok megismerésen voltak költői rögtönzéseinek és komoly, társadalmilag elkötelezett alkotásainak forrásai. De éppen ilyen kivételes volt tehetsége is, amellyel magába szívta a nép- és irodalmi nyelv titkait és kifejező erejét. Szinte hihetetlen lenne hogy a magyar költészetnek ez a lángelméje szlovák szülők gyermeke, ha nem vennénk tekintetbe a környezet jelentőségét, ahol gyermekkorától fogva nevelkedett. Petrovics István mészáros, később kocsmáros és Hrúz Mária fiaként született 1823. január 1-én Kiskőrösön, Pest megyében. Életének második évétől kezdve Félegyházán élt, egy színmagyar faluban, a magyar puszta közepette. Ha feltételezzük is, hogy a családban szlovákul is beszéltek, a társalgási nyelv a magyar népnyelv volt, amelyben fejlődött gyermek és fiúkorában. Nem volt helyénvaló egyes szlovák irodalomtörténészek részéről, hogy Petőfit renegátsággal vádolták. Petőfi a magyar nyelvvel már gyermekkora óta összeforrt. És minthogy szülei sem hagyták el a magyar környezetet, habár helyiségről helyiségre vándoroltak, az ő esetükben is természetes asszimilációról beszélhetünk. Petőfinek is az volt a sorsa, hogy túlságosan gyakran változtatta tartózkodási helyét. Mint líceumi tanuló elkerült Banská Štiavnicára (Selmecbánya) is, de tanulmányait itt nem fejezhette be, mivel szülei nyomorba jutottak, és nem tudták támogatni fiukat, így Petőfi elhagyta Banská Štiavnicát. Minden vágya az volt, hogy beállhasson vándorszínésznek. Ekkor kezdődnek vándorévei, önkéntessége és katonáskodása, közben megkísérli, hogy befejezze líceumi tanulmányait Pápán, ahol az önképzőkörben első irodalmi sikereit aratja, aztán következik 1842—1843-ban vándorlása a színésztársulattal. Bratislavában háromszor fordult meg, 1940-ben, 1841- ben és 1843-ban. Ez az utolsó év határkövet jelentett életében. Elhagyta a színészpályát. Megjelenik első három verse az Athenaeum c. folyóiratban. Bratislavában 1843-ban ülésezett a magyar országgyűlés. Petőfi itt nagy nyomorban élt, az országgyűlési hírek másolásával kereste meg mindennapiját. Ekkor veszi k Cikkünket a Slovenský jazyk a literatúra v škole c. módszertani szaklap 1973. évi januári számából vettük át. , 233