Szocializmus, 1946 (30. évfolyam, 1-11. szám)
1946-01-01 / 1-2. szám
SZOCIALIZMUS ára szállította le. Szemben 1914—18 erőfeszítésével, az ipari tőkések és vezetők közepesnek vagy gyengének mutatkoztak. Most nem alakult ki az „ipari kapitányok“ ama vezető csoportja, amelyet a vezetésre jelleme és technikai készsége képesít, s amelynél a vállalkozó szellem, a hosszabb távra irányuló erőfeszítés az azonnali haszon vágyát is háttérbe szoríthatja. Talán éppen ez mutatja legvilágosabban, milyen gyors volt a burzsoázia vezető rétegének süllyedése az első és a második világháború között. Hiába próbálnák e hanyatlást a munkások egyre túlzóbb, egyre kényelmetlenebb követeléseivel vagy erőszakoskodásával magyarázni. A munkáltatók tekintélye 1914 előtt is vitás és támadott volt. A munkásosztály növekvő ereje ténnyé vált, amellyel szemben állást kellett foglalni. Mit ér az a munkáltató réteg, amely se harcolni, se megegyezni nem tud a munkásosztállyal, sem uralkodni rajta, sem a részét biztosítani? Amely tekintélyét a „törvényes védelemtől“, vagy a rendőri segédlettől reméli csupán? A mi korunkban csak egy lehetősége van a munkáltatónak tekintélye fenntartására, ha imponáló fölényét tudja bizonyítani, ha életet és virágzást tud maga körül fakasztani; szóval, ha képes éppen arra, amire a francia burzsoázia már képtelen volt. Vizsgáljuk meg kissé alaposabban, hogyan foglalt állást a burzsoázia az utolsó húsz évben a legfontosabb kérdésben, a háború és a béke kérdésében. Napjaink francia burzsoáziája egyszerre békés és uszító; azt mondhatnék, hogy békét kíván, s nem is tisztességes békét — ezt a jelzőt nem merném használni — de olyan békét, amely gőgjét nem sérti. Ez a burzsoázia nem tudott békét akarni, mikor a béke lehetséges volt, s nem tudta a háborút vállalni, amikor a háború elkerülhetetlenné vált. Wilson „álmodozását“, a Népszövetséget, a kölcsönös segítség elvét, az egyetemes biztonság gondolatát, a lefegyverzést, az európai államszövetséget, mind-mind megvető kétkedéssel fogadta, s e kétkedés részben rég elállt bölcsességéből, részben a győzelem még friss mámorából fakadt. Franciaországnak akkor hatalmában lett volna megszervezni a békét, diktálni a békét Európának: a francia burzsoázia méltóságán alulinak tartotta. Azután máról holnapra szembekerült azzal a veszéllyel, amelyet nem akart megelőzni. Németországban újból katonai diktatúra alakult ki, még félelmesebb, mint az, amelyet a szövetségesek röviddel azelőtt zúztak szét; félelmetesebb, mert nem csupán a materiális erőre, vagy értelmes módszerekre hivatkozott, hanem az emberállat vak ösztöneit és vad fanatizmusát idézte fel. Hitler úgy hódította meg a hatalmat, hogy felélesztette a nemzeti revans gondolatát, s mikor országában mindenható lett, a világuralomra tört, így veszélybe került egész Európa függetlensége, de különösen Franciaországé. Eljött a pillanat, amikor a háború