Szociológiai Figyelő, 2002 (2/6. évfolyam, 1-2. szám)
2002 / 1-2. szám - Megértés és társadalom - Szabó Márton: A szövegközpontú társadalomtudomány
don tartja ő nemcsak lehetségesnek, de szükségesnek is egy szövegközpontú, értelmező társadalomtudomány kialakítását, valamint megnézem, hogy miként oldotta meg a feladatot a konkrét elemzések szintjén. A két érdeklődési irány három kérdésben konkretizálódik. Az első kérdés: Milyen a társadalom és az ember világa a geertzi hermeneutika nézőpontjából? Én ezt, Ricoeur felfogásához kapcsolódva a szövegvalóság elvének fogom nevezni. A második kérdés: Milyen adekvát módszerrel vizsgálható a társadalom szövegvalósága? Geertz a sűrű leírás kategóriáját használja a módszer megnevezésére. (Zárójelben jegyzem meg: én inkább telített leírásnak magyarítottam volna a kategóriát, és ellentétét sem ritka, hanem szegényes, még inkább egyoldalú elemzésnek.) A harmadik kérdés: Milyen jellegű az a tudomány, amely ezen elvek és módszerek jegyében szerveződik? Geertz és mások fogalomhasználatához kapcsolódva ezt interpretatív vagy értelmező, másképpen diszkurzív tudománynak fogom nevezni. * Első kérdésünk megválaszolása kapcsán Geertz munkásságában a társadalmi valóság értelmezésének négy fontos vonását tudjuk rögzíteni. 1. A világ jelentésteli és interpretált. Vagyis a társadalom intézményei és szokásai eleve jelentéses dolgok, úgy is mondhatjuk, olyan szimbólumok, amelyeket a résztvevők jelentéstulajdonítása tart életben és szabja meg értelmüket s működésük módját. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy vannak agyagra, kőre, papírra stb. vésett „tiszta" szövegek, hanem a társadalom minden jelensége szövegvalóság is egyben. Geertz ezt a nagyjelentőségű tényt igyekszik több oldalról megvilágítani. „Az ember szimbólumokkal élő, koncepciókat gyártó és jelentéskereső állat" - írja le többször is az ehhez hasonló mondatokat (Geertz 1994c, 20), vagyis szerinte az embernek a biológiai szükségleteinél nem kevésbé parancsoló szükségletei vannak „a tapasztalatok értelmezésére, formával és renddel történő felruházására" (Geertz 1994c, 20), ezért az erre irányuló tevékenység, vagyis a szimbólumteremtés és értelmezés nem valami az emberen kívüli valóság rosszul leplezett vagy téves kifejezése, hanem maga is valóság és realitás. A világ ugyanis sohasem nyers tények és tiszta realitások utólagos értelmezése vagy ezek tudati tükröződése, hanem már eleve jelentéses és értelmezett valóság. A jelentés pedig szimbólumokban és szövegekben ölt testet. Jogosultnak tartja ezért a szövegfogalom kiterjesztését az írott és a verbális anyagon túlra is. Mi több, a gondolat szerinte nem is új. „A középkor interpretatio nature hagyománya, amely Spinozánál éri el tetőpontját, a nietzschei kísérlet, hogy az értékrendet a hatalomvágy elkendőzésének tekintse (vagy a marxi, amely a tulajdonviszonyok elkendőzésének tekinti), a freudi, a manifeszt álmok rejtélyes szövegeinek valamely nyilvánvalóan rejtett tartalommal való behelyettesítése, mind-mind példaként - ha természetesen nem is mindegyik követendőként - említhető. Az ötlet azonban elméletileg kidolgozatlan maradt" (Geertz 1994, 164). Ennek kidolgozásában tartotta Geertz jelentősnek Ricoeur munkásságát. 2. A társadalom szövegvalóságának „kezelése" nem kiváltságos tevékenység, hanem általános társadalmi gyakorlat. Jelentésadás és jelentésfejtés tehát nem a „tudós értelmezők" privilégiuma, hanem a köznapi emberek napi gyakorlata is, amelyek lényegüket tekintve nem igen különböznek egymástól, legfeljebb tárgyuk eltérő. Mindez szorosan összefügg azzal a felfogással, hogy nemcsak az a szöveg tekinthető szövegnek, amit leírtak, hanem a szokások és cselekedetek is. Vagy ahogyan Ricoeur mondta, a kettőnek azonos logikai struktúrája van. Úgy vélem azonban, a szövegkezelés „demokratizmusának" geertzi kihangsúlyozása jelentős előrelépés abba az irányba, hogy az értelmező társadalomtudomány lehetőségei világosan álljanak előttünk. Geertz előtt ugyanis nem kétséges, hogy nemcsak rögzíthetők a beszédek, nemcsak olvashatók a cselekedetek, hanem mindez a társadalom működésének normális menetéhez tartozik, tehát nincs benne semmi rendkívüli, netalántán irodalmi. A közönséges hétköznapi cselekedetek velejárója, legfeljebb konfliktusos helyzetekben világosabban megmutatkozik természete, amely éppen ezért tekinthető a társadalmi valóság szerveződési és szabályozó elvének. Tetten érhető ez akár a legtriviálisabb jelenségekben is, ahogy ezt a híres, Gilbert Ryle-től átvett példájában, a kacsintás „olvasásában" bemutatta. 3. A jelentésadás és az értelmezés nyilvános jellegű. Ezeket a kérdéseket Geertz a hozzá igen közel álló kultúrafogalom kialakítása kapcsán tárgyalja elsősorban, ami, talán mondanom sem kell, gyakran visszatérő témája írásainak. Itt most elsősorban azt hangsúlyoznám, hogy ha a kultúrát jelentéses valóságnak tekintjük, vagyis nem „szuperorganikus" önálló valóság, és nem saját célokkal és hajtóerőkkel rendelkező „dolog", akkor még mindenképpen