Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-09 / 33. szám

1979. február 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP A város „hallása” Zenei nevelés Törökszentmiklóson Megpróbáltuk kideríteni, hogy meddig nyúlnak vis­­­sza a múlt időkbe Törökszentmiklóson a zeneoktatás hagyományai, de hamar beláttuk, a lehetetlenre vállal­koztunk. Legfeljebb csak a szervezett zeneoktatás kro­nológiáját tudnánk közreadni, hiszen — tágabb érte­lemben — már az is zenetanítás volt, amikor — mond­juk 1720-ban — ez a város újratelepítésének éve — az akkori nagyapa citerázni tanította az unokáját. Tény viszont, hogy a mai értelemben vett modern ze­nepedagógia 1961-ben kapott a városban először szervezett állami támogatást, majd ön­állósult a szolnoki „filiale”. 1970-ben a városi zeneiskola felvette Kodály Zoltán nevét. Igen jó „hallásuk” lehet a törökszentmiklósiaknak, mert nagyon sokan megértették, miért kell a gyereket be­íratni a zeneiskolába. Illetve nem kell, de így is évente általában százzal kevesebb tanulót tudnak felvenni, olyan nagy a túljelentkezés. Jelenleg kétszázötven kis- és nagyobbacska növendéke van a hangszeres zeneoktatás ti­zenkét különböző tanszaká­nak. De — már második éve — működik egy előképző osz­tály is, zenélni tanulnak az óvodások. Miért muzsikálnak? De ne borítsunk rózsaszín fátylat a valóságra — szép és örvendetes ez anélkül is, a gondokkal együtt. Mert hiá­ba szerények — enyhén szól­va — az iskola tárgyi, dologi eszközei, a zenei nevelés — igaz, nagy erőfeszítések árán — eredményesnek ítélhető meg. Nemcsak azért, mert néhány tehetséges tanítvány zenei pályán tanul tovább, de azért is, mert a zeneértők igénylése a város közérzeté­nek része. Ezt bizonyítja mindaz — de nemcsak ez —, amit a városi tanácsok leg­utóbbi ülésén hallottunk. Zeneoktatásról beszélünk, mert ez elválaszthatatlan a zenei neveléstől. Ámbár his­­­szük, hogy öt, tíz év múlva, vagy valaha kirobbanó zenei tehetség vallja majd magát hajdani törökszentmiklósi nö­vendéknek — az iskola egyik lényeges vonását mégsem eb­ben érezzük. A zenét értő, aktívan muzsikáló, s termé­szetesen hangversenylátogató közönség sokasága a döntő. A kérdést a maga összességé­ben a „városatyák” fogal­mazták meg számukra az előbb említett vezetőtestületi tanácskozáson. Mikor lehet a városnak önálló zenekara? Oktat vagy nevet Sűrűn vissza-visszatért ez az igényfelvetés. Nagyon ro­konszenves volt az építő kö­vetkezetesség, ahogyan a ve­zetők a zenei nevelés távla­tairól gondolkodnak. Ezernyi szállal kötődik a városhoz ez az iskola. A városé minden gondja, baja, kopnak, rom­lanak a hangszerek, újakat kell venni, renoválásra szo­rulnak a gyakorlótermek, stb ... S ezért éreztük jogos­nak amikor a vb tagjai — a jelentésen túlmenően — az iskola tartalmi munkájáról is érdeklődtek. Ez már túlmegy hatáskörükön, ez szakmai kérdés, mondták. Így igaz. A zeneiskolát szakmailag maga­san képzett zenepedagógusok irányítják, debreceni szakis­kola látja el a munka tartal­mi felügyeletét. De aligha tudnék meggyőzőbb példát hozni, hogy a város vezető­testületének mennyire szív­ügye a zeneiskola, mint azt a tényt: nem elégedtek meg — az egyébként alapos — „hivatali” tájékozódással, sokkal többről vallottak: az összefüggések ismeretéről. S ezen a ponton vált az „isko­laügy” igen fontos közműve­lődési témává, a város kul­turális arculatát irányító té­nyezővé. üres katedrák Tisztelet azoknak, akik a város zenekultúrájáért dol­goznak. Elég kedvezőtlen kö­rülmények között. Az iskola tizennégy tanára közül ket­ten „gyesen” vannak, ketten katonák. A következmény: helyettesítés, túlórák... Idé­zet az iskola helyzetét feltá­ró jelentésből: „Pedagógus munkakörben két üres állás van, melynek betöltése a végző zenetanárok alacsony száma, a sok üres zenetanári állás, valamint a hivatásos zenei együttesek és a nagyon előnyös külföldi szerződésle­hetőségek elszívó hatása mi­att rendkívül nehéz.” Így van, nem hisszük, hogy eb­ben a kérdésben gyors javu­lásra számíthatnak a török­­szentmiklósiak. Ám még egy megállapítás a jelentésből, amely elgondolkodtatott ben­nünket: „Helyettesítést több­nyire a társadalmi temetése­ken állandóan részt vevő ne­velők munkája igényel. Ezt óraátcsoportosítással, össze­vont helyettesítéssel tudjuk megoldani.” Beszédes számok Nincs más megoldás? Nem a végtisztesség ünnepélyessé­gének szükségességét akarjuk megkérdőjelezni, hanem a gyermekek nevelésének el­sődlegességét kívánjuk hang­súlyozni. Azzal kezdtük, hogy a múltban is volt zeneoktatás a városban. A két világhábo­rú között pedig igen neves zenepedagógusok is vállaltak törökszentmiklósi tanítványo­kat is. De mégis örvendeztet bennünket az arányok válto­zása. Még ezelőtt tíz évvel sem tudtuk pontosan, hogy hány fizikai dolgozó gyerme­ke tanult hangszeres zenét a város zeneiskolájában. Az el­múlt tanévben viszont az is­kola 256 tanulója közül 143 fizikai dolgozó gyermeke. Be­szédes számok, különösen ha hozzátesszük: a legutóbbi ál­talános szakmai vizsgálat az iskola nevelő-oktató munká­jának színvonalát valamen­­­nyi tanszakon jónak, egyes tanszakokon kiemelkedőnek minősítette. Tiszai Lajos 5 Ma este mutatják be a Szigligeti Szín­házban William Shakespeare Mac­beth című tragédiá­ját, Szabó Lőrinc fordításában. Az előadást Csiszár Im­re rendezte. Képe­ink a főpróbán ké­szültek Banquo és Mac­beth Polgár Géza és Halmágyi Sán­dor­ megtérnek a csatából A boszorkányok megjövendölik Macbeth­­nek, hogy király lesz A király (Pákozdy János) még nem tudja, hogy Macbeth az életére tör A gyilkosság után Lady Mac­beth nyugtatja férje háborgó lelkiismeretét A boszorkányok jóslata telje­sül, Macbeth király lesz, de megnyugvást sosem lel. Az első gyilkosság után nincs megállás. Lady Macduff (Udvaros Do­rottya) és gyermekeik, (Tassy Zsolt) is áldozatul esnek Véget ér Macbeth véres uralma. A győztesek minden jóslatot beteljesítenek F. Nagy Zsolt EtSgey MÍStCf MacAreck FORDÍTOTTA: ■ M­­ Ól BÁBA MIHÁLY Ufclvlvl 15. Az egyik délután, amikor a hölgyek magukra hagyták a férfiakat, valaki azt java­solta, hogy kártyázzanak. Nagyon ártatlanul kezdődött , dollárban játszottak. De egy félóra múlva már meg­jelentek az 50 és 100 dollá­ros bankjegyek is az asz­talon. Mister Wheeler nyu­godtan licitált, de csak biz­tosra ment. Dufay úr inkább csak szórakozott a kártya­lapokkal, MacAreck úr szin­te kőarccal ült, melyen sem­miféle érzés nem tükröző­dött. A licitálás könyörte­len volt. Ellenfeleiből ki tudta kényszeríteni az utol­só kockázatos összeget is. Két fiatalember, James Brown és Carter Pierce egy­re nagyobb összeggel hazar­dírozott. A játék egyre ve­szedelmesebbé fajult. Végül Wheeler és Dufay úr csak statisztált a három játszó mellett. Mister MacAreck előtt­ egyre nőtt a bankjegycsomó. Amikor a bank nagy tét volt, csaknem minden eset­ben nyert. Ellenfelei egyre jobban idegeskedtek. Végül előkerült a stall és a csekk­füzet is. A társaság legidő­sebb tagja, Wheeler úr, hiá­ba javasolta néhányszor, hogy félbe kellene szakítani a játékot , hiszen a kirán­dulás nem ér véget ma, lesz még idő, hogy tovább játs­­­szanak az urak. MacAreck hajlandónak mutatkozott a kártyázás abbahagyására. Biztosította ellenfeleit, hogy bármelyik pillanatban kész a revansra, de most ideje befejezni a játékot, a ka­­jütbe menni, vacsorához át­öltözni. De a fiatalemberek hallani sem akartak erről. Végülis, amikor Wheeler úr rábeszélése sem hatott, MacAreck úr azt mondta: — Csak négy kört ját­szom! Ha önök vissza akar­ják nyerni elveszített össze­güket, akkor a végtelensé­gig licitáljanak. — Ez őrültség! — állapí­totta meg Dufay úr. — így egy egész vagyont el lehet veszteni. Nem játszom to­vább. — Én sem őrültem meg — mondta Wheeler úr. — Akkor hármasban ját­szunk — kiáltott fel Carter Pierce úr. — Ezer dollárral kezdek — és letette az asz­talra az ezer dollárról szóló csekket. — Ez az ezer, és még négy — válaszolt hűvösen Mac­Areck. James Brown osztotta a lapokat. Mindhárman be­szálltak a játékba. Az asz­talon 15 ezer dollár hevert. MacAreck két lapot kért. Meg kell jegyezni, hogy európai módon játszottak,­­mely lényegesen különbözik az Egyesült Államokban nép­szerű hazárdjátéktól. Brown egy lapot vett, Pierce vi­szont hármat. A licitálást Pierce kezdte ezer dollárral. Brown háromra emelte, MacAreck pedig nyugodtan túllépett rajta: „ez a három, és még hét”. Mindketten ki­egészítették korábban betett összegüket. Felfedték a la­pokat, Piercének három ásza volt, MacAreck nyert, ha­nyagul húzta maga elé a csekk-csomót és azt java­solta: — Vakon háromezerrel nyitok. A játékosok köré gyüle­keztek a felbicelők — akik közül bárki könnyedén ki­állíthatott egy százezer dol­lárról szóló csekket — cso­dálkoztak a nagy tétben ját­szókon. Az USA-ban a nagy játék a tőzsdén, lóversenyen folyik, kártyán nem hazar­díroznak, mint ennél az asz­talnál. A következő osztáskor a játék­ még jobban elfajult, MacAreck néhányszor elve­szített párezer dollárt, de sokkal gyakrabban és többet nyert. Végül ledobta a la­pokat és felállt: — Uraim, elnézést — mondta — de bejelentettem, hogy négy körnél többet nem játszom. Nyugodtan megszámolta a bankjegyeket és két részre osztotta a csekkeket. Kide­rült, hogy Pierce úr majd­nem negyvenezer dollárt veszített, Brown úr viszont 43 ezret. A kártyázás után mindkettőjüknek kifejezés­telen lett az arca. — Van az urak közül va­lakinek tüze? — kérdezte MacAreck úr, elővéve ciga­rettatárcáját. Slade úr, aki csak szem­lélője volt a zöld asztal mel­lett folyó őrültségnek, szol­gálatkészen vette elő arany gyújtóját és tüzet adott az írnek. MacAreck azonban nem gyújtott cigarettára, csak hozzáértette a tüzet Brown és Pierce urak kék és rózsaszínű csekklapjaihoz. — Mit csinál, uram? — kiáltott fel csodálkozva az egyik kibic, látva, hogy a láng martaléka lesz a csekk­halom. MacAreck úr az égő csekk­­lapot a halom papírra dobta, ahol hamarosan hamuvá változott. — Egyszerűen elégetem azt, amit nyertem — vála­szolt hűvösen Mr. Henry. — Nem lenne becsületes ré­szemről, ha kihasználnám a fiatalos vakságot és kifosz­tanám ezt a két tapasztalat­lan, fiatal gentlemant. Hi­szen velem szemben nem volt semmiféle esélyük. Kénytelen voltam nyerni. — Hogyhogy? — kérdezte Pierce úr. Arcán már meg­könnyebbülés, de ugyanak­kor szégyenkezés is látszott, örült, hogy a könnyelműen aláírt csekkek soha nem jut­nak el a bankba, mégis os­tobán érezte magát, hogy ebben a társaságban úgy ke­zelték, mint egy taknyost. Elég volt Mister Brownra tekinteni, hogy megállapít­sák: ő is hasonló érzéseket él át. — Egyszerű ez — vála­szolt MacAreck úr —, úgy játszottam, hogy ujjamon volt a talizmán. Vesztesen nem állhattam fel az asztal­tól. — Bocsánatot kérek uram, és köszönöm a leckét — Mister Pierce felállt és a győztes felé nyújtotta kezét. — Nem hiszek az ön taliz­mánjában, de meg kell ál­lapítanom, hogy ön igazi genttleman. Brown úr követte példá­ját. — Kérem uram, semmi­ség. Nincs miről beszélni. Idősebb vagyok, tehát sem­mi csodálatos nincs abban, hogy jobban uralkodom ide­geimen. Minden rendben. Meghívom önöket a bárba. Vacsora előtt megiszunk egy pohár igazi polish vodkát. Ki kell használni az alkal­mat, amíg van a bárban. Másnap, amikor MacAreck úr találkozott a fedélzeten sétáló Dufay úrral, Dufay beszélgetésre hívta. — Tudja, uram — mond­ta, amikor mindketten leül­tek az egyik fülkében — nem vagyok babonás, de va­lóban nem tudom, mit gon­doljak az ön talizmánjáról. Ha nem lennék a dolog ta­núja, amelyet nehéz elhin­ni, még ha a legjobb bará­tom mesélné is, az Egyesült Államok legnagyobb hazudó­­jának vélném. — Igaza van, uram — egyezett bele Mister Mac­Areck. — Sokszor én ma­gam sem értem, de már oly sokszor kipróbáltam ezt a talizmánt — és sohasem csa­lódtam benne, — hogy ma már hiszek a zöld üvegben rejtőző bűvös erőben. — Tulajdonképpen erről van szó. Egy nagy kéréssel fordulok önhöz. Nagyon fon­tos ügy megoldása előtt ál­lok. A döntésemtől függ, hogy keresek-e, vagy na­gyon komoly összeget veszí­tek. Tudom, hogy ostobaság, de nem tudná nekem kölcsö­nözni a gyűrűt néhány órá­ra? Úgy szeretnék állást foglalni, amikor kezemen a talizmán. — Szíves örömest szolgá­latára állok. Akár holnap is önnél lehet. Ma nincs szán­dékomban pókerezni. És nem adok semmiféle diszpozíciót az ügynökömnek, így hát e néhány óráig nyugodtan él­hetek a talizmánom nélkül is. Nagyon örülnék, ha a gyűrű ereje segítene önnek a helyes döntésben. Levette a gyűrűt ujjáról és átnyújtotta Dufay úrnak, aki azonnal ujjára húzta és megköszönte a baráti szol­gálatot. (Folytatjuk)

Next