Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-10 / 187. szám

12 — Kisasszony, ne türelmetlenkedjék. Nálam mindig első a munka, és csak aztán jöhet a szórakozás! SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Fő az olcsóság! — Kitaláltad már, hol nya­ralunk az idén? Ez a te fel­adatod. — Ne nyugtalankodj, fi­acskám. Egy szép folyóparti városra esett a választásom. A fekvése jó, a klíma egész­séges, a közlekedés olcsó. Műemlékekben, múzeumok­ban gazdag hely. — Mennyi időt töltenénk ott? — Két hetet. A szállás ál­lítólag fillérekbe kerül. Mennyi is a mi havi lakbé­rünk? Négyszáz? Na, ott két­százért lakhatunk, két hétig. Hihetetlenül előnyös. — Az ellátás? — Félpanziós. — Reggelit és vacsorát ka­punk? — Nem, reggelit és vacso­rát te fogsz főzni. Az ebédtől eltekintek. Mennyi is itthon a havi kosztpénzed? Három­ezer? A nyaralás két hete alatt ezerötszázból kijövünk, azt én garantálom. — Ez tényleg olcsó, de mi­lyenek ott az árak? — Hasonlóak, mint nálunk. Például egy liter tej hat fo­rintba kerül, egy kiló kenyér öt-hatvanba. — Forintba? — Igen, ott is forint van, mint Hollandiában. — Elviszel majd szórakoz­ni is? — Természetesen. Beter­veztem már egy színházat, egy mozit és egy vendéglői vacsorát. — Csak? Hiszen ennyi programunk itthon is van. — Hát éppen ez az, miért kellene a nyaralás alatt el­­dorbézolnunk a spórolt pén­zünket? Pihenni akarunk, vagy nem? — Te Dezső, nekem ször­nyű gyanúm támadt! — Na tessék, már megint a te rosszhiszeműséged. Mi a baj? — Te abban spekulálsz, hogy itthon, Pesten, a saját lakásunkban töltsük a sza­badságunkat! — Mi ebben a rossz? — Csak az, hogy nem aka­rok a lakásom négy fala kö­zött üdülni, elég volt egész évben. — Ki mondta, hogy a négy fal között ülj? Majd bejársz dolgozni. — Dolgozni? Hiszen sza­badságon vagyok! — Éppen azért. Elvállalod saját magad helyettesítését. A fizetésed mellé így megka­pod a helyettesítési díjat is. — És mit csinálunk azzal a pénzzel? — Eltesszük a legközeleb­bi nyaralásra. Jövőre­ egyhó­­napos üdülést tervezek. — Hová akarsz menni? — Egy szép, olcsó városba. A Duna két partján fek­szik ... Majláth László N­em jó ez a kifejezés. Utánamkor. (Nem ak­kor, amikor utánam tíz óra ötkor becsukják a pres­­­szóajtót és utánamkor elkez­denek takarítani (?), hanem az utánam jövő olyan kor, amikor én már nem vagyok. Jó, ez bonyolult. Maradjunk hát a réginél: utókor. Ez az ami minden valamirevaló művészt, művészjelöltet és önmagára adó dillettánst foglalkoztat: mit mond róla az utókor, illetőleg, mit hagy, vagy hagyhat majd ő az utó­korra, hogy az utána jövő kor csakis jót és szépet mondjon róla, mert olyasmi­ket hagyott hátra maga után ?... Bevallom őszintén, nem egyszerűen csak a korom miatt, de sokkal inkább fe­lelőtlenségem okán, nem so­kat törődtem eddig az utó­korral. Sem úgy, hogy mit hagyok én rájuk — az adós­ságom úgyse fizetnék ki —, sem úgy, hogy mit monda­nak rólam az utókoristák. Amúgyis el tudom képzelni. Annyi mindent mondtak és mondanak rólam a jelenkor­beliek is — előfordult egy­szer, hogy jót is —, hogy semmiféle illúzióim nincse­nek a tekintetben, mit mond­hat rólam az utókor. Az ember legyen reális. Az Iliászt megírták előlem, nem különben a Divina Comediát is, egy Milton nevezetű an­gol már helyettem vesztette el a Paradicsomot, a Toldit egy magyar Arany­míves véste az utókor lelkébe­n, hogy csak néhány olyan al­kotást említsek a szobrok, a Utókor festmények és a Keopsz pi­ramis mellett, amelyeket vol­taképpen nekem kellett vol­na megalkotnom, hogy egy­általán érdemes legyen az utókor számára tisztelni és emlékezni rám. Puszpány Al­fonz szerelmi életét sem ír­hatom meg, mert Casanováé érdekesebb, és már meg van írva. Magamét megírni meg nem őrültem meg. — ... és én ezt hagyom az utókorra — intett, ha valaha volt ilyen, akkor homéroszi mozdulattal Pacolai Elek a kis víkendházra, amelynek harmadik emelete manzárd­nak volt kiképezve, a feljá­rója pedig vízesésnek. Majd bevezetett a klozetba, ame­lyet nála toilettének nevez­tek, ki is volt ez írva az aj­tóra, és belül olyan szépsége­sen csillogott minden, hogy dehogyis mertem volna én azt használni. Szerintem ők se... — Nos ezt hagyom én az utókorra — mondta még egyszer fensőbbségesen, mi­közben fenéken rúgta a na­gyobbik fiát, mert az átko­zott kölyök mindig nekitá­maszkodik az ébenfaborítás­nak, és ezer ilyen támaszko­dás már kikoptatja az ében­­falat... — Hát mit szólsz hozzá? — Gratulálok — mormol­tam, és bevallom, szívem kis­sé összeszorult az irigy­ségtől, amikor szabad volt megszagolnom a kertben a thaiföldi ibolyákat is, ame­lyeket úgy hozatott Soroksár­ról ... Már vártam a kér­dést is: — És te mit hagysz? — Mármint az utókorra? — Mármint arra — helye­selt, és éberen figyelte ar­com, s szavam Pacolai Elek, miközben szemem előtt fel­­ködlött egy nem különöseb­ben szép, de tisztességgel gondozott sír, amelyben az ember az utókorig ellakhat minden fajta flanc nélkül De most ezzel kérkedjem en­nek a toilette-tulajdonosnak? S­emmit — suttogtam pi­ronkodva. Még a jelen­korra sem — tettem hozzá őszintén. Legfeljebb csak ezt a kis írást, majd — fűztem tovább szerényen, de Pacolai gúnyos kacajjal le­intett : — ... írást ? Az írás elszáll fiam, ez a terméskő, ez meg­marad — veregette meg man­zárdtetős háza lábazatát, és szemével messze tekintett, messze, el egészen az utóko­rig. Ámen. Gyurkó Géza Kép szöveg nélkül * • • 1980. augusztus 10. Szilánkok Az újonnan tatarozott hom­lokzatú ház olyan, mint a ki­készített öregasszony. — Jól mutat — de sok embert be­csap. * * * Egyesek már messzelátó­­nak képzelik magukat, ha megvan az a tulajdonságuk, hogy a közelit észre sem ve­szik. * * * Legkönnyebben a mások ötleteit vetjük el. * * * — Aki tanítványai előtt helyt akar állni, annak ke­ménynek kell lennie önma­gával szemben — jelentette ki a tanár, és kénytelen-kel­letlen elhatározta, hogy rá­szokik a dohányzásra. * * * Hogy a tudományos hala­dás mindig megelőz bennün­ket, ennek megvannak a ma­ga előnyei — jelentette ki az igazgató. — így egyre maga­sabb célokat tűzhetünk ma­gunk elé! • * * — Schramm szaktárs min­den üzemi értekezlet után olyan, mintha kicserélték volna — csodálkozik a bri­gádvezető. — Ilyenkor aztán nem tesz lakatot a szájára! (A Berliner Zeitungból tal­lózta: Gellért György) VICCÖZÖN — Úgy tudom, a fiam még tartozik ön­nek azért az öltönyért, amelyet három éve készített neki. — Igen, kérem — mondja a szabó —, ez igaz. ön most végül ki óhajtja fizetni az összeget? — Dehogyis, kérem — feleli az apa — csak azt szeretném megérdeklőd­ni, hogy nem tudna-e nekem is ugyanilyen felté­telekkel öltönyt varrni! * * * Alkalmassági vizsga a Bundeswehrnél. — Melyik állatövi jegy idején született? — kérdezi a tiszthelyettes az első jelent­kezőtől. — A Kos jegyében! — Rendben van, mehet a gyalogsághoz. A következőt! Mikor született? — A Hal jegyében! — Rendben van, mehet a tengerészethez! A következőt! — Szűz! — Nagyon helyes. Mehet a minisztéri­umba. Ott éppen elkel egypár ártatlan. * * * A feleség közli a férjével: — Megint elfogyott a kosztpénzem. — Ez nem lehet igaz — feleli a férj, —­­vagy nem tudsz gazdálkodni, vagy pedig megint könnyelműen kifizettél valamilyen adósságot! * * * Két szomszédnő beszélget: — Mondja, miért készíti ezeket a hús­gombócokat különböző nagyságúra? — A férjem arra kért, hogy kissé válto­zatosabban főzzek! * * * Két férfi kilép a vendéglőből. — Pocsék hely — szitkozódik az egyik —, a leves csupa só, a főzelék hideg, a hús rágós... —• Igen, helyesel a másik —, és ha nem távozunk ilyen gyorsan, akkor az egészet még ki is kellett volna fizetnünk! * * * Páciens:­­ — Mondja meg az igazat, doktor úr, na­gyon súlyos a betegségem? — Mit jelent az, hogy súlyos? — mond­ja az orvos. — Mondjuk inkább így: ha meggyógyítom önt, akkor biztosan világ­hírű leszek! * * * A bíró megkérdezi a vádlottól: — Mondja, állt már valamikor bíróság előtt? — Igen kérem, de nagyon régen ... — Pontosan mikor? — Tíz évvel ezelőtt, bíró úr. — És mit csinált azóta? — Hogyhogy mit csináltam? Börtönben ültem! — válaszol a vádlott. * * * A nagynéni így szól a kis unokaöccsé­hez: — Tudod Péterkém, azért szeretlek, mert nagyon hasonlítasz rám. — Nem tesz semmit, nénikém — feleli a lurkó. — tudod, a fiúknak nem kell olyan csinosaknak lenniük, mint a kislányok­nak ... * * * A kis vidéki állomás főnöke felvilágosí­tással szolgál az utasnak: — A gyorsvonat öt perc múlva érkezik, a személyvonat pedig csak két óra múlva. Mégis azt ajánlanám önnek, hogy a sze­mélyvonattal utazzék — ez ugyanis megáll nálunk! * * * A bíró megkérdezi a 70 éves vádlottól: — Hogyan lehetséges, hogy magát fia­talkori tapasztalatlansága juttatta a rács mögé? — Az ügyvédem még nagyon fiatal volt, bíró úr! — hangzik az önérzetes válasz. Az asszony: — Alig egy hete vagyunk házasok, és már ilyen későn jössz haza! A férfi: — Sehogy sem jöhettem előbb, drágám. Az összes kocsmában el kellett mesélnem, milyen boldogok vagyunk. * * * Ottó megkérdi a vendéglátójától: — Mennyi az idő tulajdonképpen? — Nincs órám, de mindjárt megtudhat­juk — felel a házigazda, azzal leül a zon­gorához és tüzes indulót szaporáz a billen­tyűkön. A szomszéd azonnal átdobol a fa­lon és ezt ordítja: — Hagyja már abba ezt a zenebonát, éj­jel fél három van. — Ha továbbra is­­ tartom magamat a dié­tához, amelyet rendiért, doktor úr, akkor egy szép napon a fűbe harapok! — panasz­kodik a kövér beteg. — Annál jobb — felel az orvos — a fű­ben csak hat kalória van! A kamionsofőr felhívja a céget: — Főnök, a jobb tükröm eltört. — Akkor cseréld ki! — hangzik a vá­lasz. — Nem lehet, mert egy teherautó fek­szik rajta!

Next