Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-24 / 301. (302.) szám
iO Irodalom—művészet tömörkény István: Öreg ember napáldozatja Faragó Menyhért megunta magát. Úgy vét, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott egy darab fa, eperfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügon, ez ettűl van. Egy ága levált. Odaesett Menyhért elébe. Békésen. Nem ütötte meg Menyhértet. Menyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa megfogamzzon. No, adott is ötven esztendő óta elég epret a malacoknak. Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az ember, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindent, tud mindent. Tisztán csak azért nyúl magasra, hogy széttekintsen a vidéken. Jó nép a fa, embörök. Leesett a faág. Menyhért nézte. - Legyüttél? - kérdezte tülle. A faág leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt. - No - mondta Menyhért - ha mán legyüttél, faragok belülted a kis unokámnak kiskést meg fakanalat. Már úgy is eluntam itt magamat végképp. A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lessz. Menyhért mostan elővette a bicskáját. Megnézte egyik végről, megnézte másik végről. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igényes, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vette ezt a bicskát Menyhért. De mindegy az. A vasat belefeszítette az ágba, és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésben egy ideig eleinte finom levelet adott a serembogaraknak, azután epret termett, később árnyékot vetett alatta pihenőkre, most pedig kanál lesz belőle, kis kanál az unokának, úgy hívják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyú. Faragja nagyapó előbb laposra, azután az adalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson, és lehessen vele menni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, többi odajár kint a földben, Isten áldásáért, ó, Mária légy üdvöz. Csak a sánt vagyúgyan oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billeg a kutyalélek, és olyformán néz nagyapóra, hogy Menyhért képtelen szót szóljani hozzá: - A Marcié lössz - mondja neki. - Hallod-e, Matykó, Marcié. Kanál. Matykó félszemmel adj tekintetit nagyapóra, osztaszongya a szemtelen: - Kár. - Kár beléd az étel, kutya - fakad haragra nagyapó. - No nézd, ugyan hogy nem gyün ide a Hattyú, hogy megtépázna vagy egyszer. - Kár - kiabál vissza Matykó, hanem van annyi esze a csudálatos isten bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik. Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Megneszelte hevertiben, hogy nevét ejtették, s ide következött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér, de ez nem az öregségtől van, mert mindig fehér vót, azér is lett a mostani neve a neve neki. Hattyú egy lábával sebesen fejen üti Matykót, hogy mennyen az útból. Matykó kiabált, és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmezné. - Én nem védlek - mondta most ngyapó, mert fekete a lelked. Még Marcitól sajnálod a kanalat? Hattyú nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csudálkozik is rajta. - Au! - így szól. - De ügön - felel neki nagyapó -, igen vót. No, ez már sok. Hattyú leül a két hátulsó lábára, és söpri a farka a homokot. - De söpörsz - véli nagyapó -, pedig messzi van még a szombat délután. Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Menyhért kifaragta a kanalat, és most már az ág másik felekezetiből villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait különkülön kell farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a szemtelen Matykó meg egyszer csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul. No - mongya nagyapó, belegyőződve a dologba, csakugyan ojan vagy, akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszédét.) Még kész sincsen tökéletesen Menyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szedték ki a fődiból. Én édes jó istenem, de szépre nevelted az idén. Gyün az ember, az asszony, az Etel fán meg a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja. - Hozom a paszort, öregapám! - kiáltja. - Ó, jó kis lelkem - mosolyog nagyapó, és tekintettyeivel, könnybe lábbadt szemeji nézésivel a gyermekre téved. - Hát hozod? - Ahán - feleli büszkén a Marci, és ezen most már mosolyognak mind valahányan. Zizeg a száraz babbaj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyar vacsora kászorlítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az eperfa alá, a malomkáre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezek, kunos kék virág van bennök, Dorosmán vették régen. Azután men egy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejt hoz nagyapónak. Mert Menyhért nem eszik főtt vacsorát, öreg a mán ahhoz csak úgy megissza a tejet, ahogy azt a mi jó Istenünk a tehénbe ággyá. Azért is az első fejet az övé. Hozza is az Etel fán hamarosan, nagyapó pedig olyan szépen iszogatja a porcelán bögréből, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll, és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőrű, egész takaródzásra való töröttbőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén ember a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom. Avval aztán el is meny az öreg humm. Szépen elnyújtódzik, és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyednek. A nap mán áldozik, épp most van a félszélű lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemről még szinte visszaugrik, hogy még egyszer ragyogó fehér haját végigöntse piros sugaraival. Mert úgy lehet, mire reggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén ember rettentő halandó. Matykó fölment nagyapó subája vállára, oszt behumta a szemit. Most úgy tesz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magában a kutyalélek, hogy ű meg a nagyapó hogy csinálták meg titokban a Marcinak a kanalat. Az életértékek írója 125 éve született Tömörkény István, az egyik legjobb magyar elbeszélő. Válogatott kötetének mindenki könyvespolcán helye lenne, következésképp az iskolai tananyagban is. A ceglédi születésű író kétévesen került Szegedre, s néhány esztendőtől eltekintve mindvégig ott élt. A siker nem csábította a fővárosba, megmaradt szegedinek, ő ott volt otthon a világban, s benne is az ottani világ fogalmazódott meg. A szegedi emberek, a szegények, a ,,célszerű szegény emberek" hiteles ábrázolójának mondják, s valóban, abban a nagy áttörésben, amely a magyar parasztábrázolásban Mikszáthtal kezdődött, s Móriczban ért el újabb, áttöréserejű változást. Tömörkény István az egyik legfontosabb láncszem. Mikszáth Kálmánhoz A jó palócok és a Tót atyafiak világa kötődik. Tömörkényhez a szegedieké, s a különbség elsősorban annyi, amennyi a két tájékban és az ott élő népekben található. Az erdők és a dombok a balladás romantikát is életben tartották, az Alföld porában, a folyami életben az életharcnak nemcsak a gyakorlata, de a szellemi háttere is kietlenebb józanságé. Ám a vereség itt is vereség, s győzelem a győzelem. Az ember nem elpusztulni akar, hanem megmaradni, s ehhez igazából nem is a csatamezőn keresi az utat, hanem a békében. Nagyon sok katonai témájú és világháborús története van az írónak, de itt is az a „célszerűség" mozgatja a szereplők gondolatait és cselekedeteit, amelyik békében is: megmaradni és embernek maradni. S mindezt úgy tudja Tömörkény megjeleníteni, hogy elkerüli mind a túlfűtött pátoszt, mind az érzelgősséget. Egy a börtönök költői közül: Szathmáry György Szolnokon született 1928. július 10- én. Elemi iskolai tanulmányai végeztével a Verseghy Ferenc Gimnázium tanulója lett, majd érettségi vizsgája után beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-filozófia szakára. A fővárosban kapcsolatba került a haladó szellemű fiatalokkal, akik már akkor - a negyvenes évek végén - szembe helyezkedtek az egyre jobban elhatalmasodó személyi kultusszal. Mint az egyetemi polgárok egyik szóvivője, szemet szúrt az Államvédelmi Hatóságnak, s mivel elvei mellett rendületlenül kitartott, álhatatosságáért kéthavi internálással „jutalmazták”. Ezek után természetesen nem folytathatta többé egyetemi tanulmányait. Egyéb lehetőség nem kínálkozván, szórakoztató zenészként helyezkedett el szülővárosában. Politikai múltjáról azonban itt sem szabadulhatott; az ÁVH letartóztatta, s egy koncepciós per egyik vádlottjaként, koholt vádak alapján tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. Kezdetben Tatabányán raboskodott, majd a váci fegyházba vitték, ahonnan 1956 nyarán feltételesen szabadlábra helyezték. Még ezt követően is - a Kádár-rezsim első évei alatt - gyakorta zaklatták őt soha véka alá nem rejtett eszméi miatt. Nyugdíjaztatásáig szórakoztató zenészként dolgozott. A börtönben eltöltött esztendők aláásták egészségét; a halál 1990. július 15-én ragadta el hosszú, súlyos betegség után. Egészen fiatalon - tízéves korában - kezdett el verseket írni; zsengéi József Attila gyermekkori verseire emlékeztetnek. Gimnazista korában született versei már irodalmi értékűek - bár ezeket az éveket jórészt az általános műveltség megszerzésére és nyelvtanulásra szentelte. Nem véletlenül írja róla börtönköltőtársa, Tóth Bálint a következőket: „Szathmáry kedves költője, Paul Valéry távolságtartó artisztikum-központú szemléletét tette magáévá; erre predesztinálta kényes ízlése, nagy műveltsége és igen alapos mesterségbeli tudása.” (Stádium 1991. I. szám: „A maharadzsakumár - portré Szathmáry Györgyről”) Később - ugyanebben a tanulmányában - így emlékezik: ,,A fordításban Szathmáry járt elöl komoly nyelvtudásával és briliáns formakészségével. Több mint ötven verset ültetett át magyarra; ezeknek több mint fele egészen kiemelkedő műfordítói bravúr.” Kecskési-Tollas Tibor börtönköltő, aki a Második világháborút követő évtizedek irodalmi értékeinek megmentéséért nemrég vette át a Magyar Köztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét, s aki az 1956-ban alapított Nemzetőr című irodalmi lap főszerkesztője, így emlékezik egykori rabtársára: „. . . rendkívüli tehetség volt. Verseit megtanultuk annak idején, hogy el ne veszhessenek. Ezenkívül én tizenkét kötetet rejtettem el a börtön különböző helyein, melyek Gyurka és a többi költőtárs verseit tartalmazták. Börtönből való szabadulásom után három kötetet magammal vittem külföldre; ez képezte a Füveskert című verseskötet alapját. A gyűjteményt - mely 1957-ben jelent meg Bécsben - később hét nyelvre fordították le, és terjesztették Európában, Észak- és Dél-Amerikában. Két kötetet az elrejtett versekkel Tóth Bálintnak sikerült megmentenie; ezeket tavaly mutattuk be a Magyar Írószövetségben - nagy sikerrel.” 1991. DECEMBER 24. Pogány József rajza Bella István: Betlehem Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok, jöjjetek hozzám, s meleg testetekkel, gyöngy parátokkal melengessetek fel. Bokrok és fák, bojtárok, pásztorok, nagy meleg tüzet rakjatok köröttem, s döntsétek rám, nagy tél van szívemben. S ti, éhes borjak, fogadjatok engem magatok közé, ily számkivetetten nem élhetek én, hiszen nem vagyok se kő, s gép és nem arra születtem, hogy halált faljak acélbetlehemben és így hihessem, egyszer jóllakok. In Profundis El kell mondani végre hát, Hogy mélybe hulltam, mint a csillag. Mert Európa homlokát jobban szerettem én, nomád Mint azok, akik fényre nyíltak! A sötétség nagy erdején, Az éji ösvény lágy homokján Piombo álmát vittem én S lombok közül bőgött felém, S tört rám ezer bőszült oroszlán. És mélybe zártak, mint a fényt, Mely éppen felragyogni készül, Szerelmes, szép vándorlegényt, Hogy most a Föld izzó szívét Hallgassam: Meghal, vagy felépül? Vagyok a Földnek orvosa: Szénmocskos arcú, furcsa Faustus, S a Föld szívének ritmusa, S száz dörgő Phallos-oszlopa Remeg bennem dübörgő jambusz, így élek én, de néha fény ragyog le börtönöm falára. Felizzik szerteszét a szén, És ajkam vérvörös jegén Ezüstösen tör át a pára. Csillék üzennek, szép, szelíd Mezők havát hurcolva lágyan. De jaj futószalag sivít. És összedől az égi híd! Ám én e hópehelynyi vágyban Téged látlak az ősi park Évszázados fenyői mélyén; E két világ közt mély a part, De aki szeret, az kitart! Szemedből ömlik rám e kék fény. S az Alpok szűzi csúcsain Látom szelíd nyomát a lábnak, Mely bennem indult el a kínos szenvedés sasszárnyain Oda, hol tündérek tanyáznak!