Szózat, 1923. június (5. évfolyam, 122-145. szám)
1923-06-08 / 127. szám
Saerkesztdség és kiadóhivatal: VI. Rózsa-utca 111, (Podraaniczky-a. sarok) Terem: Saerkesztdség József 03—52, •József W—Itt, kiadóhivatal: József 63-51 Biókkiadóhivatal: IV. Városház-utca la TeL: 77—II. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE V. ÉVFOLYAM 127. SZÁM PÉNTEK R Ara 50 korona ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre....................................2800 kor. Egy hónapra............ 1808 kor.. Egyes szám ................. 50 kor. Külföldre egy hónapra...........2000 kor. Wienben hétköznap egyes pld. 1500 o. Vasárnap egyes példány.... 2000 o. K BUDAPEST, 1923 JUNIUS 8 Osztrák orvtámadás Magyarország ellen .Der Össterreichische Volcsovirt' című előkelő bécsi közgazdasági folyóirat jimnius másodiki számában „Fasciamus, Boruiysmus, német nacionalizmus“ címmel hosszabb cikk jelent meg, amely méltóan sorakozik azokhoz a lap támadásokhoz, melyek évtizedeken keresztül zúdultak a múltban Magyarország felé. A cikk írója, Rudolf Olden, azzal a publicisztikai, tudományos és zsurnalisztikai fegyverzettel lép elkenünk porondra, amelyet annyira ismerünk Jászi Oszkárék írásaiból. Nem tulajdonítunk túlságos nagy súlyt ennek a cikknek, azonban mint egyik jellemző megnyilvánulása az osztrák pszichének és az osztrák közgondolkozásnak, föltétlenül érdekes, úgy hogy nem haladhatunk el mellette, hogy meg ne tegyük a magunk köteles megjegyzéseit. Rudolf Olden cikkének bevezető részébel azt fejtegeti, hogy a szociáldemokrácia különböző országokban súlyos vereségetszenvedett. E jelenséget szemmel látható fájdalommal veszi tudomásul, bár hangsúlyozottan nem szocialista. Azt a polgári, radikális, forradalmi gondolattípust jelenti, amelyet Magyarországon Jászuk és a mögéje rétegeződés pontokrata-radikális zsidóság képvisel. Amikor fájdalmát elsírja, megállapítja, hogy három ország van, ahol a szociáldemokrata politika és a szocializmus vereséget szenvedett: Olaszország, • Magyarország és Németország, ahol a még uralmon és hatalmon levő szociáldemokráciával szemben egyre erőteljesebben jelentkezik a nemzeti mozgalmak ereje. A magunk részéről csak örülni tudunk, ha politikai ellenfeletek és ellentségeink is észreveszik, hogy a nacionalizmus egész Európáiban előrenyomulóban van és hogy a nemzeti gondolat hatóereje sokkal erősebb, semmint teóriába fulladó és rosszhiszemű ellenségeink hitték. Amikor Rudolf Olden megállapításainak konzekvenciáit levonja, ahelyett, hogy a szociáldemokrácia széthullásának és vereségének okaira és belső motívumaira rámutatna, a legélesebben, sőt a legszemérmetlenebbül támadja mind a három nacionalizmust, az olaszt, a magyart és a németet. Aránylag a legenyhébben bánik az olasz nacionalizmussal. A fascizmust az olasz ifjúság mozgalmának tartja és bár nem tagadja el látható eredményeit, kijelenti, hogy sem magát a mozgalmat, sem pedig az eredményeket nem tartja állandónak. Amikor egy tollegyintéssel végez az olasz fascizmussal, rátér, illetve nekitámad a magyar nemzeti gondolatnak. Akkora durvasággal és olyan szemérmetlenül, annyi ízléstelenséggel zuhan neki a magyar nacionalizmusnak, hogy a bécsi emigráció valósággal megirigyelheti. A magyar államgondolatot, a magyar politikát, a magyar kormányzatot nem tudják elkeseredettebben támadni azok a kérért tollak sem, amelyek Bécsben idegen zsoldért nzogatják a a rágalmak moslékját a látharcát vívó magyar állam ellen. Hogy ilyen támadás még ma is megjelenhetett az osztrák sajtóban, gondolkozóba kell, hogy ejtsen bennünket és kissé leleéli, hogy hintse azt a reménységet, amelyet az osztrák viszonyok jobbra fordulásához fűztünk. A folyamat kétségtelenül ott is megindult, azonban nem olyan rohamos, mint amilyennek innen Magyarországról látták, mert hiszen ismételjük, egy ilyen támadás aligha jelenhetett volna meg akkor, ha aíz osztrák politikának jobbrahajlása teljes szakítást jelentene azzal a mocskolódó rendszerrel, amely Magyarország ellen két esztendőn keresztül folyt az osztrák sajtóban. Hogy olvasóinknak fogalma legyen, hogyan gondolkozik egy ilyen közönséges Olden s vele bizonyos osztrák körei, a magyar viszonyokról, idevetítik a következő idézetet: Magyarországon nem polgárha bon folyik, mint Olaszországban, bánéra az állam háborúja saját polgárai ellen. E hábornnak vezetői: tisztek, hivatalnokok és a rendőrség A háború nem az utcán folyik, mint Olaszországban, hanem a kilinitményekben, a rendőrőrszobákban, az internálóhelyeken és a bírósági szobákban. A nyugati magyarországi fölkelés idején — úgymond Olden —, csak a vezetők voltak katonák, ellenesen a legszemetebb lumponproletáriat vívta meg azt a dicsőséges harcot, amely első életmozdulata volt a magyarságnak és amely harcokra büszkén gondolunk mindig. Héjjas Iván és Prónay Pál vezetésével a magyar ifjúság, a magyar intelligancia színe-java harcolt a hazai földért, magyar gondolatért s ez a lelkes ifjúság Okién annak „lumpom proletariatus“. Jóindulattal aligha lehet vádolni ezek után ezt a frátert, aki logikáját nyomban ezután átviszi más területre és kijelenti, hogy a magyar irodalom vágyi emigrációban van, vagy passzivitásba sülyedt. Egyébként az egész magyar nacionalizmust, az antiszemitizmus gondolatára viszi vissza, a nacionalizmus alapmotívumának ezt tartja. Amikor ehhez a ponthoz érkezünk, nyilvánvalóvá válik, hogy emögött a támadás mögött ott sötétlenek azok az erők, amelyek súrvósan és kitartóan, elszántan és becstelenül rágalmaznak bennünket esztendők óta. Ebben a cikkben feltétlenül benne van a nemzetközi zsidóság keze; megismerjük hangját, megismerjük céljait, megismerjük taktikáját. Nem tudjuk, Olden fajikig hová tartozik, de akkor, amikor megkockáztatja azt a kijelentést, hogy a magyar intelligencia nagyobb és értékesebb része zsidó, tisztába** vagyunk, hogy írásközben micsoda kéz vezette a tollat. Letagadhatatlanul és eltitkolhatatlanul jelentkezik a magyar államgondolattal ellenséges zsidó ez írás mögött, mely csak más, úgy látszik gazdasági érdekből jelent meg az említett folyóirat hasábjain, mert megjelenhetett volna akár a Bécsi Magyar Újságában, akár a „Jövő“- ben, akár az „Emberi-ben, akár a kolozsvári „Keleti Ifjaág“-ban, akár valamelyik prágaii lapban. Hogy mennyire zsidó szempontok vezetik aegállapításaiban, egész világos«?! vélik azokból a sorokból, amelyekben a német naokmalizmust támadja. Olaszországot és új. olasz nemzeti mozgalmat csak azért kiméri, mert Olaszországban a nemzeti mozgalomnak nincsen antiszemita aláfestése, ellenben a német nacionalizmus hajtóerői között ott áramlik az antiszemitizmus, amelynek támadó éle a hatalom jelenlegi birtokosai felésegződik. Azokat a nacionalistákat támadja legélesebben, akik antiszemiták, mint például Ludendorff, akinek főbűne az, hogy fajtája erkölcseinek megrontóival le kiván számolni, hogy megtisztítsa a német gondolatot a deletista elemektől, melyeket a zsidóság mérgezett, belé. Ugyanaz a humánus néplélek, aki a legnagyobb fölháborodással beszél a magyar „atrocitásokról**, azt a tanár esőt adja a német Scocranánynak, hogy a leg~ kcsi,leftinebbül bánjon el a nacionalista rapz Az okos ember írta, Kesztyűsné Balog Margit Kozál piros térülővel hátrakötött feje kíváncsian kandikált be a kemence ajtaján, óvatosan nyitotta le az eletét, boldog mosollyal szemlélte a piruló kenyereket. Csak sikerüljík, ligetes fogyik, István úgyszereti, ha foszlós fehír, gondolta magában az aszszont. Nagy dolog az a menyecskének, mikor először süt kenyeret az ura házánál, mert ha keletien, akkor torkolt a bélé, ha int kél, akkor meg olyan lapos lesz, hogy szégyen ránézni. Babona is fűződik, hozzá, mert akinek az első kenyere nem sikerül, az nem ■marad meg a háznál sokáig, mihamar vagy így, vagy úgy, de vége szakad a házasságnak, még ha szeretik is egymást a fiatalok, gondja van rá az öreg asszonyoknak, hogy szétszórják őket. Hogyne, mikor jó kenyeret se adhat az olyan asszony az urának a saját házában, ki lenne bolond, hogy szalonmis karókkal töltse meg a gyomrát, mikor van olyan fehér személy is, akinél a keze után lyukacsos, könnyű a kenyértészta. Kozál dalolgatva hajtotta össze a szakajtó kendőket,letisztogatta végképpen a kovászt az ujjairól is ülelömnyi gombócokat szakított ki a hirtelen megzavart testgaluskából. Elégedett arccal eregette be a zubogó vízbe, míg megfőtt, a szép, sárga sávos abroszával meg is terített. Hirtelen az órára pillantott, majd elejtette a nagy gomba tálat, mert úgy elszaladt az idő, hogy talán meg is égett a kemencében a kenyér. Sietve tsapta ki az ajtaját, az előtét nagy zajjal dobta félre a ránevetett szép barnán. * dacánál kissé szétválva hogy kihúzza, de ijedten kapta ki a kezét, alig mozdította el a helyéről, a kemence szájánál kisebb nem tudta húzni. Akkorára megnőtt bent a kenyér, hogy nem lehetett kivenni. Kissé keletien volt, mikor bevetette s olyan lett, mint majdnem egy vesszőkosár. — Oda a becsület, oda a tisztesség, rakta el magát. Közül s félig áléivá dőlt el a vetőlyuk szélén. Meddig feküdt ott, maga sem tudta, csak arra eszmélt, hogy hallja az ura topogását kint a pitvarban. Az eletét föltette, bezárta a kemence ajtaját, nehéz szívvel állott a spór mellé és tálra rakta a gombócot — hro galambom, — köszöntött be István —, van-s jó szó, idea csók, meg chíd’ — Kerüljík beljebb kigyelmed — rettegte hideglelősen Kozák Nagyot csípett a csattanó arcon a férfi, de az asszony se volt rest, a főzőkanállal akkorát koppintott a kezére, hogy csak felszisszent látván. — De jó kedved van szentem, máj’ hogy le nem törted a kenyírkereső jobbomat! — A kenyér, a kenyér..., — sóhajtott titkok Kozál s az asztal közepére helyezte a túrós gombócot. Az ember ledobta válláról a pan vékán rávetett kabátot, kigombolta a mellényét, megigazította a nadrágszíját, s előhúzta a széket, hogy leüljön. Kozál csak álldogált félrehúzódva az asztaltól, elnézte, hogy veszi elő a csixmaazárból István a szegedi bicskát, tempósan kinyitja, —minek szegjen, mikor nem hajtja a tatár, úgy esik jól enni, ha nem sürget sem a dolog, — lekönyökölt félkarral az asztalra, másik kezét meg ki-kinyújtja, olyankor villan a kés hegye, egy-kettőre lemegy a gombóc, utána a második, a harmadik... Elunte szándéka, a füle illatú kezébeű. — Mi lesz a kenyérrel? Csak tartotta magát egy darabig, de aztán nem: bilin tovább, felkapta a festőkötőjét a szeméhez és zokogva levágta magát a tornyosra vetett ágy végére. litván döbbenve fordult hátra. — Fáj a derekad gyöngyöm! — Ha még csak a’ fájna! — Ilát mi bajod van akkori — Nem merem én azt elmondani. ' — Mán rég ászt muszáj lesz. Három napja, hogy hitül lettünk, azóta csak a danádat hallottam, most meg rísz. — Kár vót, hogy ide hozott, ehívő a házba! — Kinő bánat nem ír semmit. Akkor kellett véna meggondolni. Néked ezentúl csak itt lehet jó. — Nem maradok sokáig én magánál! Erre már csak feltápászkodott István a székről, a vászonkorsóból jót húzott az ebédre s odalépett ari asszonyhoz! — Hossz urad volum? , ~r~ Nincs nékem panaszom kigyelmedre. — Azt is tudod, hogy szeretlek, ugyi! — Tudom, hogyne tudnám! — Szegény helyre se jöttél! Adán igaz. Van a portán minden. Csak azokat a szip kendermagos géműmet sajnálom. — Mit sajnálsz rajtok"! Már meglátod, milyen jó tojók lesznek. Nem nékem tojnak, azok. — Hozói, — kapta meg a karját a férfi, — a tószivedet nyomja valami. — Ha nem nyomná nem is rínékl . Ezt csak most kell mondani de" Hármn nagy ntilva.