Szózat, 1925. április (7. évfolyam, 74-97. szám)
1925-04-12 / 83. szám
32 lődtek ki új húsvéti szokások és mind változatosabb lett a feltámadásnak megünneplése, bár tagadhatatlan, hogy ezek között az új szokások között sok volt, aminek eredete visszanyúlt a pogányságba. így a latin egyházakban régidőktől kezdve szokásban volt, hogy a püspök húsvét éjszakáján a sötét sekrestyében felgyújtotta az „új tüzet“. Ez a szokás valószínűig a régi Vesta-kultuszból került át a kereszténységbe. Szintén nyugaton kezdődött el a húsvéti bárány áldozása amelyből a máig is szokásos húsvéti reggeli ételszentelés szokása fejlődött ki. Sokkal későbbi, középkori eredetre vezethető vissza a passió-játék, a szenvedőtörténet dramatikus ábrázolása és a középkor hisztériájának egy különös megnyilvánulása, a húsvéti nevetés (risus paschalis), amelynek középpontjában a virágvasárnapi Krisztus-bevonulás számára állott. Az őskeresztény húsvét legjellegzetesebb szokása a vigilia hamar eltűnt. Amikor a gyülekezetek fejlődtek, nagyobbakká lettek, nehéz volt megtartani a fegyelmet a hosszú éjszakai virrasztáson és méginkább az azt követő lakomán, így aztán a vigíliát, ami nem egyéb mint a mai napig szokásban levő „feltámadás“, már a hetedik századtól kezdve nagyszombat délutánján tartották meg. Máthé Elek. Meghalt a dal Él még a szerelem, de mit ér, ha meghalt a dal? Szépernyék szállonganak élettelenül, nem hallja fül az igét, nem látja szem a jelet, helke veszetten korhad a tegnapi kor ma tovább. A vér nem iszapolta termővé a mezőket, nem csalt csirát a városok szennye alól— megaludt s barnán kérgesedétt a szivekre. Él még a szerelem, de mit ér, ha meghalt a dal? Nem szőhetem rád örök szavak élő szövetét, ékszerül égő színt és édes hangokat ízül nem adhatok — nem kell a dal. De adjak aranyat, selymet, gyöngyöt, csemegét — ugye kell? Meghalt a dal — neked se kell. Lénárt Andor Tavaszi varázslat ! Elfüggönyözött telkemet Kitártam a győzelmes napnak, S a harsonázó fény elől Vén, lomha, árnyak iramodnak. Aranypalástos víg tavasz, Már zeng feléd a halleluja, Parlagon hagyott szivemet Kérőn eléd terítem újra. A vágy friss remegése fut keresztül az egész világon, Állva a múlt romhalmazán, Új hittel én is élni vágyom. Takáts István gyár Demi-monde. Valóban, Dumas darabjától Csíky határozott ösztönzést kapott. Amint a francia darabban a társadalomnak egy különös rétege van rajzolva, amely nem tartozik egy másik osztályhoz sem, hanem „úszó szigetként lebeg Paks óceánján“, éppen úgy Csiky is a magyar polgári társadalomnak egy ilyen szigetjét akarta színpadra teremteni. Proletár annak a kornak szóhasználásában tudniillik még népi a negyedik rendet jelentette, hanem a polgári társadalomnak ama rétegét, amely szerencsétlenség vagy valami ballépés követ-keztében a polgári rendnek csak perifériáján tud elhelyezkedni. Csiky darabjában bemutatott alakok tehát afféle „burzsuj prolik“. Csikynek e darabját azután gyors ütemben követte a többi. E termékeny tollú drámaírónk valóban az lett a Nemzeti Színház műsora számára, ami azelőtt Szigligeti Ede volt. Éppen olyan fürge teremtő készségű és éppen olyan szükséges valaki. A szigorúbb esztétikai ítéletű kritika méltán vetette Csiky szemére, hogy darabjainak külső megalkotása nagyon is francia kaptára szabott, hogy alakjainak jellemzésében kerüli a mélységeket, hogy kelleténél erősebben pályázik a közönség tapsaira. A tárgyilagos irodalomtörténet azonban elévülhetetlen érdemének fogja tartani a magyar társadalmi dráma megteremtését, ki fogja emelni, hogy mélyebb lélekábrázolásra képtelen tolla, mégis sok érdekes és életteljes magyar típust varázsolt színpadra, hogy vaskos humora sok jóízű kacajt fakasztott s hogy ügyes kezének nyomán a magyar dráma technikája is igen sokat fejlődött. A Nemzeti Színház igazgatósága erre a hónapra ígérte a „Proletárok“ felújítását elsőrangú szereposztásban. A főszerepeket Márkus Emília, Ódry Árpád és Rózsahegyi játsszák. Ezzel a felújítással a Nemzeti Színház nemcsak tartozó kegyeletes kötelességet teljesít, hanem — úgy képzeljük — erős színpadi sikert is fog elérni 1925 ÁPRILIS 12 VASÁRNAP Szédítő séta a Grand Palais-ban Páris túl akar tenni maz 1900-as világkiállításon Páris, április 10. A sápadt, gyengefényű tavaszi nap bágyadtan szórja sugarait a még alig rügyezni kezdő fákra a Tuberiák kertjében. A place Concorde obeliszkje körül szédületesen keringenek az autók a kora délutáni órákban. A Champs Elyseasen sétáló emberek, elegáns nők tavaszi színekben. A fák körül hatalmas állványozások nyúlnak a magasba, félig kész tornyok, oszlopok ágaskodnak a felhős tavaszi égre, az Exposition tots decoratifs et industriels-nek, a május 4-én megnyíló nemzetközi ipari és iparművészeti kiállításnak a most készülő hatalmas épületei. Egy egész város, több négyzetkilométert elfoglaló új város, mely messze lenyúlik a Szajna mindkét partján, a ponte Alexandertől egészen az Invalidásókig. Mindenütt, amerre csak a szem ellát, nyüzsgő-forgó emberek, félig kész épületek, fa,vázaik, teherautomobilok, mindenfelé lázas munka. Paris túl akar tenni az 1900-as nagy vitágkiállítás fényén és pompájái. A Grand Falais előtt, akiásítás főcsarnoka előtt, a munkások egész csapata dolgozik az átalakításokon, meg fölhányások, újonnan emelt épületek, zúgó, pöffögő gépek, hatalmas deszkaépületek egy gyors, egy lázas, nagyarányú készülődésnek minden jellegzetessége a szemem elé tárul. A nagy elgyönyörködésből egy magyar művész hangja térít magamhoz. Baranyi Károly, az otthoni művészkörökben jóhírnévnek örvendő szobrászművész szólít meg, aki a legnagyobb, világhíres párisi iparművészeti és szobrászati intézetnél, Camille Gamiernél van alkalmazásban és a Grand Palais-i dekorációs munkálatoknál jelentős szerepet tölt be. Baranyi Károly szobrászmművész különben azon boldog kevesek egyike, akinek egy csókolódzó Faun című kompozícióját a Société National des Beaux Arts, a szigorú zsűrizés ellenére (közel 70 százalékát a beküldött pályázatoknak visszautasították) is elfogadta és így a magyar művész szobra is ott fog szerepelni a világ legnagyobb és leghíresebb szobrászainak a művei között a nemzetközi szobrászati pavillonban. Az ő szívességéből alkalmam volt bejutni a hét pecsét alatt őrzött Grand Palais-ba. Modem Babilon a magasban * A főbejáraton keresztül bejutunk az óriási palaisba. Meglepő és felejthetetlen kép tárul a szemem elé. A gipszporfelhős levegőn keresztül az óriási hatvan méter magas vastraverses kupola alatt egy 30 méter széles, monumentális hatású fehér lépcső kúszik a magasba, a pihenőkön jobbról-balról öt-öt hatalmas urna, 25— 30 méter magas kékesszürke színű, dúsain aranyozott, simafalú tágas nagycsarnokból méltóságteljesen emelkedik a magasba a lépcsőkolosszus. Mintha valami ősi babiloni vagy egyiptomi palotában volnék. De csak egy pillanatigtart ez az érzés, a porfelhőn keresztül rohanó alakok elmosódott árnyai tűnnek elé: a magasba nyúló fenyőfagerendák, a levegőben kimibálódzó vedrek, a magasból lelógó hullámos drótkötelek, a falakra ágaskodó összetolható hosszú létrák, a porfelhős magasságban eltűnő karcsú álványozások, a köteleken lógó függő hidak, zűrzavaros összevisszasága tűnik, elem, zaj, kopácsolás, kiabálás, magasban csikorgó csigák, nyikorgás: a sürgős munka lázas üteme dobol a dobhártyámon. Fent, szédítő magasban, egy szál deszkán fehérzubbonyos munkások fsajlonganak, a füzéres oszloprendek kapiteljein harminc méter magasban festők aranyoznak, jobbfelől egy hatalmas gipsztábla emelkedik a levegőbe, az egyik sarokban egy festő-permetező gép nagy pöfögés között spricceli a széles, sima falakra az olajfestéket, mellettünk nagy porfelhőben zsákolják a gipszet, amott egy egész domb háztömeg, 2—3 négyzetméter magasságú gipszplatnik hevernek szanaszéjjel és mindenütt, a falaikon, a levegőben, a földön mindenütt fülig gipszes munkások dolgoznak. Bábeli zaj és lárma tölti be a termet. A díszcsarnok — Ez lesz a díszcsarnok — mondja a vezetőm. — Még a fejébe se vagyunk a munkának, de már kezdenek kibontakozni azok a hatalmas méretek, amelyek valóban megbabonázóan fognak baltát. Ott fenn, a kupolát egy nagy drapéria fogja betakarni. A színek, felületek és vonalak harmonikus öltoharagodása a, modern mokumentalitás érzését fogják a szemlélőben felkelteni. A drapériák a tett, az oszloprendek között fent a mennyezeten, a kis kazettákban mindenütt apró kis villanykörték lesznek elhelyezve, körülbelül tízezer. Ebben a díszcsarnokban fogják fogadni az előkelőségeket. Ezen a hatalmas lépcsőn keresztül felvezetik az első emeleti díszterembe, ahol a fogadtatások ünneplés része és az ünneplések stb. fognak lebonyolítódni. Felmegyünk a lépcsőn. Fentről nézek vissza: egy újabb arcát látom az óriási csarnoknál. Gerendák és összeácsolt lécek között, belépünk a díszterembe az első emeleten. Köröskö-I fül freskók, a négy évszak szimbólumai, eléggé modern felfogásban és kidolgozásban, de Paus-i sin-re emlékeztető szilvakék színekkel. Itt is a falakon dús aranyozás van ,a sarkokban embermagas, hatalmas üveggyöngy-díszítéses szikrázó csillárok állnak. A teremben szanaszéjjel festékes csöbrök, lécek, linoleumvásznak mindenfelé. Felülről, a rozsdafoltos üvegtáblán keresztül besüt a nap, apró kis fényfoltok sétálnak a falakon, egy ásvány tetején, félrevágván fején a papírsapkát, egy festő fütyörész. Itt már nincs az a lázas munka, mint lent. Csend van, csak alulról hallatszik a folytonos zúgó, morajló egyetemes zaj, a munka dala. Meggyönyedve, behúzott nyakkal a vastraverzek és gerendák között elhagyjuk a ceremoniás termet. Egy körbefutó folyosóra érünk, amelyből apró kis benyílók és fülkék nyílnak, mindenik felett egy ideiglenes táblán a kiállító cég, vagy intézet neve. Egyébként minden üres, csak a deszkavázak vannak meg, a belső kiképzést még csak húsvét után fogják megkezdeni. Kiérünk az emeleti galériára. Itt is körös-körül apró fülkék vannak, szerszámok, gerendák, lécek, zsákok, ládák össze-vissza nagy halmokban. Innen be lehet látni a főcsarnokhoz. Nagyon szép látvány lesz innen felülről a hatalmas, dúsan feldíszített nagycsarnok. Falóriások — gipszből — Ezek a magasba meredő falak mind gipszből vannak — magyarázza a vezetőm. — Alig háromnegyed centiméteres gipszlapok vannak csak felrakva a favázakra és mégis, hogy ha a munkálatok befejeződnek, a festőeljárásokkal olyam tökéletesen fogjuk preparálni és befesteni ezeket, hogy mindenki meg lesz szentül győződve, hogy masszív falak. Pedig tessék elhinni, hogy ha két munkás nekifogna, csákányokkal két nap alatt mindent összerombolhatna, amit mi két hónap alatt nagynehezen felépítettünk. A németek mindent kétszeresen túlméretezve csináltak volna meg. Egyébként érdekes, amint megfigyelheti, hogy a belső kiképzés és térmegoldás, valamint a domborműves dekorációk mennyire a XX. századbeli német stíluskeverés hatása alatt készültek. Az igaz, hogy mint az angol, belga, vagy a holland pavilonokban is látható , igyekeztek a saját karakterükhöz formálni, de a forrás, az alapjellegzetesség, az el nem vitatható. Egy létrán lemászunk, miközben csak úgy potyog a gipsz a nyakamba a belga pavilonban, ahol tényleg a terrakotta reliefek a részben kubisztikus, részben expresszionista stílusban elkészítve, már ott pompáztak beillesztve a gipszfalakba. A főcsarnok körül vannak elhelyezve az egyes nemzetek kiállítási helyei. Némelyikben még egyáltalában nincs munka, a többiekben pedig csak most kezdtek hozzá. Az angolok három helyiséget foglaltak le, linóleumfalak és padlók borítják a helyiségeiket. Nem volt pénz magyar pavillonra A benyílók, pavilonok, gerendák, ládák és vastraverzek végtelen labirintusa között egy szinte hermetikusan elzárt és elfüggönyzött pavilonhoz érünk. Fellebbentjük a függönyt. Vörösbarnásra pácolt faburkolat borítja a falakat. Gyönyörű bútorok brokáttal és selyemmel bevonva, falba süllyesztett lámpák. Bent ketten beszélnek — csehül. Ez a cseh-szlovák pavilon. A csehek nagyon sietnek, ők vannak a legelőbbre. A magyaroknak nincs pavilonjuk, nem volt pénz rá. A nagy lépcső alatt egy széles, sötét folyosón keresztül a Grand Palais hátsó részébe jutunk. Deszkáéin élvényeken és torlaszokon keresztül kapaszkodva, egy nagy, hangos helyiségbe ■érünk, ez a kiállítási színház. Szemben a ■bejárattal a falon egy óriási freskó, az ipar és iparművészetek allegóriája. Ettől eltekintve, a benyomás és a kép ugyanaz, mint a főcsarnokba való belépésnél. (Zaj, lárma, összevisszaság, létrák, állványok mindenfelé. Az emeleti páholyok már, tehetséges, elkészültek félig, vörösen izzik a, bársony elő a nagy fehérségből. Egy feljárón idkapaszkodunk a páholyokba. Egyszerre csak hallom, hogy valaki felettem énekel egy magyar nótát. „Suba, suba, göndörfürtű suba“ hallom a magasból. Felnézek, egy létra tetején egy barnaszemű magyar fiú áll, nyakig festékesen és csak úgy nótázik, miközben ügyes kezekkel formál új osoptfejese. Én is elkezdtem fújni a nótát. A szegény fiú majd leesik a létráról a nagy csodálkozásában,a miikor meghallja. Lemászik ragyogóarccal, kisül, hogy Kovács Lajosnak hívják, iparművész, meg van elégedve, a franciák szeretik, a legkényesebb munkát reá bízták- Úgy látszik, hogy Megköszönöm a vezetőmnek a szívességét. — Ez még csak egy idő tósz© a nagy kiállításnak — mondja Bakonyi Károly szobrászművész a búcsúzásnál — a többit, a Szajna két partján elhúzódó óriási területeket és építkezéseket, majd legközelebb fogom megmutatni. Kilépek a kapun. A nap éppen lenyugvóban van. A pirosra, festett égbe sötét színekkel ágaskodik az Ernel - toronynak merész vonala s fönt, háromszáz méter magasban, a lassan úszó íviolasszín tavaszi felhőkbe belelobogtatja baszikén a kék-fehér-piros francia trikolórt... B. Keményváry Aladár.