Tájoló, 1997 (15. évfolyam, 1-10. szám)
1997-02-07 / 1. szám
1997/1 PARKTÁJFUTÁS A TÁJFUTÓ PARADICSOM? Az elmúlt 1996-os szezonban „Park Világtúra” névvel fémjelezve új színfolt jelent meg a tájékozódási versenyzés palettáján. Maga az ötlet persze évtizedes, hiszen a 80-as évek végén már több skandináv városi versenyt rendeztek, amelyen a magyar válogatott tagjai is részt vettek. Ennek talán legjelesebb futama a stockholmi skanzenban zajlott. A cél akkoriban a tájfutás megismertetése, népszerűsítése volt. Ma is ez a vezérmotívum, kiegészülve azzal az óhajjal, hogy sportágunk is képes legyen támogatókat találni. Ehhez a távoli erdei környezetnél könnyebben elérhető helyen kell kitűzni a pályákat, olyan helyen, ahová a felüdülni vágyó sportembereken kívül más érdeklődők is hajlandók eljönni. Nem várhatjuk el, hogy miattunk messzire elutazzanak a sportágat nem ismerők, nekünk kell közeledni a városhoz. Ebben az esetben is komolyan dolgozni kell azért, hogy megfelelő nézőszám legyen, amely már a szponzorok figyelmét is felkelti. Ebből a szempontból még fontos tényező a média bevonása is. A tájfutás hagyományait tisztelők számára persze ugyanolyan dilemmát okoz ennek a szituációnak az értékelése, mint amilyen problémákkal más sportágak is szembesülnek. Miközben minden épeszű ember a városból kifelé menekül sportolni, az üzlet azt diktálja, hogy a modern gladiátorok a városban viaskodjanak. Az úszás, kerékpározás, futás mind igazi természeti sportok, de az előadás sokszor bekerül a belvárosba. (Városi futások, kerékpáros kritérium versenyek, magasugrás a főtéren, triatlon.) Az öttusa szép eszméi foszladoznak, ma már egy nap alatt kell teljesíteni az öt számot, és az üzlet, no meg a takarékosság miatt úgy esnek ki jövőre a selejtezőből majd a versenyzők, hogy lóra sem pattantak! Mi tájfutók pedig, akik közül többségünk az igazi kihívást a kalandos és furfangos tájékozódásban találtuk meg a vadonban, sokszor rendezett parkokban, viszonylag egyszerű pályákon nagyon jó kilométerátlagokkal kívánjuk felhívni a figyelmet sportágunkra. Ezt diktálja a modern kor, és az elüzletiesedett világ! Természetesen a tájfutást én a városban, sőt egy tornateremben is szeretem! Aki loholt már Velence sikátorai, lagúnái között, tudja, hogy az rendkívüli élmény. Aki belebolondult Egerben a városi park nyírott sövénylabirintusába, az tudja, hogy új dimenziókban kell gondolkodni! A közönség kedvéért pedig bármi „megengedhető”, patakon átgázolás, dagonyázás, szigetpont, kötelező kerítésmászás, egyebek... Alapvetően azonban aki helyt akar állni a parkversenyeken, villámlábakra és villámgondolkodásra kell hogy szert tegyen! Az erre való felkészülés része egy normális felkészülési programnak. A jelenség mögött egy komoly probléma áll, amit napjaink jeles tájfutósztárjai is megfogalmaztak. Történetesen az az ellentmondásos helyzet, hogy míg a parkversenyeken sportágunk hagyományaihoz képest igen magas pénzdíjakat lehet nyerni, addig pl. az idáig (és merem remélni ezután is) leginkább tisztelt klasszikus távú világversenyek eredményeiért, vagy a világkupa teljesítményekért „csak” a szakértő sporttársak erkölcsi elismerése jár. Magyarul nincs arányban a teljesítmény az igazi értékkel. Ezt a szituációt még tetézi, hogy a 2000-es Világkupa futamok megrendezésére egy sor olyan helyszínt jelöltek ki, ahol első látásra bizonytalan a versenyek kimenetele. (Ausztrália, Japán, Fehéroroszország, Ukrajna, Spanyolország, Portugália) Természetesen minden helyszínen, lehet igazi világklasszis teljesítményekre késztető pályákat kitűzni, lehet extra versenyt rendezni. Pont ez az, ami több norvég élversenyző szerint aggodalmat okozhat, hiszen ha a sportágunk egyik jelenkori nagyhatalmának tartott Svájcban fiaskóval végződött az az ominózus tömegrajtos futam, akkor Domonyik G. átveszi a díjat . Tájoló