Tanító, 2017 (55. évfolyam, 1-10. szám)

2017-01-01 / 1. szám

Tanítók a nyomorúság közepén L. Riták NóraMese és valóság Sorozatunk célja, hogy konkrét példákon keresztül mutassuk be, tanítóként hogyan lehet, hogyan érdemes dolgozni a nyomorúság kellős közepén. Mert a sokszorosan hátrányos helyzetű gyerekek jövőjéről felelősen gondolkodni nem lehetséges azok munkájának megismerése nélkül, akik nem pusztán beszélnek a reménytelenség felszámolásáról, hanem tesznek érte. Akik nemcsak fárad­hatatlanul dolgoznak nap mint nap, hanem működőképes válaszokat is képe­sek megfogalmazni az évtizedek alatt felhalmozódott kihívásokra. (A szerk.) Ebben az osztályban minden gyerek halmozottan hátrá­nyos helyzetű. Szegregált osztály. Másodikosok. Mesélek nekik. Rostás Farkas György a Nap gyermekei című meséjét. Ami arról szól, hogy a cigányok bőre azért sötétebb, mert a Nap gyermekeivé fogadta őket, és kíséri, vigyázza, óvja azóta is. Szeretem ezt a mesét. Persze integ­rált osztályban mesélni az igazi, ott össze lehet hasonlítani a kis kezeken a bőr színét, és lehet olyan helyzetet teremteni, amiben érzi az ember, hogy átmegy valami abból, a bőrszín nem jelent semmit. Nem attól függ, milyenek vagyunk. De itt mindegyikük cigány. Csak az én bőröm fehér, de én, a tanári szerepben ezen a területen nem tudok eléggé hatni rájuk. Mert ennek a hatásnak a kortárs cso­portban kellene működnie. Rólam tudják, hogy én nem húzódok el egyiküktől sem, megölelem mind. Mesélek hát. Nem könyvből, itt azt nem lehet, nem fi­gyelne senki, nincsenek meseolvasáshoz szokva, otthon sosem történik efféle. Otthon csak a tv van, a maga kész kliséivel, lenyomva a külső képpel az esélyét is annak, hogy valami belső kialakuljon. Itt kell a szemkontaktus, a mesélés szinte színészi tel­jesítmény, a metakommunikációnak is nagy jelentősége van. Sikerül, figyelnek, már velem élnek a mesében. Amikor odaérek, hogy a Nap megcirógatta a bőrüket, sorban odamegyek hozzájuk. Áhítattal tartják az arcukat felém, és mind boldog, átéli a cirógatást, a bámulást. Mi­re befejezem a mesét, mind büszke a bőrszínére. A barna bőrére. A cigányságára. Aztán nekikezdenek rajzolni. Hiszen ez a tananyag, il­lusztrálni a mesét. Boldogan rajzolnak. Most tudom, ar­ra is ki kellene térnem, hogy ez csak egy mese. Hogy ne higgyenek nekem, mert cigánynak lenni nem jó, csak én most játszom velük, és azt játsszuk, hogy jó. Ki kellene erre térnem. Mert meg kell tanítanunk a fikció és a való­ság különbözőségét. Benne van a kerettantervben. Vagy hagyjam? Úgyis megtapasztalják majd, ahogy nőnek? A buszon tőlük elhúzódókat, a vonaton a táská­jukat szorosabban fogókat? Ha eljutnak a középiskoláig, megtapasztalják, hogy nem akar „magyar” gyerek mellé­jük ülni. Nem akarnak a boliban egy szobába kerülni ve­lük. Ha felnőnek, és munkát keresnek, megtapasztalják, hogy neki azt mondják: már betelt, nincs állás. Majd egy óra múlva mégis munkát adnak valakinek. Aki nem ci­gány. A lányok, ha szülni fognak majd, külön kórterem­ben kapnak ágyat. Együtt, más cigányokkal. Ha a gyere­kük beteg lesz, akkor is. Ha valamelyikük tanul, és diplomát szerez, akkor is ci­gány marad. Sosem érezheti, hogy nem rekesztik ki. Hogy előítélet-mentesen reagálnak rá, ha bemegy egy boltba, bárhova. Oda akar majd tartozni, a „magyarokhoz”, mert az övéi már nem fogadják be, „elmagyarosodott”, mond­ják majd neki. Légüres térben marad. Persze tudom, innen, ebből az osztályból nem lesznek diplomások. Innen a legközelebbi szakiskoláig jutnak csak, és onnan is kiesnek tizenhat évesen. Közmunkára várnak majd, hogy „behívják” őket. Szakmájuk sosem lesz. A lányok főállású anyák lesznek. A fiúk pedig néha kapnak valami más munkát is. Alkalmit, feketén. Kert­ásást, kubikolást, épületbontást. Tollfosztást. Vályogve­tést már nem. Mert az már nincs. Néha elmennek távo­labbra is. És gyakran előfordul majd, hogy fizetség nélkül jönnek haza. Mert nem fizetik ki őket. Úgy és ott élnek majd, ahogy és ahol a szüleik. Ahogy a cigányok élnek generációk óta.* De mitől lennének mások? Az iskola nem tud hatni a szocializációval szem­ben. Mert az erősebb. Mindennél. Persze sokan rá is szolgálnak majd a kirekesztésre. Mert túl hangosak lesznek, kötözködők. Agresszívak, hirtelen haragúak, a következményekkel nem számolók. A fo­gyasztói világ hatásaira sajátosan reagálnak majd. Éppúgy, mint a szüleik. Mert otthon és a közösségben ez épül be ná­luk. És az iskolában is, ahol maguk között vannak. Mert szegregált viszonyok között nem lehet integrációs készsé­geket elsajátítani. Ott csak az erősödik, ami otthonról jön. Nézem őket, ahogy rajzolnak. Ebben a szegregált isko­lában. Még kicsik. Még nem értik. Tudom, nem tehetek semmit. Kevés a hatásom. Nem vagyok elég, itt a tante­remben. A világot kellene megváltoztatni. Hogy adjunk esélyt nekik. Megértsük őket, és ne zsigerből utasítsuk el. Köztük sincs kevesebb tehetséges gyerek, de a hátrányuk sokkal nagyobb. A szegénységük és a cigányságuk. És ezt nélkülünk nem tudják leküzdeni. Nem véletlenül került honlapunkra Sára Sándor 1962-ben készült Cigányok című rövidfilmje. Elérhető honlapunkról is: www.tani­­tonline.hu»Filmtár»Filmmúzeum (A szerk.)

Next