Tarsadalmi Szemle – 1962.

5. szám - Szemle - A Vérvörös Csütörtök ötvenedik évfordulójára (Erényi Tibor)

valamint mindazon kísérletek ellen, amelyek alkalmasak arra, hogy a népek között gyűlölködést idézzenek föl." A munkásságot természetesen nemcsak a kormány háborús po­litikája, hanem saját mindennapi helyzete is nyugtalanította. Az ak­kori sajtót — nemcsak a szociál­demokrata, hanem a haladó pol­gári lapokat is — már a század­forduló nagy gazdasági válsága óta állandóan foglalkoztatta az ország szociális elmaradottságá­nak, a tömegnyomornak az ügye. A szociáldemokrata Bresztovszky Ernő megrendülve állapította meg 1909-ben megjelent „Ma­gyarország fekete statisztikája" című munkájában: „Magyarorszá­gon ma lassú éhezés nyomorítja a tömegeket, undorító piszok kö­zött vergődő vázak lehellik be drága odújuk dögletes bűzét, munkásvér szárad a gépek kere­kein, vérbajt terjeszt a prostitú­ció, gyilkol a tüdővész, minden második gyerek tíz éves kora előtt kerül a sírba." A független­ségi párt haladó szárnyának ve­zére, Justh Gyula egyik (1911-ben közreadott) beszédében hangsú­lyozta: „ .. .ebben az országban tízezer népiskola hiányzik, köz­egészségi állapotaink a legmize­rábilisabbak, a megélhetési viszo­nyok a legrosszabbak, — mutat­ja a kivándorlás . .. Nálunk any­nyi baj, annyi seb van, amit or­vosolni kell és nem kerül rá pénz, mert mindent felemészt a milita­rizmus." Ami a megélhetési viszonyokat illeti, a monopóliumok tevékeny­ségének következményeként 1900 és 1913 között 35—40 százalékkal emelkedett az iparcikkek ára. Ha­sonló drágulási folyamat zajlott le a mezőgazdaságban is. A fegy­verkezés terhei is elsősorban a dolgozókra hárultak, főleg fo­gyasztási adók formájában. A megélhetési költségek rohamos emelkedésével nem tartott lépést a névleges bérek emelkedése, a reálbérek csökkentek. Mindehhez még a tőkések a munka intenzi­tását is fokozták, különféle „iz­zasztó" munkamódszereket vezet­tek be. A munkásosztály küzdel­me a századvégihez viszonyítva megrövidítette ugyan a munkana­pot, de a munkásság 70 százaléka még 1910-ben is napi 10 óránál többet dolgozott. A tömegnyo­mort a kivándorlási statisztikák is mutatták. A kivándorlás — Ady „menekülő forradalom"-nak nevezte — évente százezrekkel apasztotta az ország népességét. A munkásság elkeseredését te­hát 1912 küszöbén a ferencjózsefi Magyarország közállapotai táplál­ták. Az első világháborút köz­vetlenül megelőző évek egyik fon­tos jellemző vonása a tömegek radikalizálódása, a szakszervezeti tagság számának növekedése, a sztrájkmozgalom fellendülése. A magyarországi munkásosztály ön­tudatosabb része a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a vele szerves kapcsolatban levő szak­szervezetek zászlai alá tömörült. Akkori egyedüli pártjának veze­tésével a munkásság el is ért bi­zonyos eredményeket a munkavi­szonyok megjavítását illetően. A párt politikai követelései nagy munkástömegeket mozgósítottak és döbbentették rá a dolgozók ki­zsákmányoltságára, jogtalanságá­ra. A munkásságnak a minden­napi gazdasági követelésekért, po­litikai jogokért vívott küzdelmét azonban a pártvezetőség nem kapcsolta össze forradalmi köve­telésekkel, hanem a századfordu­lótól kezdve mindinkább a refor­mizmus útjára tért s arra töreke­­ ő.

Next