Tarsadalmi Szemle – 1962.
5. szám - Szemle - A Vérvörös Csütörtök ötvenedik évfordulójára (Erényi Tibor)
valamint mindazon kísérletek ellen, amelyek alkalmasak arra, hogy a népek között gyűlölködést idézzenek föl." A munkásságot természetesen nemcsak a kormány háborús politikája, hanem saját mindennapi helyzete is nyugtalanította. Az akkori sajtót — nemcsak a szociáldemokrata, hanem a haladó polgári lapokat is — már a századforduló nagy gazdasági válsága óta állandóan foglalkoztatta az ország szociális elmaradottságának, a tömegnyomornak az ügye. A szociáldemokrata Bresztovszky Ernő megrendülve állapította meg 1909-ben megjelent „Magyarország fekete statisztikája" című munkájában: „Magyarországon ma lassú éhezés nyomorítja a tömegeket, undorító piszok között vergődő vázak lehellik be drága odújuk dögletes bűzét, munkásvér szárad a gépek kerekein, vérbajt terjeszt a prostitúció, gyilkol a tüdővész, minden második gyerek tíz éves kora előtt kerül a sírba." A függetlenségi párt haladó szárnyának vezére, Justh Gyula egyik (1911-ben közreadott) beszédében hangsúlyozta: „ .. .ebben az országban tízezer népiskola hiányzik, közegészségi állapotaink a legmizerábilisabbak, a megélhetési viszonyok a legrosszabbak, — mutatja a kivándorlás . .. Nálunk anynyi baj, annyi seb van, amit orvosolni kell és nem kerül rá pénz, mert mindent felemészt a militarizmus." Ami a megélhetési viszonyokat illeti, a monopóliumok tevékenységének következményeként 1900 és 1913 között 35—40 százalékkal emelkedett az iparcikkek ára. Hasonló drágulási folyamat zajlott le a mezőgazdaságban is. A fegyverkezés terhei is elsősorban a dolgozókra hárultak, főleg fogyasztási adók formájában. A megélhetési költségek rohamos emelkedésével nem tartott lépést a névleges bérek emelkedése, a reálbérek csökkentek. Mindehhez még a tőkések a munka intenzitását is fokozták, különféle „izzasztó" munkamódszereket vezettek be. A munkásosztály küzdelme a századvégihez viszonyítva megrövidítette ugyan a munkanapot, de a munkásság 70 százaléka még 1910-ben is napi 10 óránál többet dolgozott. A tömegnyomort a kivándorlási statisztikák is mutatták. A kivándorlás — Ady „menekülő forradalom"-nak nevezte — évente százezrekkel apasztotta az ország népességét. A munkásság elkeseredését tehát 1912 küszöbén a ferencjózsefi Magyarország közállapotai táplálták. Az első világháborút közvetlenül megelőző évek egyik fontos jellemző vonása a tömegek radikalizálódása, a szakszervezeti tagság számának növekedése, a sztrájkmozgalom fellendülése. A magyarországi munkásosztály öntudatosabb része a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a vele szerves kapcsolatban levő szakszervezetek zászlai alá tömörült. Akkori egyedüli pártjának vezetésével a munkásság el is ért bizonyos eredményeket a munkaviszonyok megjavítását illetően. A párt politikai követelései nagy munkástömegeket mozgósítottak és döbbentették rá a dolgozók kizsákmányoltságára, jogtalanságára. A munkásságnak a mindennapi gazdasági követelésekért, politikai jogokért vívott küzdelmét azonban a pártvezetőség nem kapcsolta össze forradalmi követelésekkel, hanem a századfordulótól kezdve mindinkább a reformizmus útjára tért s arra töreke ő.