Tarsadalmi Szemle – 1969.
6. szám - Pataki Ferenc: Vitáinkról
VITÁINKRÓL vagy ezek szintézisével lehet és kell kiválasztani. Ez azonban csak akkor történhetik meg, ha a vita folyamán ezek egyenlő polgárjogot élveznek, s árnyalataikban is konfrontálódhatnak egymással. Csak a vita termékenysége sínyli meg, ha bizonyos álláspontok eleve hátrányos helyzetbe kerülnek, s nincs módjuk arra, hogy maradéktalanul „kilicitálják" a maguk lehetőségeit. Természetesen az eszmecserék mindig gazdagabbak és árnyaltabbak, semhogy néhány általános megfontolás valamennyi vonásukkal számot tudna vetni. Nyilvánvalóan különbség van az elméleti-ideológiai és a gyakorlati döntéseket megelőző viták között, s az iménti gondolatok nem egyképpen vonatkoznak rájuk. A határ azonban módfelett viszonylagos, hiszen végül is minden elméleti vita gyakorlati döntésekbe torkollik, s minden gyakorlati döntésnek elméleti előfeltevései vannak. Ezért hadd szóljunk továbbra is általában a vitákról. A meddő viták változatai Ha az iménti tételek magukon viselik az igazságnak némi jegyét, akkor birtokukban most már szemügyre vehetjük a társadalmi viták „tipológiájának" néhány összefüggését. Hogy vannak jó és rossz viták, azt mindenki tudja és tapasztalja. A jó vitákkal egy kissé úgy vagyunk, amint Tolsztoj írja az Anna Karenyina első mondatában: minden boldog család hasonlít egymásra, s minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan. Minden jó vita hasonlít egymásra — a félresiklott viták típusgazdagsága ezzel szemben változatosabb, színesebb. A jó vitákat véltem jellemezni az előrebocsátott „tételekkel"; most lássuk a rossz vita változatait, amelyeket nevezhetünk bármiképp (beszélgetés, álvita, társas monológ, eszmecsere, forgatókönyv-lejátszás, kellemes vagy kellemetlen időtöltés), csak éppen vitának nem. Minthogy ezúttal a viták teljességgel absztrakt természetrajza foglalkoztat, talán megbocsátható lesz, hogy nem idézek egyetlen konkrét példát sem. Részben azért nem, mert igen sok van, részben pedig avégett, hogy egy falusi iskola nevelőtestülete épp úgy felismerhesse magát, mint a tekintélyesebb testületek is.Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy feleslegesek a már lezajlott eszmecserék hasznát kutató vizsgálódások. Sőt egyenesen kívánatos volna a magunk okulására felmérni társadalmi hatásukat.) A pusztába kiáltott vita Meglehetősen sok van belőle. A fő jellegzetessége az, hogy a vitatkozók szívüket-lelküket beleadják az eszmék és a gondolatok cseréjébe, de az illetékesek ügyet sem vetnek rá. A napi sajtóban, a hírközlő szervek fórumain számos ilyen vita zajlik le. Olykor kötetekre rúgna a hozzászólások anyaga. Csak éppen nem kelti fel az erre rendeltek figyelmét, esetleg — szándékukon kívül — el sem jut hozzájuk. Az ilyen vita a gondolatoknak nem bölcsője, hanem temetője. Társadalmi hatékonysága a semmivel egyenlő. Akárcsak azoké a megbeszéléseké, amelyek után — bár az eszmecserében kialakult a megoldás módja — semmi sem történik. Esetleg nem is történhet, mert nincsenek meg a végrehajtás feltételei, de elfelejtik tájékoztatni erről a vita résztvevőit. Az ilyen viták fő produktuma: a közöny és a rezignáció. Ilyenformán: „Minek mondjuk el ismét, hiszen már a könyökünkön jön ki!" Arra szoktatja a résztvevőket, hogy újra és újra tehetetlennek érezzék magukat, s a bosszantás egy sajátos módjának, jobb esetben különös — ítéletüktől függően: kellemes vagy kellemetlen — időtöltésnek tekintsék az eszmecserét.