Tarsadalmi Szemle – 1969.

6. szám - Pataki Ferenc: Vitáinkról

VITÁINKRÓL vagy ezek szintézisével lehet és kell kiválasztani. Ez azonban csak akkor történhetik meg, ha a vita folyamán ezek egyenlő polgárjogot élveznek, s árnyalataikban is konfrontálódhatnak egymással. Csak a vita termékenysége sínyli meg, ha bizonyos álláspontok eleve hátrányos helyzetbe kerülnek, s nincs módjuk arra, hogy maradéktalanul „kilicitálják" a maguk lehetőségeit. Természetesen az eszmecserék mindig gazdagabbak és árnyaltabbak, semhogy néhány általános megfontolás valamennyi vonásukkal számot tudna vetni. Nyilvánvalóan különbség van az elméleti-ideológiai és a gyakorlati döntéseket megelőző viták között, s az iménti gondolatok nem egyképpen vonatkoznak rájuk. A határ azonban módfelett viszonylagos, hiszen végül is minden elméleti vita gyakorlati döntésekbe torkollik, s minden gyakorlati döntésnek elméleti előfeltevései vannak. Ezért hadd szóljunk továbbra is általában a vitákról. A meddő viták változatai Ha az iménti tételek magukon viselik az igazságnak némi jegyét, akkor birtokukban most már szemügyre vehetjük a társadalmi viták „tipológiá­jának" néhány összefüggését. Hogy vannak jó és rossz viták, azt mindenki tudja és tapasztalja. A jó vitákkal egy kissé úgy vagyunk, amint Tolsztoj írja az Anna Karenyina első mondatában: minden boldog család hasonlít egymásra, s minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan. Minden jó vita hasonlít egymásra — a félresiklott viták típusgazdagsága ezzel szem­ben változatosabb, színesebb. A jó vitákat véltem jellemezni az előrebo­csátott „tételekkel"; most lássuk a rossz vita változatait, amelyeket nevez­hetünk bármiképp (beszélgetés, álvita, társas monológ, eszmecsere, forgató­könyv-lejátszás, kellemes vagy kellemetlen időtöltés), csak éppen vitának nem. Minthogy ezúttal a viták teljességgel absztrakt természetrajza foglal­koztat, talán megbocsátható lesz, hogy nem idézek egyetlen konkrét példát sem. Részben azért nem, mert igen sok van, részben pedig avégett, hogy egy falusi iskola nevelőtestülete épp úgy felismerhesse magát, mint a te­kintélyesebb testületek is.­­Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy fe­leslegesek a már lezajlott eszmecserék hasznát kutató vizsgálódások. Sőt egyenesen kívánatos volna a magunk okulására felmérni társadalmi hatá­sukat.) A pusztába kiáltott vita Meglehetősen sok van belőle. A fő jellegzetessége az, hogy a vitatko­zók szívüket-lelküket beleadják az eszmék és a gondolatok cseréjébe, de az illetékesek ügyet sem vetnek rá. A napi sajtóban, a hírközlő szervek fóru­main számos ilyen vita zajlik le. Olykor kötetekre rúgna a hozzászólások anyaga. Csak éppen nem kelti fel az erre rendeltek figyelmét, esetleg — szándékukon kívül — el sem jut hozzájuk. Az ilyen vita a gondolatoknak nem bölcsője, hanem temetője. Társadalmi hatékonysága a semmivel egyenlő. Akárcsak azoké a megbeszéléseké, amelyek után — bár az eszmecserében kialakult a megoldás módja — semmi sem történik. Esetleg nem is történ­het, mert nincsenek meg a végrehajtás feltételei, de elfelejtik tájékoztatni erről a vita résztvevőit. Az ilyen viták fő produktuma: a közöny és a rezignáció. Ilyenformán: „Minek mondjuk el ismét, hiszen már a könyökünkön jön ki!" Arra szok­tatja a résztvevőket, hogy újra és újra tehetetlennek érezzék magukat, s a bosszantás egy sajátos módjának, jobb esetben különös — ítéletüktől füg­gően: kellemes vagy kellemetlen — időtöltésnek tekintsék az eszmecserét.

Next