Tarsadalmi Szemle – 1995.
1. szám - Az európai esztétika és Lukács György - Ujfalussy József: Zene, mimézis, visszatükrözés – központi kérdés az idős Lukács Györgynél
AZ EURÓPAI ESZTÉTIKA ÉS LUKÁCS GYÖRGY UJFALUSSY JÓZSEF Zene, mimézis, visszatükrözés -központi kérdés az idős Lukács Györgynél Esztétikai főműve. Az esztétikum sajátossága tizennegyedik fejezetében Lukács György ,,Az esztétikai mimézis határkérdései" között elsősorban a zenével foglalkozik. Már a mű Előszavában hangsúlyozza: „íz olyan művészetekben, mint a zene vagy az építészet, a valóság visszatükrözése egészen sajátos módon megy végbe, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy ezeknek a speciális eseteknek külön fejezetet szenteljünk.." A zenét a nagy mű rendszeres felépítésének megfelelően bizonyára itt kellett helyére tennie és „határkérdéseként taglalnia. Az, hogy a zene magának Lukácsnak ekkoriban nem „határkérdés", hanem igen fontos központi kérdés volt, egyértelmű volt számunkra. Azokban az években meg-megemlítette, mily megnyugtató számára tudni, hogy még a zenéről sem ír értelmetlenséget, holott közegéről nincsenek szakszerű ismeretei. Az ismeretlen közeg mindenesetre az egyik személyes kihívást jelentette számára a zene mint mimetikus művészet beható vizsgálatára. Filozófusoknak, íróknak - általában nem muzsikusoknak - a zene mindig is valami izgatóan vonzó dolog volt és az is, éppen közegének sajátos volta folytán. „Nem kérdéses, hogy a zene közlő közegként mindenképpen igen érdekes probléma" - állapította meg már Sören Kierkegaard." A fontosabbik, az igazi ösztönzést Lukácsnak ahhoz, hogy a zene problematikájába ilyen mélyen belebocsátkozzék, mégis annak belátása jelentette, hogy olyan művészet kielégítő és hiteles értelmezés nélkül, amely az „objektív valóságnak" nem a tárgyi felületét ábrázolja, az esztétikum sajátosságának átfogó dialektikus kifejtése nem haladná meg a korábbi mechanikus megközelítések színvonalát, meg kellene rekednie a műalkotás valamilyen ikonográfiai, leíró szemléleténél. Háttérként két nagy történelmi tradíciót tudhatott maga mögött: a görögök klasszikus mimetikus felfogását és az újkori európai gnoszeológiának a marxizmus révén hagyományozott tükrözés elméletét. A mimézis még - különösen Aischylosnál - a kultikus színpad jellemző vonásait viseli magán. Világának középpontjában maga a cselekvő ember áll, aki „gnóthi szenuton" szemléletével igyekszik magát ilyenként megismerni. Tragikus vagy komikus megjelenítése kezdetben még szellemidézés. A „mimesis" szó jelentése még a cselekménnyel volt egy, és esztétikai fogalomként magával hozta a felidézés értelmét. Ehhez mérten a mimus, a színész, a művész állapota bizonyos „enthusiasmos"-nak, isteni megszállottságnak felel meg, amikor a megidézett szellemmel azonosul (vesd össze: Platón: Ion). Szemben ezzel, a visszatükrözésen valamilyen józan, dologi és tárgyi, egyben ésszerű valóság tudomásulvételét és elsajátítását kell értenünk. Az a valóság, amelyre szegződik, inkább statikus világ, amely szorosan kötődik a látáshoz, a vizualitáshoz. A „visszatükrözés" kifejezés már önmagában is a látószerv hegemóniájára utal, amely valóban uralkodik a mindennapi tapasztaláson. Idézhetnénk a platóni „idea" fogalmát és szavát, amely a látás igéjéből ered. A két szféra különböző voltát talán túlságosan is kiéleztem, de remélhetőleg nem hamisítottam meg. Lukács a dialektikus materializmus nevében utasítja el ismételten a visszatükrözés összecserélését valamilyen fényképszerű, mechanikus képmással, és az objektív valóság dialektikus jellegét hangsúlyozza: „A jelenség és lényeg dialektikájának visszatükrözése nélkül az életben a legprimitívebb tájékozódós sem lehetséges, és ... nem a "filozófia" emeli a valóság állítólag fényképszerű másolatait a dialektikus összefüggések szintjére, hanem ezeket már a legegyszerűbb észlelések is magukban foglaló 1 Lukács György: Az esztétikum sajátossága. I—II. (fordította: Eörsi István). Budapest 1965. I. Bevezetés. 19. oldal. 2 Sören Kierkegaard: Entweder-Oder. Übersetzt von Chr. Schrempf, zusammengefasst herausgegeben von F. Droop. Leipzig 1939.-II., 56. oldal.