Társalkodó, 1834. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)

1834-03-22 / 24. szám

vágyom — látni azon tengert­es partokat, mellyek egy­kor a’ halhatatlan költészt lelkesítik vala. — Sietek másnap reggel a’ szabadba tehát. Szállásomhoz közel egy zöld dombot pillantok­ meg, hátam mögött hagy­tam házakat’s utczákat, ’s fölmenék a’ dombra. Mi­dőn annak tetejét elérém ’s azon városnegyed fele, mellyből érkeztem, pillanték, milly bűbájos kép fej­lett­ ki ittas szemeim előtt! Meddig csak szemem’ világa hatott, felhőkhez hasonló hegyek, hegyfokok ’s a’ széles tengeren elszórt kék szigetek’ lánczolat­­jat láttam; ’s a’ tenger maga, csöndesen ’s tisztán , mint egy ragyogó sima tükör , fektívék előttem. Én láttam Európának csaknem minden vidékét, melly szépségiről egy vagy más tekintetben hires; láttán» Montblancot a’ hegyek’ fejdelmét, ’s lábánál a’ szé­les üregeket’s jeges völgytorkokat, honnan jótékony folyók ömlenek­ ki és számos tartomány’ határit ön­tözik. Szemtanúja valék, mint tolakodtak lassan jég­­bérczei (Gletscher) előre, és sodortak iszonyú kő­­szirteket ’s egész fenyüerdőket magokkal. Én meg­jártam oldalait, voltam tátongó mélységiben, hol a’ természet örök hóbul tornyokat, kúp­tetőket és szám­talan pyramist alkotott. Én voltam égbe meredő ke­­vély csúcsán, melly csak nem megjárhatlan, ’s mél­tósággal és derülten ezer hegytársain felül emelke­dik. Görögország, az olaszföldnek ezen iker test­vére , sem volt előttem ismeretlen; láttam szépsé­gét , zöldelő partjait ’s tengertől övedzett szigeteit; én beutaztam e’ classikus föld’ belsejét ’s látám Pe­­ntiust e’ fönséges folyót, a’ myrthus-erdők ’s Tem­­pe’ virágos völgyén elhaladni. Hallgatok komoly szépségiről Kaukázusnak, hol a’ vad sziklák ’s mély­ségek jégben lebegnek, úgy hogy szédül a’ halan­dó , midőn azokra föltekint; nem említem a’ bájos Krimiát, melly szelíden ’s örök­ zölden emelkedik a’sötét Euxinusból ’s a’ hajóst ösztönzi, hogy hagyja el ama’ vészes hullámokat ’s élje olajfa- és szőlő­vesszővel ékes kikötőjében a’ csöndes élet’ mosolygó kellemű­. Stambulról ’s az ő kéthalma’ dicsőségéről is hallgatok: mindezen szépségeket én láttam, sze­rettem és csudáltam; de a’ nápolyi öböl’ tündér szép­ségivel nem hasonlíthatom­ össze. Még egyszer mon­dom , hogy illy fölséges kilátás, egymást érő hegy­fokokra, kék szigetekre, ’s tükörragyogtató sima ten­gerre az egész világon sehol sincs. E’ jelenés , egy meteorként villant szemeimbe ’s egy ideig az egé­szet csak azon fényes csalatások’ (illusiók) egyiké­nek tartám, mellyeket kelő vagy nyugvó nap’ sugá­­riban a’ nyári égen láthatni, hol a’ tolongó nagy óriási felhők egymásra halmozott ezüst hegyek, kris­tály varak , és sziklabérczek’ alakját veszik­ föl — ’s megettük a’ legtisztább, legragyogóbb kék’ végetlen üre, mintha maga az öröklét’ honta volna, nyi­­lik­ meg. Azon halom, mellyen állék, Nápolyi két részre osztja, úgymint keletire és nyugotira; egyszersmind középpontja az öbölnek, honnan egy tekintettel á­t­­nézhetni annak egész nagyságát és szépségét. Tete­jén van St. Elmo fellegvár, lábánál pedig dell’ Uovo kastély fekszik. Alattam terült­ el Nápoly, egy szép gőztelen város az ő szép tornyaival ’s házfödelivel; ezek fölött jobbról mutatkozott az Appeninek’ hosz­­szú sora, mellyek közül a’ magasbak’ ormait hó, az alacsonyabbakéit pedig gesztenye-erdők fedezik ; ol­dalaikon, kellemes völgyek fölött különféle alakzat­ban magas roppant szirtoszlopok emelkedtek, mel­­lyeknek aljai a’ város’ sánczaig nyulának. Közöttük, kissé előbbre, mint hegyek’ fejdelme magányosan állott Vezúv; ennek meztelen tüzes homloka vad contrasztban mutatkozik a’ háta mögötti hegyek’ hó­koronájával ’s oldala merész hajlásban a’ tenger’kék tükréig terül. E’ lejtős oldal végig kertekkel, sző­lőkkel ’s olajfa-ligetekkel van borítva ’s benne a’ sok major (villa) és casino egy másik kis Nápolyt alkotnak. A’ hegytorokból gomolygó füst-oszlop néha világos és ingatag volt, mint katonák’ süvegén szél­től mozgatott kolcsagtoll; máskor ismét ezen oszlop lassú egyenes tömegben emelkedik­ föl ’s a’ tűzokádó hegy ez által egy füstölgő oltárhoz hasonlíta. Majd ismét, a’ belső harcz’ erejéhez képest lángokat szórt, mellyek vörös nyelveiket messzire kiölték, az alattas helyeket gyorsan megvilágosították ’s azután a’ csöndes tengertől visszatükröztetvén , mint tüzes kígyók öböl-hosszant ellöveltek. Néhanéha mély dör­gés hallatszék gyomrában. A’ nápolyiak ezt a’ hegy’ szózatának nevezik ’s nehezen is találhatni ennél he­lyesebb ’s valóbb epithetont. Valami jóslatos van e’ tompa hangban, ’s a’ mint a’ csöndes ég ’s tenger közt a’ távol szigetek és Appeninek’ hosszában megzen­­dült ’s elkongott, úgy tetszék , mintha az anyaföld , legmélyebb mélyiből valamelly parancsot bocsájtott volna ki, tüzes és semmisítő kísérete által ijedel­­mest; — ’s ennek reám különös, leírhatatlan ha­tása volt. Tőlem jobbra a‘ tengeröböl’ másik karja nyu­­lék­ ki. Ezen öbölt egészen az úgy nevezett Pausi­­lippo-hegy képezi ’s mezei házakkal, kertekkel, sző­lőkkel szil- és cziprusfákkal, mellyeket itt ott egyes pálmák is tarkáznak, van elborítva. Egy hegyfoknál emelkedik a’ tengerből ’s miután a’ város mögött félkört alkotott, magasb Appeninek’ emelkedő tö­megébe enyészik. Alapja a’ tengernél vájt barlan­gokkal bír, melly­ekben, mint mondják, Virgil iskolát tarta ; innét nevök még ma is .,Le Scuole di

Next