Társalkodó, 1837. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)
1837-10-25 / 85. szám
jobbulnak választását.Barátom ültelé óráját. Hét vala ’s e’ körűlmények közt tökéletesen béestvéledett. ,Minerbe ma nem érünk — szóla barátom — ha tovább megyünk, veszélyeztetjük kezeink’ ’s lábainkat. Úgy gondolom szállnánk be a’ legelső vendégfogadóba.” — „Jól mondod—feleltem én; — de hova szállunk? Én ismerem e’ vidéket, órákig bolyonghatunk még e’ pusztában, a’ nélkül, hogy szerencsések lennénk vendégfogadóra akadni. Ha az egerfák’ királya nem könyörül rajtunk , ’s szellős palotájában szép hosszúhajú leányinas nem ad menedéket, úgy nem látok módot, az estét máshol, mint födetlen targonczánkon tölthetni.“— ,Ah! menj egerfa-királyoddal! Nedves egerfái közti, hosszúhajú hgnői mellett sem akarnék ez éjjel mulatni. De nézz amoda! ott valódibb segély közelit!* Ekkor nem messze tőlünk egy magas sötét lény lépett ki a’ fák közül ’s mellettünk akart elmenni ; rá kiáltánk ’s a kocsinkhoz közelgett; egy férfi volt potruhában ; mi kértük őt, mutatná meg a’ legközelebbi városkához vezető utat, ’s jó borravalót ígértünk neki. ,Nem lehet’ volt száraz válasza. Mi ismételve kértük őt, ’s bizonyossá tevők, hogy nem lesz kárára. Barátom csillogó aranynyal akará előre is jutalmazni, ,Uraim! ha mingyárt száz aranyat adnának, illy időben,illy zivatarban nem mennék a’ városba viszsza, honnan épen most jövök; a’hózivatar mindig nagyobbodik, a’ folyam kiáradt, ’s a’ járás ez utakon nem bátorságos ; csak múlt héten vertek agyon egy utast. Minket is bizonyosan szerencsétlenség érne. Én, kedves urak, inkább az javaslom, térjenek vissza ’s szálljanak be itt az oldalban egy kis pórházhoz, hol én is meghalni akarok. Pompás fogadtatást ott ugyan nem találnak, de hisz a’városkában sem sokkal jobb volna az; ’s ha azon aranynak, mellyel engem kínáltak, csak egy részét akarják ott megvendégeltetésükért elkölteni, nem lesznek egészen elégületlenek. Mit tehetünk illy állapotban? Tán hamarkodva hittünk az éji vándornak; ’s barátom, ki a’ kocsis’ bajos hivatalát viselte, visszatértéré a’ lovakat, a’ pór ember pedig az első ülésre ugrott fel barátom mellé ; én kényelmesen kinyujtóztam a’kocsi’ hátulsó részében, ’s néhány erős lökés után egy magányos, hosszú ’s alacsony épülethez jutánk, mellynek kis ablakain kétes fény csillámlott kifelé ’s mellyet kalauzunk óhajtott éji szállásunkul jelelt ki. Miután kocsinkat födél alá hoztuk ’s lovainkról gondoskodtunk, beléptünk az izzóan meleg szobába, mellynek közepén nagy kemencze állott ’s rajta e’ hétek lakosai kinyujtózva hevertek,rendes esti társaságban. A’fal’egyik zugába dugva volt, e’salon’ flambeaujakint, egy hosszú égő fenyűforgács, melly a’forró meleg tért fojtó gőzzel tölté meg. Vezetőnk kiáltott a’ kemenczén heverőkhöz , hogy idegeneket hoz, kik itt meghalni akarnak. Ekkor a’magasságban minden kezdett titok teljesen mozogni; a’ gőzben fejek vajának láthatók; egy nagy zömök ficzkó fölkerekedvén , hátulján mászott le a’ kemenczéről. .És kedves szép urak—kezdé vontatva beszédét—nem könnyű dolog önöket kielégíteni, de tiltja lélekismeretem, hogy ez éjben tovább ereszszem. Illy vendégekről, mint ez (itt vezetőnkre mutatott) ’s amazok a’ kemenczén, könnyen gondoskodhatni, —de utasok , mint önök, már ez egészen más valami. — Hanemegyék a’ jóakaratot tett gyanánt! — Előbb egy másra néztünk aggodalmasan, utóbb kalauzunkra, s ez, ki azt látszott hinni, hogy haszonvágyból beszél igy a’ csaplár, felfogta a’ szót ’s monda: „Ne aggódjék kend; ezen urak nem fösvények, hisz nekem aranyat akartak adni, ha a’ városba vezetem őket; mennyivel örömöstebb fogják kend’ számolását kifizetni, ha megteszi, a’ mi hatalmában áll.*4 Én már ezen előzményeket is hosszalám; bundámat ókajtám letenni, ’s meleg levessel, bármi roszszal is, gyomromat megvigasztalni. Sürgettem tehát a’ csapsárost, tenne rendeléseket elfogadásunkra. — ,Nem itt fekszik betegen a’ legjobb ágyban, mellyet bírok. De üljenek-re ezen asztalhoz, majd én a’ nagy kamrában szalmából készítek fekhelyet, ’s egypár bundával olly melegnek csinálom, mint tőlem telik. A’ kamrát fűteni nem lehet!“ Szomorú arczczal ülénk le az asztalhoz, mellyhez vezetőnk már letelepült. A’ csapiár némán tett elünkbe három poharat, színig tölté azokat gőzölgő rozspálinkával, fenyűforgácsot gyujta ’s elhagyá a’ szobát, nekünk fekhelyet készítendő. Egyike a’ ficzkóknak félig fölemelkedett a’ kemenczén, merően nézett le ránk ’s fütyörészett. A’ csapiár visszatért a’ szobába ’s mondá, hogy, a’ mint lehetett, mindent rendbe hozott. Az valt most már a’ kérdés: mikép csillapitandjuk-le éhünket. Reméllyén, hogy kényelmes vendégfogadóban hálunk meg, uti-konyháról nem gondoskodánk. Gyomrunk erősen zsémbelődött ’s ezen segíteni kelle. A’ csaplár egy kenyeret hozott, nagyot ’s nehezet, mert borsó’ ’s burgonya’ megemészthetlen vegyítékéből vala sütve ; szalonnabőrt tett hozzá’s fűszerül töretlen weliczkai sót hintett az asztalra. Ez ’s a’ pálinka vala minden, mit ő adhatott ’s mi tőle kivánhatánk, ’s akár jó akár rész volt, nekünk azzal meg kellett elégednünk. Nem-emészthetésre akkor még nem is gondolok, jót szeltem tehát a’ szalonnából, nedves sületlen kenyeremre tevém , csinos falatokra osztám azt, ’s ízletesen hevertetém az asztalra szórt sóban, hogy azután pompásan lenyelhessem. Egy bátor korty koronázta e’ lakomát; ekkor fölkelénk ’s ágyunkba kivánkozánk. A’ csaplár fenyüforgácscsal előttünk világítva vezetett a’ hálóterembe. — Ezt nem mondhatnám a’ mai divat’ fogalmai szerint díszesnek. A’ most annyira kedves bőségből, a’ kis, csinos, drága ’s a’mellett — mint veszszük — nélkülözhetlen dolgok’ végtelen sokaságából mitsem lehetett a’ teremben látni. A’ falak egészen csupaszok valónak. Hajdan fejérre meszelve, most piszkosak, szürkék, ’s a’ mész itt amott lehullva; egy fazsámoly ’s egy nagy nyoszolya, mellyen szalma ’s néhány bunda vala kiterítve, ebből állott minden, mi első pillanattal szemünkbe tűnt. Futólag körülnézvén e’ puszta ’s barátságtalan tért, jó éjszakát mondánk a’ csaplárnak, hogy fáradt tagjainkat a’ bundás nyoszolyán kipihentessük. » ,Hallgass csak — szólt lassatlan barátom, miután elhagyott bennünket a’ csaplár, — az ajtót bekell zárnunk, mert ki tudja, min törik fejeket a’ suhanczok !”—„Itt sem retesz, sem zár,— mondám én, miután megvizsgáltam az ajtót — ’s mit használ , ha bezárkóznánk is, igen könnyen megtámad.